A Szentatya szeptember 10-én délelőtt az esős idő ellenére a Szent Péter téren tartotta az általános kihallgatást, melynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatot. Olasz nyelvű mai beszédének témája: A halál – „Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét” (Mk 15,37).
A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, üdvözölte a jelen lévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és apostoli áldással zárult.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok, és köszönöm, hogy itt vagytok, szép tanúságtétel!
Ma Jézus e világi életének csúcspontját szemléljük: a kereszthalálát. Az evangéliumok egy nagyon értékes részletet örökítettek meg, melyet hívő értelemmel érdemes megközelítenünk és szemlélnünk.
„Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét” (Mk 15,37). Ez a kiáltás mindent magában foglal: fájdalmat, elhagyatottságot, hitet, önfeláldozást. Ez nem csupán egy összeomló test hangja, hanem egy önmagát átadó élet utolsó megnyilvánulása.
Jézus kiáltását egy kérdés előzi meg, az egyik legfájdalmasabb kérdés, amit csak ki lehet mondani: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a 22. zsoltár első verse, de Jézus ajkán egyedülálló súlyt kap. A Fiú, aki mindig meghitt kapcsolatban élt az Atyával, most hallgatást, távollétet, elszakítottságot tapasztal meg. Ez nem a hit válsága, hanem a magát a végsőkig odaadó szeretet utolsó szakasza.
Ebben a pillanatban az ég beborul, a templom függönye pedig szétszakad (vö. Mk 15,33.38). Mintha maga a teremtés is részt venne ebben a fájdalomban, de egyúttal valami újat tárna fel:
Ott ismerhetjük fel azt az Istent, aki nem marad távol, hanem egész mélységében magára vállalja fájdalmunkat.
A százados, egy pogány férfi, megérti ezt. Nem azért, mert beszédet hallott, hanem mert látta Jézust így meghalni: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!” (Mk 15,39). Ez az első hitvallás Jézus halála után. Ez egy olyan kiáltásnak a gyümölcse, amely nem szállt el a szélben, hanem megérintett egy szívet. Néha, amit szavakkal nem tudunk elmondani, azt hangunkkal fejezzük ki. Amikor szívünk megtelik, kiáltunk. És ez nem mindig a gyengeség jele, hanem mélységesen emberi cselekvés lehet.
Mi hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a kiáltásra, mint valami rendezetlen, elfojtandó dologra.
Jézus ebbe a kiáltásba mindent belesűrített, ami még megmaradt neki: minden szeretetét, minden reményét.
Igen, mert a kiáltásban ez is benne van: a remény, mely nem adja fel. Az ember akkor kiált, ha hisz abban, hogy valaki még meghallgatja. Az ember nem kétségbeesésből kiált, hanem vágyakozásból. Jézus nem az Atya ellen kiáltott, hanem hozzá. A hallgatás idején is meg volt győződve arról, hogy az Atya a csendben is ott van. És így megmutatta nekünk, hogy reményünk akkor is kiálthat, amikor minden elveszettnek tűnik.
A kiáltás ekkor spirituális tetté válik. A kiáltás nemcsak születésünk első cselekedete – hiszen sírva jövünk a világra –, hanem életben maradásunk módja is. Kiáltunk, amikor szenvedünk, de akkor is kiáltunk, kérlelünk, amikor szeretünk. Kiáltani azt jelenti, hogy azt mondjuk: itt vagyunk, nem akarunk szótlanul kihunyni, még van, mit adnunk.
A kiáltás sosem hiábavaló, ha szeretetből fakad. És sosem lesz figyelmen kívül hagyva, ha átadjuk Istennek. Ez az egyik módja annak, hogy ne adjuk át magunkat a cinizmusnak, és továbbra is higgyünk abban, hogy másik világ lehetséges.
Kedves testvéreim, ezt is tanuljuk meg az Úr Jézustól: tanuljuk meg a remény kiáltását, amikor eljön a legnagyobb próbatétel órája. Ne azért, hogy bántsunk vele, hanem hogy rábízzuk vele magunkat. Ne azért, hogy valaki ellen kiáltsunk, hanem hogy megnyissuk szívünket.
Emberségünk megszenvedett hangja – ha Isten gyermekeinek bizalmával és szabadságával szólal meg, egyesítve Krisztus hangjával – a remény forrásává válhat számunkra és a körülöttünk élők számára.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
