Illetve kettő: a tanároké és a diákoké az újrakezdés éveiben a komáromi magyar gimnáziumban.
Egy-egy iskola kapcsán a sajtóban leggyakrabban felemelő események, szomorú visszaemlékezések, megható történetek s a mostani diákok kitűnő eredményeiről szóló beszámolók szerepelnek. A diákéletben azonban gyakoriak a diákcsínyek, a humoros esetek is, amelyekre szintén érdemes emlékezni, hiszen a humor volt diákéletünk sava-borsa, csak bizony akkor kicsit szűken mérték ezt számunkra.
Mint a mellékelt képen látható, iskolánknak volt egy nagyszerű diákcsapata, no meg egy fiatal férfiakból álló tanári kara. Ők is létrehoztak egy válogatott csapatot. 1952 őszén pedig egy felejthetetlen mérkőzést láthattunk a két csapat között. Izgatottan vártuk a nagy eseményt. Osztálytársam, Molnár Marika hímezte a diákcsapat fehér-zöld zászlaját, még aranybetűs felirat is volt rajta. Mi, lányok apró lila krizantémokból kis csokrokat készítettünk, hogy minden megfeleljen az elvárásnak. Vagyis nagy volt a felhajtás. Kíváncsian és kuncogva vártuk, hogy az öltönyös, fehér inges, nyakkendős tanáraink (akik akkoriban így jártak az órákra, s akiket ezért is nagyon tiszteltünk), hogyan fognak festeni mezben és klottgatyában. Nem utolsósorban a lábszáraikra voltunk még kíváncsiak. Főleg a legszigorúbb tanárunkat szerettük volna látni sportöltözetben, de erről – sajnos – lemaradtunk, mert ő fújta a sípot, mégpedig nem is játékvezetői felszerelésben, hanem öltönyben, szandálban – a nyakkendője színére már nem emlékszem. De az biztos, hogy szokásához híven szigorúan bírált el minden szabálytalanságot.
Lezajlott a mérkőzés nyitó része: a zászló és a virágok átadása; a kis csokrokat a tanárcsapat tagjai szinte vezényszóra a farzsebükbe dugták, néhányan meg a kezükben tartották egészen a mérkőzés végéig. Ha akció közben le- vagy kiesett a csokor, felvették és visszatették a helyére. Voltak még egyéb aranyos epizódok is. A mindig komoly Papp tanár úr (aki civilben jogász volt, és akinél minden ügy elbírálása jogi alapon – homloksimítással kiegészítve történt), az ellenfél játékosának megveregette a vállát, s közölte vele, hogy jogi alapon a szabadrúgás őt illeti. A mérkőzésen a tanárok csapata becsülettel helytállt, bár előfordult, hogy az egyik csapattagot, a kedves „Bozsó” tanár urat két játékos segítette talpra állítani ahányszor elesett; mégis az ő igyekezete vívta ki a legnagyobb elismerésünket. A centercsatár Horváth József tanár úr volt; megállapítottuk, hogy jól játszik, még futni is elegánsan fut, és jól; sőt a lábai is „klasszul” néznek ki.
A mérkőzés eredményére már nem emlékszem, de nem is ez volt akkor a lényeges, hanem hogy tanáraink nem féltve tekintélyüket, belementek ebbe a jó kis mulatságba (ma úgy mondanánk: buliba).
Mondanom sem kell, hogy az egész diáksereg hangosan kiabálva buzdította a csapatokat. Nekem mindenesetre ez volt az „évszázad mérkőzése” és komáromi diákéveim egyik nagyon kedves, derűs eseménye és emléke.
Fehér Erzsébet
Megjelent a Magyar7 2023/9. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
