Még Nőnap alkalmából jelent meg a Nők Lapjában egy cikk arról, hogy mit is kívánnak a nők Nőnapra maguknak. Érdemes megvitatni a nők (és a férfiak) helyzetét jelen időben. Főleg mert úgy tűnik, a kívánságok közt akad olyan, amelyeket a nők időközben megkaptak, meg nem köszönték (ahogy eddig soha semmit) de valamiért újra és újra elismétlik ugyanazt. Talán mert előnyös áldozatszerepben tetszelegni.
Egyébként férfiként ezért is nehéz az egyenlőségi küzdelem: míg a nőknél elfogadott az áldozatszerep, a társadalom és maguk a nők is jobban tolerálják ezt tőlük, addig férfiként kifejezetten lenézett társadalmilag is, de a férfiak közt is, ha valaki őszintén beismeri: segítségre szorul.
Dudics Emese jegyzi a cikket, amely egy visszaemlékezéssel indít: hogyan jutottunk el idáig? És igen: míg a női napot a világ gyorsan magáévá tette, a szocialista országokban pl. csakhamar kötelező ünnep lett, addig hogyan is állunk a férfinappal (vagy írjak wc világnapját? Ugyanaznap ünneplik.) Szinte sehogy. Sok nő lefitymálja a Nőnapra kapott virágot, mondván: nem erre van szüksége; én bizony örülnék, ha férfinapkor csak egy messenger üzenetet kapnék az ismerőseimtől. Pedig messze nem erre van szükségünk nekünk sem. Pl. a családi jogok és családi joggyakorlat területén. Vagy a média hatalmas kettős mércéje területén (nő=jó, férfi=rossz). Ld. dr Stiller Ibolya esetét. A volt partnere nézőpontját a mai napig nemm hozhatjuk nyilvánosságra, mert ezzel sajnos többet ártnánk neki, mint használnánk. Csak okot adnánk a feminista és elfogult sajtónak hogy megint elverje rajta a port, és a nézőpontját teljesen alárendelje a volt párja állításainak.
A cikkben többször visszatérő gondolat, hogy még mindig (MÉG MINDIG, ejnye férfiak!) egyenlő jogokért kell küzdeni, holott 1983 – ban már megírta a Nők Lapja: pár év és meglesz. Mi van? Tessék? Még amerikai influenszerek, jobboldali, női influenszerek is elismerik (bár nő, de nem feminista, remélem, így érthető) hogy a feminizmus MEGNYERTE a kulturális háborút. Kedvezőbb a helyzetük a nőknek, mint a férfiaknak, a politika kedvezményezettjei, és semmilyen jogi hátrányuk nincsen, míg a férfiaknak (hazánkban) több mint tíz jogi hátrányuk van velük szemben. Erről Szujó Flórián írt összefoglalót, aki a Modern Férfipolitikáért Mozgalom alapító-elnöke. Cikke többek között a “A férfiak is egyenlőek a nőkkel?” könyvben is megtalálható, amiből négy példányt küldtem a Nők Lapja szerzőinek. Elolvasták ezeket? De ezen és a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság honlapján is olvasható. Bosszantó ilyen mértékű tájékozatlanság, hiszen pl. ez a cikk hat éve íródott.
Ezek után a Nők Lapja cikk három kérdést jár körbe, melyből első a nők eltérő fizetése. True, a nők kevesebbet keresnek, mint a férfiak. Igaz. De dühítő, és mérges nevetésre ingerel, hogy a cikk írója lejegyzi: azonos munkáért, azonos bért kellene adni a nőknek. NEM KAPJÁK MEG? De igen. Az, hogy kevesebbet keresnek, az ő döntéseik és társadalmi – gazdasági szemléletmód kérdése. Alul fizetett szakmákat választanak, illetve anyagilag kevésbé megbecsült sok munka, amit szívesen végeznek. De ha férfi megy oda (pl. szociális ápolónak, dolgoztam ott, tudom) akkor ő is kevesebbet kap. Már Zimbardo (igen, Philipp Zimbardo) is megírta: nem valószínű, hogy azonos munkáért rosszabb bért kapjanak a nők. (Arról nem is beszélve, amikor azonos bérért NEM végeznek azonos teljesítményt a nők. Ezen az oldalon erről is van cikk: “Azonos bérért azonos munkát” címmel.) A nők vagy piaci vagy állami szektorban dolgoznak. Akárcsak mi, férfiak. Piaci szektorban ha olcsóbb munkaerőt jelentenének, nekünk, férfiaknak esélyünk nem lenne velük szemben. Ez nincs így, tehát a bérük hasonló kell legyen, mint a miénk. Állami szektorban meg bértábla van. Remélem, ez így érthető: azonos munkáért azonos bért kapunk.
Házimunkát sokkal többet végeznek a nők, írja a cikk. Oké, legyen, ez így van. Egyrészt azonban egyre több házimunkát és gyerekneveléssel kapcsolatos teendőt átvesznek a férfiak, másrészt a ház körüli munkák java része a férfiak vállát nyomja. És a ház körüli teendők aztán igazán azok, amelyek ma még láthatatlanok – többek között maguknak a férfiaknak is. Mert azt úgy megcsinálják, az természetes. (Fűnyírás, festés, hólapátolás, stb.) Még ők sem látják, hogy a hivatalos munkaidőn túl mennyit dolgoznak a családjukért! Nemhogy a társadalom, vagy a nők. Végül pedig a hivatalos munkaideje, főleg ha a munkábajutást is beleszámítjuk – a férfiaknak több. Heti több mint egy órával. Pontos adatokért érdemes elolvasni, a tizenegy éve magyarul is megjelent könyvet: Warren Farrell: “Miért nemértik a nők, amit a férfiak nem mondanak ki?” A ház körüli munkákról is sokat ír, de a pénzkereseti idő eltéréséről is. Összességében, míg a nők terhelése az utóbbi időben csökkent, addig a férfiaké nőtt, még a nőkhöz képest is.
Kedves Dudics Emese, így néz ki az egyenlőség a gyakorlatban. De nézzük tovább!
A nők végzik a nem megbecsült gondoskodást igénylő feladatokat. Mondjuk érdekes, hogy Antoni Rita még az ezért járó elismerést, bókot is képes nőket korlátozó társadalmi szokásnak ítélni (most tényleg: szidalmazni kéne őket ezért? Tipikus van sapka, nincs sapka esete ez a feministáknál, jót nem tudunk tenni nekik, az biztos). De ezzel a ponttal kivételesen én is egyetértek. Tényleg jó lenne, ha több férfi maradna otthon Gyesen, vehetne ki szabadságot, hogy többet tehessen a családjáért, illetve menne el ápolási, oktatási szakmákba. Szükség VAN rájuk. Viszont a túlzott lelki presszióval nem értek egyet. Egyrészt a férfiak inkább vonzódnak a tárgyak világához (mit van mit tenni, ez van) a nők pedig a személyek világához. NEM pusztán társadalmi nyomás eredménye ez. Ilyenek vagyunk, génejinktől, vagy Istentől eredően, amire a társadalom, ezt tudomásulvéve ráerősít. Szerintem ez az igazság, és nem amit Antoni Rita nyilatkozott a cikkben: a társadalom tehet mindenről. Ez egyszerűen nem igaz.
Végül: nők elleni erőszak. Elöljáróban egy tény: bár több férfit ér bántalmazás és erőszak, mint nőt, mégis a nők tartanak tőle jobban. Feltehetően a fizikailag gyengébb alkat és a fizikai kiszolgáltatottság erősebb tudata tehet erről. Az igazság viszont az, hogy a férfi az üthetőbb nem, mint arra Ranschburg Jenő is rámutatott: ha egy éjjeli őr nő, a betörést biztosabban éli túl, mintha férfi. A cikk számos adatot közöl: hány verés után fordul segítségért egy nő, hány százalékuk szenved el szexuális erőszakot, stb., stb. Tök jogos, jól teszi, hogy leírja. De én férfiakkal kapcsolatban SEMMILYEN hasonló adatról nem tudok beszámolni, mert még kutatva sincsen! Annyit tudunk: a nők valamivel erőszakosabbak a kapcsolataikban, mint a férfiak, önbevallás alapján is. Fizikai erőszak terén is. Ld. Warren Farrell fent említett munkáját.
Antoni Rita kijelenti: nem adják fel a küzdelmet, hogy az Isztambuli Egyezményt ratifikálja Magyarország. Én pedig kijelentem: azt a vérfeminista, férfidiszkrimináló egyezményt nem adjuk fel, hogy soha ne ratifikálja Magyarország. Amúgy is a cikk számos esetben hivatkozik jogokra, mikor valójában magatartásváltozásra gondol. Az Isztambuli Egyezmény csak egy jogszabály, és Antoni Rita már nekem is írta: miért ne szavaznám meg, úgysem fogják betartani. Akkor meg minek? – teszem hozzá most.
A cikk még véleményeket idéz nőktől, ki élteti, ki panaszkodik az ünneppel kapcsolatban, én ezt most nem értékelném.
Szerintem még rengeteg a teendőnk, hogy mi, férfiak is annyira el legyünk ismerve, mint a nők vannak manapság. Az olyan mítoszok, mint: “minden nap férfinap”, “a férfiaknak előjogaik vannak” és hasonlók még nagyon megakadályozzák, hogy észrevegyenek minket, dolgos, szerény és építő férfiakat, akik nem tartozunk sem a társadalom elitjéhez (bár a feministák szerint mind úgy élünk) sem a társadalom bűnözőihez (bár a feministák szerint mind úgy élünk.)
EZ ma az egyenlőség valódi helyzete.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
