Viszlát, Habsburgok!

Viszlát, Habsburgok!

Minden évszázadban legalább egyszer megpróbáltunk megszabadulni a Habsburg család uralmától, 1707. június 13-án először történt meg az addig elképzelhetetlen: a szabadságharcosok megfosztották a magyar tróntól a dinasztiát.

„Eb ura fakó, József császár mától nem királyunk!” – kiáltotta Bercsényi Miklós kuruc főgenerális, miután II. Rákóczi Ferenc fejedelem maga vezette fel I. József trónfosztását az ónodi országgyűlésen; ezzel megszakadt a Habsburg-ház évszázados uralma Magyarország felett. Az új király választását a következő országgyűlésre halasztották, addig pedig Rákóczira bízták az ország feletti fejedelmi hatalom gyakorlását.

A kuruc fénykor

A Rákóczi-szabadságharc az előző években érte el csúcspontját: 1706-ra gyakorlatilag az egész ország kuruc kézen volt, néhány nagyobb várat, a császárhű Szászföldet és a Határőrvidéket kivéve, annak ellenére, hogy a spanyol örökösödési háborúban ekkor már az osztrák–angol szövetség állt győzelemre a Rákóczit támogató francia–bajor csapatokkal szemben. A kuruc hadsereg ekkor már 70 ezer főt számlált, bár felszereltségében elmaradt a császáriaktól. XIV. Lajos francia király ugyanakkor azzal az ürüggyel vonakodott a nyílt szövetségkötéstől, hogy nem szövetkezhet lázadókkal.

Kiegyezés vagy sem?

A két fél kiegyezését sürgették Ausztria szövetségesei, Anglia és Hollandia is, ugyanakkor az 1705 ősze óta tartó tárgyalások ekkorra megrekedtek. Bercsényi, a tárgyalások vezetője ugyanis ragaszkodott az Aranybulla 1687-ben eltörölt ellenállási jogának visszaállításához, amitől Bécs ódzkodott, ahogy Erdély külön fejedelemségként megtartásától is, amelynek fejedelmi címéről Rákóczi nem volt hajlandó lemondani – az Erdélyi Fejedelemség függetlenségét és magyar kézben tartását már Bocskai István fejedelem utódai lelkére kötötte.

Pénzhiány és a libertás

Ugyanakkor számos társadalmi és gazdasági probléma volt, amely orvoslásra várt: ezek közül az egyik a harcoló jobbágyok és nemesek közötti érdekellentét volt, amely végigkísérte a felkelés nyolc évét, a vetési pátens ellenére, amely mentesítette a harcoló jobbágyokat minden közteher alól.

Egy másik gond – francia segélyek ellenére – az állandó pénzhiány volt, amelyet a fejedelem, miután a pénzverdés bányavárosok – Körmöcbánya és Nagybánya – elfoglalása ellenére nem jutott elég nemesfémhez, milliónyi rézpénz kibocsátásával próbálta orvosolni, amelyekre óriási személyes vagyona jelentette a fedezetet; ezekkel a „Pro Patria et Libertate” feliratozásuk után libertásnak elnevezett érmékkel fizették a zsoldot, ezek azonban egyre inkább elértéktelenedtek. Végül a fejedelem legjobb meggyőződése ellenére 1706-ban már adó kivetésére kényszerült; ezt a helyzetet is fel kellett oldani valahogy.

Időszerű országgyűlés, véres nyitány

Hírdetés

Ezért Rákóczi országgyűlést hívott össze, amelyet 1707. május 31-én nyitottak meg. A felvetett gazdasági kérdések aktualitását jelezte, hogy június 9-én Turóc vármegye követei sérelmeik hangoztatása mellett meg akarták volna tagadni az adófizetés rájuk eső részét; a kialakult vita odáig fajult, hogy Rákóczi az ellene vádaskodáson megsértődve lemondásával fenyegetőzött. Erre hívei karddal szereztek igazságot a turóciakon (címlapképünkön, Orlai Petrich Soma híres festményén a Rákóczi lábához borulva kegyelmet nyerő Zay András turóci ügyvéd látható), a megmaradtakat pedig védőőrizetbe helyezték.

Az események Rákóczit visszarettentették volna, aki nem akart zsarnoknak tűnni, de végül a szenátus meggyőzte, hogy éppen hogy siettetni kell a trónfosztást.

Az első közteherviselés

Előtte azonban elrendezték a rézpénzek és az adózás ügyét: a libertásokat leértékelték, kijelentve, többet nem veretnek; és sor került egy olyan adóügyi reformra, amelyhez jelentőségében csak a százötven évvel későbbi jobbágyfelszabadítás fogható: bevezették a közteherviselést. Azaz a nemeseknek, papi személyeknek, polgároknak és közembereknek egyaránt adózniuk kellett: szakítva a feudalizmussal egy polgári jellegű, sajátos vagyon- és személyi jövedelemadót vezettek be (a közteherviselés fogalmat Rákóczi használta először anyanyelvünkön), hazánk történetében az 1542-es vagyonadótól eltekintve először törvénykezve a nemesek adókötelezettségéről.

Eb ura fakó!

Június 13-án Rákóczi maga személyesen terjesztette az országgyűlés elé a Habsburg-ház trónfosztásának javaslatát, Bercsényi pedig támogató beszédet tartott a javaslata mellett. „Eb ura fakó!” – hangzott el Bercsényi beszéde végén, utalva arra, hogy kutyának (sem) ura a fakó (szőke) császár. Az országgyűlés elfogadta a trónfosztási javaslatot, a vonatkozó cikkelyben pedig így fogalmaztak: „teljes jókedvünkből és szabad akaratunkból hazánkban interregnumot lenni vallunk, tudniillik országunkat király nélkül lenni jelentjük és hirdetjük”, Rákóczit pedig megbízta a fejedelmi teendők ellátásával és a király személyének kiválasztásával.

Királycasting

Rákóczi pedig királyt próbált találni az országnak, de első jelöltje, a bajor választófejedelem, Miksa Emánuel visszautasította a koronát, mivel az örökösödési háborúban elvesztette Bajorországot; ugyancsak kitért a lehetőség elől Frigyes porosz király, mivel a Habsburgok szövetségeseként nem fogadhatta el a koronát. (Ennek ellenére nem a trónfosztás vágta el a békekötés lehetőségét a Habsburgokkal, hiszen a császáriak Erdély és a nemesi ellenállás ügyében hajthatatlanok voltak.)

A vég

Végül a hadiszerencse is a kurucok ellen fordult, egy évvel a nevezetes országgyűlés után, 1708. augusztus 3-án Trencsénnél csatát vesztettek, ekkortól dezertálások és a kitört pestisjárvány nehezítette a helyzetet; a kurucok Északkelet-Magyarországra szorult vissza. Rákóczi szövetségesek megnyerése érdekében külföldön tárgyalt, ez idő alatt a helyettesének kinevezett Károlyi Sándor tudta és beleegyezése nélkül békét kötött a császárral, a kurucok pedig Majténynél letettél a fegyvert 1711. április 30-án.

A béke egyrészt kedvező volt: amnesztiát adott a szabadságharcosoknak, biztosította a vallásszabadságot, az országgyűlés összehívását, rendezte a rendi sérelmeket, de a szabad királyválasztás jogát nem állították vissza, és önálló magyar hadsereg felállításáról sem rendelkezett; emellett bebetonozta a rendi kiváltságokat, ezzel eltörölve a fejedelem polgári társadalom irányába tett intézkedéseit, például a közteherviselést.

Rákóczi pedig már soha többet nem tért haza Magyarországra, habár a béke hűségeskü fejében még birtokaiban is meghagyta volna a fejedelmet: birtokát császárhű nemesek között osztották fel.

(A cikk Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története, Dr. Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc, az Ado.hu, valamint a vonatkozó Wikipedia-cikkek alapján készült.)


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »