Bár a 2023-as évre rányomta a bélyegét a hollywoodi forgatókönyvírók és színészek sztrájkja – a több hónapig tartó munkabeszüntetés miatt számos film és sorozat premierje csúszott –, a mozi- és sorozatrajongók azért tavaly sem maradtak néznivaló nélkül.
Sőt, 2023-ban is hihetetlenül sok alkotás született, olyan ember pedig biztosan nincs, aki mindet látta. A bőséges kínálat ugyanakkor nem azt jelenti, hogy az elmúlt év filmterméséből érdemes volt annyit megnézni, amennyire csak képes volt valaki. Ebben az évben ugyanis inkább a középszer uralta a vásznat és a tévékészülékeket, kiemelkedő alkotásra alig-alig lelhettünk. Az alábbiakban egy minden szempontból szubjektív összefoglalást szeretnénk adni 2023 filmjeiről és sorozatairól.
Sokan azért járnak még egyáltalán moziba, mert van olyan film, ami a tévé képernyőjén lényegi elemeit veszti el – a térbeli hangzást és a káprázatos látványt. Az Avatar – A víz útja, Az alkotó vagy A galaxis őrzői: 3. rész azon filmek közé tartozott, amelyeket érdemes volt nagyvásznon megnézni. Mindegyik képes volt lenyűgözni a szemünket és a fülünket, ám az is igaz, hogy a cselekményt egyik sem bonyolította túl. A Dungeons and Dragons: Betyárbecsület is a látványfilmek sorát erősítette. A világ egyik legismertebb szerepjátékát filmre álmodó alkotók nem titkolt célja egy újabb – a Marvel- vagy a DC-sorozathoz hasonló – univerzum létrehozása. Két klasszikus is folytatódott: az Indiana Jones, valamint a Mission: Impossible, Harrison Ford és Tom Cruise ugyanis még mindig képes becsalni a mozikba a nézőket. Az már egy másik kérdés, hogy e két film annyi abszurd elemet vonultatott fel, ami már túlzás: az ugrálás az időben és a térben, a mesterséges intelligencia totális hatalomátvétele tényleg túlfeszítette a húrt, még akkor is, ha e sorozatok eddig is nagyvonalúan kezelték, hogy mi lehetséges és mi nem. Az biztos, hogy a látványos és akciódús filmekre mindig lesz igény, az pedig, hogy a cselekmény mennyire következetes, igazából mellékes. Legalább semmin nem kell gondolkodni.
A sorozatok területén a Marvel a Loki második évadával és a Titkos invázióval jelentkezett, a Star Wars-szériák az Ahsokával és A mandalóri harmadik évadával folytatódtak. Ezek a sorozatok – a Loki kivételével – valóban csak arra jók, hogy munka után az ember kiürítse az agyát. (Csak arra kell vigyázni, hogy azért valami maradjon a fejünkben.) A Loki ellenben odafigyelést igényelt, alaptörténete nem követett semmilyen sémát, sőt, még jellemfejlődésnek is tanúi lehettünk, hiszen a csínytevés istene a széria végére egészen az önfeláldozásig jutott. Bár A fiúk (The Boys) újabb évada a sztrájk miatt tolódott, egy spin-off erejéig – Gen V – azért találkozhattak a nézők a szupikkal. Ez is, mint az alapsztori, a végletekig abszurd, és úgy tűnik, az alkotók folytatni is szeretnék az egyetemista szuperképességűek kalandjait. Ám ehhez először nagy mennyiségű művért kell beszerezniük.
A The Last of Us sorozat egy számítógépes játék adaptációja. A zombik elől menekülő Joel (Pedro Pascal) és Ellie (Bella Ramsey) megfilmesített története megosztotta a nézőket. Nem csak azért, mert néhol eltértek a játék ismert menetétől – ez csak annak tűnt fel, aki játszott már ilyet –, hanem azért is, mert a kötelező trendi elemek lába egyenesen kilógott a tévé képernyőjéből. Az Orlando Bloom főszereplésével készült Carnival Row fantasysorozat – amelynek befejező évadát láthattuk – már alapból igyekezett megfelelni a korszellemnek, ám ha valaki képes volt túltenni magát ezen, rövid időre akár ki is kapcsolódhatott. A Hugh Howey regényfolyamából készült A siló viszont kifejezetten jó lett, a föld alatti óriástoronyban élők egymás közötti viszonyai, társadalmuk felépítése rendkívül érdekes. Ez a sorozat is azt mutatja, hogy az emberi fantázia néha még a határtalan mélységekig is képes eljutni.
Valahova ide sorolható az Örvénylés (Vortex) is. Ez egy francia misztikus krimisorozat, ami nem azt jelenti, hogy a gyilkos egy szellem vagy egy túlvilági lény. A rendőrök a technika segítségével képesek arra, hogy a bűnügyek helyszínét virtuálisan megjelenítsék, és így kezdjenek nyomozásba. (Ezt bizony még Gil Grissom is megirigyelné.) A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a detektív Ludovic (Tomer Sisley) egy gyilkosság beszkennelt helyszínén egy pillanatra meglátja sok évvel korábban meghalt feleségét. Vajon lehet a múlton változtatni? És ha igen, mit fogunk elveszíteni ezzel?
A filmek és a sorozatok egy része emlékeztet bennünket egy ki nem mondott igazságra: a legérdekesebb téma az egyes ember. S hogy csak néhányat említsünk, Arnold Schwarzeneggerről, David Beckhamről vagy Sylvester Stallone-ról dokumentumfilm, a munkásból lett milliárdos Bernard Tapie életéről sorozat készült. E filmek közös tanulsága, hogy a tehetség önmagában mit sem ér, ha valaki nem teszi hozzá azt a pluszt, ami már nem csak a genetikai adottságoktól függ. A sokszemélyiségű Billy Milliganről korábban már láthattunk egy dokumentumfilmet, idén a Tom Holland főszereplésével bemutatott fikciós sorozat is róla szólt. Ezt látva igencsak valószínű, hogy a disszociatív személyiségzavarral még sok filmben fogunk találkozni.
Ridley Scott Napóleon filmjében túl sok volt a kitalált elem, többek között ezért sem aratott osztatlan sikert a nézők körében. De a Russell Crowe főszereplésével forgatott A pápa ördögűzője című film sem a katolikus körökben jól ismert Gabriele Amorth atya személyét mutatta be. Sokkal inkább egy ijesztegetős horror lett belőle, ráadásul nem is a legjobb fajtából. Az év legkiemelkedőbb filmje kétségkívül az Oppenheimer lett. Christopher Nolan alkotása minden szempontból lenyűgöző, az év filmterméséből ez az, amit érdemes lesz újra megnézni.
A valóságos emberek mellett a megtörtént esetekből is szívesen nyernek ihletet a filmesek. A Tetris – amely a népszerű játék sztoriját mutatta be – szórakoztató és tanulságos film. Ebben láthattuk, hogy az egyediség, a szándék és a pénz sem feltétlenül elég ahhoz, hogy egy ötlet megvalósuljon, megszállott emberekre is szükség van hozzá. Az Air – Harc a legendáért című mozi valójában egy szemérmetlen reklámfilm. Hiába vonultatott fel ismert színészeket – hiszen Matt Damon, Ben Affleck és Jason Bateman is játszik benne –, enyhén szólva egyoldalú lett annak elmesélése, hogy a Nike hogyan szerezte meg új cipője névadójának Michael Jordant, a fiatal, ám annál tehetségesebb kosárlabdázót. Az óriáscéget számtalan vád érte – ezek középpontjában a gátlástalan haszonszerzés állt –, a film alkotói ezekre csupán egyetlen mondatban utaltak, a többi idő a Nike és munkatársai nagyszerűségéről szólt.
A korona utolsó évada folytatta a brit királyi család történetét. Ebben leginkább Diana hercegnő tragikus sorsa, míg a fináléban ismét II. Erzsébet állt a középpontban. Az utolsó rész egyben tisztelgés is a nemrég elhunyt uralkodó előtt, aki nem csak A korona főszereplője volt, de kicsit a 20. és a 21. század eseményeié is. Azon pedig tovább lehet rágódni, hogy a sorozatban mi volt a történelem, és mit találtak ki az alkotók. A Candy: Halál Texasban is megtörtént esetre épült. A nyolcvanas évek elején egy békés amerikai kisvárosban élő, lelkes egyházközségi szolgálatot végző háziasszonyt azzal vádoltak meg, hogy megölte a szomszédját. A sorozatot az orosz klasszikusoktól ismert „felszín alatti áramlás” jellemezte: ugyan a kertvárosi körülmények között élők szívesen leplezik valódi énjüket, ám igazából ők sem mentesek az emberi gyarlóságoktól. Az Egyesült Államokból napjainkban is sok erőszakos cselekményről kapunk hírt, viszont egy 1993-ban történt eset sok szempontból túltett minden azt megelőző és utána bekövetkezett fegyveres összetűzésen. A wacói ostrom: Amerikai apokalipszis című dokumentumfilm-sorozat azt meséli el, hogyan fulladt kudarcba egy hatósági rajtaütés, ennek következményeként hogyan ejtette túszul egy szektavezér az általa befolyásolt embereket, és mi lett a tragikus kiszabadítási akció vége. E sorozatot nézve megállapíthatjuk: az Egyesült Államok legnagyobb társadalmi problémája már régen nem a rasszizmus vagy a polgári jogok korlátozása, hanem az erőszak, amelynek csak akkor vethetnek véget, ha feltárják a gyökereit.
E filmek közé kell sorolnunk Martin Scorsese Megfojtott virágok című moziját is, amely a húszas évek Amerikájában játszódik. Az olajból meggazdagodott oszázs indiánok vagyonára sok szerencsevadásznak fájt a foga, olyannyira, hogy miután a közelükbe férkőztek – vagy ha sikerült, beházasodtak a családjukba –, módszeresen gyilkolni kezdték őket az örökségért. Scorsese filmje David Grann dokumentumregényéből készült. A több mint három és fél órás játékidő nagy része inkább a gyilkosságokra összpontosít – a két fő bűnöst Robert De Niro és a Leonardo DiCaprio alakítja, elsőrangúan –, a nyomozást elég gyorsan letudják, pedig a regény fele nem véletlenül foglalkozik ezzel, hiszen ez volt az FBI elődszervezetének első nagyszabású ügye. Azt pedig döntse el a néző, hogy a film középpontjában a fehérek és az indiánok közötti, napjainkban divatossá vált ellentét áll, vagy pedig a mások manipulációja, a gátlástalanság és a kapzsiság.
Amint e példa is jelzi, a 2023-as év filmjeiről megemlékezve nem mehetünk el szó nélkül az aktuális trendek mellett. Nehezen lehetne összeszámolni, hány sorozatban és filmben érhetjük tetten a manapság woke gyűjtőszóval fémjelzett eszmeáramlat hatását. Az érzékenyítés sok esetben oly mértékben jelen van egy adott filmben vagy sorozatban, hogy az egyenesen nézhetetlenné válik. Ráadásul igazából hatástalan, hiszen a progresszív ideológia a józan nézőre nem hat, a filmet viszont tönkreteszi. Persze mindez nem azt jelenti, hogy minden olyan alkotás, amelyben megjelenik az aktuális trend, egyúttal rossz is lenne. A bálna, a TÁR (szemlénkben akad néhány film, amely ugyan 2022-ben készült, de nálunk 2023-ban mutatták be) vagy a Látszólag normális – eredeti címe En helt vanlig familj, azaz Egy hétköznapi család – leköti a nézőt, ezekben a színészi játék több mint elfogadható, és a párbeszédek is jól vannak megírva. Az utóbbi egyébként egy sorozat, amelyben a metoo gondolatvilága jelenik meg. Sajátos módon, hiszen az erőszak fiatal áldozata – miután sem a családja, sem a bíróság nem szolgáltatott igazságot neki – maga vesz elégtételt. Ide sorolnám a Barbie-t is, bár amint az a számtalan értő recenzióból kiderült, ez a film – talán az alkotók szándéka ellenére – a divatos perspektívák mellett más szempontok szerint is értelmezhető.
Akadt azért 2023-ban olyan alkotás is, amely a mélységesen emberit mutatta be, ami elgondolkodtatott, és valami igazán értékesre irányította a néző figyelmét. A sziget szellemei a maga groteszk eszközeivel a kedvességet és a jóságot állította a középpontba. A csendes lány úgy beszélt a szeretetről, hogy ez a szó egyszer sem hangzott el benne. A Johnny, amelynek főhőse egy súlyos beteg katolikus pap, nem kevesebbre vállalkozott, mint az élet és a halál, a szenvedés és a kitartás ábrázolására. Napjainkban a legtöbb sorozat és film kifejezetten butának tartja a nézőket; az alkotók nem tudják elképzelni, hogy egy korábbi történetelemre vagy elhangzott szavakra emlékezni fogunk, vagyis később, amikor azok új megvilágításba kerülnek, nem kell megint elmesélni vagy megmutatni azokat. A Volt egyszer egy nyár többek között pont azért volt érdekes, mert keveset mondott, sőt teljesen ránk bízta, hogy mi lehet az apa-lánya történet mélyén. Bár az is igaz, hogy a kötelező LMBTQ-elem azért itt sem maradhatott el. Az év egyik meglepetése Guy Ritchie A szövetség című akciófilmje volt. Ebben egy amerikai katona (Jake Gyllenhaal) a lelkiismeretére hallgatva áldoz fel mindent azért, hogy segítsen a tolmácson, aki annak idején megmentette az életét.
S végül. Bár egy évvel korábban készült, Magyarországon 2023-ban láthattuk a Nem kapjátok meg a gyűlöletem című filmet is. Kilian Riedhof érzékeny és felkavaró alkotása egy kisgyermekes férfiról szól. Feleségét – a kisfiú édesanyját – meggyilkolták a párizsi Bataclan szórakozóhely ellen elkövetett merényletben, 2015-ben. Antoine Leiris (Pierre Deladonchamps) másnap közzétett a Facebookon egy bejegyzést, amelyben megrendülését és elkeseredettségét nem tagadva arról írt, hogy nem gyűlöli a támadókat. Óhatatlanul eszembe jutott egy másik, szintén megdöbbentő film, amelynek címe: A gyűlölet, amit adtál. Ennek főszereplője Starr Carter, egy fiatal lány, akinek színes bőrű barátját – aki egyébként ismert drogdíler volt – egy esti igazoltatás során lelőtte egy rendőr. A fiú a hatósági felszólítás ellenére benyúlt az autó kesztyűtartójába egy fésűért, amit az egyébként fehér rendőr fegyvernek nézett, ezért lőtt. George Tillman Jr. filmje azon mozik közé tartozik, amelyek csúsztatásokkal, egyoldalú ábrázolásmóddal és rendkívüli elfogultsággal mutatnak be egy jelenséget, s így viszik be a maguk utcájába a gyanútlan nézőt. A film végén a lány egy autó tetején mond szó szerint gyújtó hatású beszédet, amelynek végén törvényszerűen összecsapnak az egymással szemben állók – és elszabadul a pokol.
Nem csak arról van szó, hogy ha a jogtalanság elszenvedője maga is erőszakhoz nyúl, akkor mi lesz annak a következménye. Antoine is szenved – a Nem kapjátok meg a gyűlöletem szinte lélektani pontossággal mutatja be a gyász folyamatát –, ám tudja, valakinek meg kell szakítania a gyűlölet körforgását, máskülönben soha nem lesz vége. Starr Carter, amint azt a film címe is jelzi, az apjától örökölt gyűlöletet adja tovább, ám nyilvánvalóan úgy érzi, ő nem felelős mindazért, ami ezután történik. Antoine szavait megsokszorozta a közösségi média. Így írt: „Nem, nem teszem meg nektek azt a szívességet, hogy gyűlöljelek benneteket… Ketten vagyunk, a fiam meg én, de erősebbek vagyunk, mint a világ összes hadserege. Egyébként meg nincs is már több időm a számotokra, megyek Melvilhez, ébredezik a délutáni alvásból. Alig tizenhét hónapos, most meguzsonnázik, mint mindennap, aztán megyünk játszani, mint mindennap, és ez a kisfiú egész életében csak azért is boldog és szabad lesz. Mert nem, ő sem fog gyűlölni titeket.”
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
