Panaszkodnak a rendezvényszervezők, hogy a friss maszknélküliség és a baráti jegyárak dacára sem tudnak közönséget verbuválni. Lasszóval sem. Ez persze képletesen értendő (vagyis nem szó szerint – kedves kommentelőink kedvéért jobb, ha tisztázzuk, mert a végén még fizikai erőszakot kiáltanak).
A színházakban, koncerteken, mozikban, kiállításokon sokkal kevesebben nyüzsögnek, mint a Covid előtti időkben. Az illetékes szótárkészítő nyelvészeknek ezennel javaslom meghonosítani c. e. i. rövidítést – az i. e. (időszámításunk előtt) mintájára. De szerintem már meg is honosították, vagy legalábbis napirenden van. Hiszen többé semmi sem lesz a régi, vagy optimistábban fogalmazva: sokáig fog tartani, amíg az emberiség visszaszokik a rendezvényekre. És ki tudja, lesz e pénzük jegyet venni valamennyi őket érdeklő programra? Ha a vírus velünk marad az idők végezetéig – ami a klímaválságot elnézve nem is tűnik olyan hosszú időnek –, akkor számolnunk kell a folyamatos veszéllyel. Azzal, hogy megfertőződhetünk, ha épp egy lappangó vírushordozó mellé szól a jegyünk, vagy ha közvetlenül utána fogunk meg egy kilincset, széktámlát, vécéülőkét. Mivel a lakosság fele nem hajlandó beoltatni magát és most már bárki bárhová mehet maszk nélkül, komoly esély mutatkozik rá, hogy hosszan tartó fertőzésveszéllyel kell szembenéznünk. Ezért nem csodálkozom a félig üres nézőterek láttán. Olyan színházról is tudok, ahol a múlt heti, háromnegyed házas premiert követő előadáson tizenhét fizető néző előtt játszott a társulat. Népszerű zenészek menedzserei, kétségbeesett ügynökök, marketingesek, szervezők ostromolnak engem, hogy népszerűsítsem a programjaikat lapunkban, mert ha nem sikerül legalább nullszaldósra kihozniuk az adott rendezvényt, rámegy a gatyájuk. Ráadásul az elmúlt két évben felgyülemlett elmaradásokat mindenki most igyekszik pótolni. Durvábban fogalmazva: letudni végre. Lehetőleg úgy, hogy legalább az előkészületekbe befektetett összeg visszajöjjön, ha már komolyabb nyereségre nem lehet számítani. Egymást érik a kulturális rendezvények, a művészek boldogan nézegetik a naptárukat, amely kezd betelni, mint a régi szép időkben. Jegyeket eladni azonban nem könnyű, hiszen a fogyasztók mára megszokták, hogy ingyen kapják a művészetet, és legtöbbször el sem kell mozdulniuk érte a monitor elől. Ha meg mégis méltóztatnak kimozdulni, akkor ne kérjenek már pénzt tőlük azért, mert megnéznek valamit. Kedves nézők, hallgatók, mulatni, borzongani vágyók! Tisztelettel emlékeztetném önöket arra, hogy a kultúra nem ingyen van. Sok ember sokat dolgozik azért, hogy egy-egy produkció létrejöjjön. Gyakran egészségüket is kockáztatva próbálnak, utaznak, gürcölnek. Támogassuk őket jelenlétünkkel és becsüljük meg a munkájukat azzal, hogy nem káromkodunk hangosan a jegyárakat látva. Tudatosítsuk, hogy nehéz időket élünk, mindennek megy fel az ára, és nem tudjuk, mit hoz a jövő, meddig lesz egyáltalán kulturális élet ebben az országban, illetve az összes többiben. Szóval szeressük a művészeket. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de tényleg csak így rázódhat vissza a kulturális élet a régi kerékvágás… helyett valami új sztrádára, amelyről még nem tudjuk, hová visz, de mindenképp jobban járunk, mintha az árokban várnánk az autómentőket.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
