Veszélyes javaslat

Nem kellett sokat várni, és az ellenzéki sajtóban megjelent a baljós történelmi párhuzam: a kormány terrorveszélyhelyzetre vonatkozó alaptörvény-módosítási javaslatát a hírhedt 1933-as, a nácik diktatórikus hatalomgyakorlásának utat nyitó német felhatalmazási törvényhez hasonlították. Ami lezárta a weimari demokrácia korszakát, s aminek végzetes, tragikus következményeit szükségtelen itt taglalni. Mielőtt az alaptörvény tervezett módosítását megvizsgálnánk, szögezzük le, hogy Orbán Viktort a fenti módon vagy bárhogyan Adolf Hitlerhez hasonlítani méltánytalan, aljas húzás, ami ráadásul megnehezíti a tárgyról folytatandó értelmes vitát.

A miniszterelnök még 2014 nyarán az illiberális demokráciáról szóló gondolatmenet miatt emlékezetes tusnádfürdői előadásában beszélt arról, hogy a korábban kiszámíthatónak gondolt világ olyanná vált, amiben bármi megtörténhet. Szavait igazolni látszanak az elmúlt év Európát érintő eseményei, s amit eddig idén láttunk, arra utal, hogy a globális terror a mindennapok részévé vált. Magyarország a hivatalos értékelések szerint sincs közvetlen veszélyben, de érthető, ha a kormány átgondolja, szükséges-e a jogrendet egy esetleges, eddig nem tapasztalt veszélyhelyzetre tekintettel módosítani. Egyes szakértők szerint a mostani szabályok is kellő felhatalmazást biztosítanak a rendvédelmi szerveknek egy ilyen elképzelt kihívás kezelésére, a kormány szerint nem; ebben nem tudnék állást foglalni.

A parlamenti pártok elé terjesztett javaslat legfontosabb eleme látszólag az, ami a honvédség bevetését tenné lehetővé. Ez ésszerűnek látszik, ám a hírek szerint számos egyéb, rendkívül kényes, a nemzetközi gyakorlatban szokatlan pontot is tartalmaz az előterjesztés. Így terrorveszélyhelyzet esetén a kormány hatvan napig akár át is vehetné az irányítást a sajtó felett, korlátozhatná az internetes forgalmat, magán- és jogi személyek vagyonát zárolhatná. És így tovább. A Magyar Idők szerint a terrorveszélyhelyzet kihirdetéséről a kormány rendeletben határozna. Pont.

Hírdetés

Nincs okunk feltételezni, hogy a háttérben valamifajta diktatórikus törekvés áll, az ellenzéknek – amelynek valamekkora támogatása nélkül a parlament nem tudja elfogadni mindezt – viszont az lenne a feladata, hogy a kormánypártokkal tárgyalóasztalhoz ülve pontról pontra mérlegelje, mihez ad vagy mihez nem ad felhatalmazást. És milyen garanciák beépítésével lehet kizárni, hogy bármelyik kormány visszaéljen a kivételes jogrend nyújtotta, szinte korlátlan lehetőségekkel. Úgy érzem ugyanis, hogy az előterjesztő szándékától függetlenül – meggyőződésem szerint azzal ellentétesen – a mostani javaslat elvileg lehetővé teszi a rendkívüli eszközök akár belpolitikai célokra történő alkalmazását is, ezért elfogadhatatlan. Aki az alaptörvény-módosítást a jelenleg ismert formájában megszavazza, az a feltétlen bizalmáról biztosítja a kormányt. Nemcsak Orbán Viktorét, hanem a mindenkorit. Nagy bátorság és végtelen jóindulat szükséges ehhez. A bizalom és a jó szándékba vetett erős hit fontos dolgok, de nem helyettesítik az intézményes garanciákat.

Gondoljunk csak bele, mi történik, ha 2006 őszén az akkori kormánynak lehetősége lett volna saját hatáskörben, rendeleti úton hatvan napra számára lényegében teljhatalmat biztosító jogrendet bevezetnie! Mindenki biztos abban, hogy nem élt volna vissza a lehetőséggel? Mi a garancia arra, hogy soha nem lesz olyan hatalom ebben az országban, amely észreveszi és kétes célok érdekében alkalmazza az alaptörvénybe vésett kivételes lehetőséget?

Azt hiszem, Orbán Viktornak igaza van: ezen a világon bármi megtörténhet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »