Az Augsburg melletti Lech-mezőn, 955. augusztus 10-én a magyarok vereséget szenvedtek a német seregtől. Az elveszített csatát előszeretettel emlegetik „katasztrofális” vereségként. Döntő érvként hivatkoznak rá: véget ért nomád dicsőség kora. Ez történelmi szükségszerűség! Legalábbis ezt sulykolták belénk az iskolában… Ezeket a „kalandozásokat”, anno, emlékszem, a tanító néni közönséges „rabló hadjáratoknak” minősítette.
De hogy kerültek egyáltalán oda a magyarok? Jó, a suliban úgy tanultuk, ez volt a „kalandozások kora”.
Ezeket a „kalandozásokat”, anno, emlékszem, a tanító néni közönséges „rabló hadjáratoknak” minősítette. Később, az általam olvasott történelemkönyvekben is többnyire úgy állították be az eseményeket, hogy a nomád magyarok barbár módon lerohanták a „civilizált Nyugatot”, dúltak, fosztogattak, aztán elpucoltak a zsákmánnyal.
De mi vitte őket arra, hogy éppen Augsburg felé „kalandozzanak”?
Ezúttal is: „hívásra mentek házhoz”.
953-ban fellázadt I. Ottó német király ellen a fia, Liudolf és a veje Vörös Konrád. Ez a bizonyos Konrád nevű úriember volt az – szövetségesei teljes egyetértésével -, aki a magyarokhoz fordult katonai segítségért, 954-ben.
A magyarok engedtek a felkérésnek – ez egyáltalán nem volt példa nélkül álló azokban az évtizedekben – és hadba szálltak. Az tény, hogy nem kapkodták el a dolgot, mert mire megindultak, a lázadók már ki is békültek I. Ottóval. Vesd össze: kegyelemért könyörögtek… A lázadók és Ottó között a megbékélés olyan remekül sikerült, hogy Augsburgnál Vörös Konrád, a lotharingiai herceg, már Ottó oldalán harcolt teljes mellszélességgel, azon magyar csapatok ellen, amelyeket az ő csábított oda.
Ennyit a szövetségesek megbízhatóságáról. Mellesleg, a derék úriember el is esett a csatában, egy magyar nyíl végzett vele.
A magyarok ilyen beavatkozásairól, hadjáratairól érdemes tudni, hogy ezek nem valamiféle központi hatalom összevont seregeinek akciói voltak, hanem – úgymond – az egyes törzsfők „magánvállalkozásai”. Ami körülbelül azt jelenti, hogy ezekben a valódi haderőnek csak egy – olykor elég kis – része vett részt. Ezúttal csupán „Bulcsú dunántúli törzse, illetve Lehel nyitrai kabarjai törtek be a Keleti Frank Királyságba.” – Tarján M. Tamás – A kalandozó magyarok veresége Augsburgnál.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy alig három évvel a „sorscsapásszerű” vereség után a magyar seregek már Bizáncot ostromolják. A derék Bíborbanszületett Konstantin ugyanis az augsburgi csata hatására 957-ben úgy döntött, nem annyira muszáj betartania a vele kötött békeszerződésben foglaltakat és kicsengetnie az éves adót. Ebből az időkből származik Botond mondája… Mert a rettenetes vereség után, érdekes módon, akad az országban megfelelő méretű haderő, hogy megtorló hadjáratot indítsanak a szerződést felrúgó császár ellen. Az már egy másik kérdés, hogy a sikertelen ostrom után, a nagy zsákmánnyal hazatérő sereget legyőzik az éjszaka, váratlanul rájuk törő bizánciak.
Erről is – természetesen – bizánci krónikákból értesülünk, hiszen a magyarok akkoriban nem írtak krónikákat, vagy ha mégis, hát nyomuk sem maradt.
És ezzel el is érkeztünk oda, amiről tulajdonképpen ez a kis írás szól. A krónikákról, a történelemről. Példának okáért, vegyük az angolokat. Az ottani iskolákban gyakran történelmi tényként tanítják krónikákba foglaltakat, míg nálunk legfeljebb szépirodalmi alkotásként hivatkoznak rájuk. Mi is úgy tanultuk anno, szép mesék gyűjteménye a Képes Krónika… Meséké, legendáké, amikből természetesen semmi sem igaz, költészet az egész.
Bezzeg a nyugati krónikák! Azok pontosak és kiválóak! Mint mondjuk, Augsburgi Gerhard beszámolója, amely az augsburgi csatában résztvevő német csapatok létszámát 10 000 főben adja meg, viszont a magyarokét százezresre becsüli. Ami persze teljes képtelenség. De kit zavar, hogy ekkora sereg mozgatását még sokkal később sem oldották meg logisztikailag? A lényeg, hogy minél nagyobb arányú győzelmet könyvelhessenek el.
Ezért persze csak az vessen rájuk követ, aki maga nem így tenne…
Az igazi érdekesség a dologban, hogy teljes egészében átvettük a túloldal szemléletmódját – mint egyedül helytállót – és „büszkén” – avagy balgán – hirdetjük őseink vereségeit. Mert a világ rendje olyan, hogy a magyaroknak alul kell maradniuk… Be kell tagozódniuk Európába, átvenni az ottani – egyedül üdvözítő – értékeket. El kell fogadniuk a diktátumokat…
Például a harcmodort. Mert teljesen természetes, hogy az íjakkal meg jórészt tőrökkel, könnyű kardokkal felfegyverzett lovasok alulmaradtak a jóval korszerűbb páncélos lovasság ellenében az augsburgi csatában. A nomád hadviselésnek, a kalandozásoknak leáldozott. Ez történelmi szükségszerűség! Legalábbis ezt sulykolták belénk az iskolában…
Az csak nekem üt szöget a fejembe, hogy a magyarokéhoz hasonló, pusztai harcmodort alkalmazó tatárok, vagy háromszáz évvel később olyan tatárjárást rendeztek, mindenféle nehézlovasság ellenében, hogy azóta is emlegetjük őket? Akkor miért is volt olyan irtózatosan nagy fejlődés a nyugati minták átvétele?
Annak meg, hogy alig pár év, évtized múltán csakugyan véget értek a kalandozásoknak nevezett hadjáratok, legalább annyira belső, mint külső okau voltak. Géza fejedelem központosító törekvései nem igazán voltak azzal összeegyeztethetők, hogy holmi vezérek, törzsfők csak úgy, „a saját zsebükre”, mindenféle hadjáratokat indítsanak…
Cabe Ferrant – Hungary First
Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Mult-kor.hu
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
