Védőturbán használata kötelező

Védőturbán használata kötelező

Megnéztem Pintér Béla legújabb darabját, és arra jutottam, hogy benne van egész Magyarország. De nem úgy és nem annyira.

Az októberben bemutatott Fácántánc a török hódoltság utolsó éveiben, 1695-ben játszódik a Simon Ferenc Nevelőintézet és Szakmunkásképzőben. A történet arról szól, hogy a törökök már mennek, a németek ezzel szemben jönnek. Mi, magyarok viszont nem annyira tudjuk, hogy mit szeretnénk voltaképpen. Hogy csak úgy magunk legyünk, az mintha nem menne nekünk, nem igazán érezzük, hogyan kéne csinálni az ilyet.

A politikára mindig okosan fogékony Pintér ezúttal nem egy konkrét kérdés köré írt darabot – mint például egyik legnagyobb sikere, a pár évvel ezelőtti Titkaink esetében –, hanem egyenesen belepréselte a Fácántáncba az 1990 és a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évet szőröstül-bőröstül. Az utóbbi idők eseményei nyilván több időt és nagyobb hangsúlyt kapnak – a Nyugat és a Kelet közötti orbáni sasszéktól a migránsválságig –, ám az első számú kérdés végső soron ez: át lehet-e evickélni a szabadságba ép lélekkel úgy, hogy fogalmunk sincs, hogyan kell élni a szabadsággal. Mondjuk az is igaz, hogy nem is nagyon van arra mód, hogy megtanuljuk és megtapasztaljuk. Egyrészt, mert nem rajtunk múlik, hogy akarunk-e nagyobb hatalmakat a fejünk fölé, másrészt, mert még csak arról sem feltétlenül mi döntünk, hogy ha muszáj, akkor melyiket válasszuk.

Hírdetés

Pinter Bélában változatlanul az a jó, hogy ezeket a dilemmákat nem vérkomoly ábrázattal, szigorú-nyomasztó eszközökkel, grandiózus szimbólumokkal vezeti elő, ehelyett viccesen csinál mindent, és a jó humort nagyon-nagyon meg kell becsülni napjainkban. Közel ültem a díszletekkel ezúttal alaposan telepakolt színpadhoz – melyen egy sós kút is helyett kapott, abba teszik a legrenitensebb renitenseket, nem leányálom az! –, és épp a velem szembeni falon volt kint a tábla, miszerint: védőturbán használata kötelező. Munkaterületen az ilyen figyelmeztetés elengedhetetlen, gondolom, ez világos. Ahányszor odatévedt a pillantásom, muszáj volt röhincsélnem, és nem ez volt az egyetlen dolog, ami kacagásra ingerelt. Hol szelídre, hol harsányra.

Maga a szerző-rendező-színész szokott olyanokat mondani, hogy színházában szándékai szerint jó esetben egyszerre környékezi a nézőket a sírás és a nevetés. Nekem ehhez annyi hozzáfűzni valóm van, hogy Pintérnél nem érzékelek semmifajta erőlködést soha. Amikor nézem az előadást, akkor is tudom, hogy meg akar nevettetni, és örülök, hogy ez sikerül neki. Ám azzal cseppet sem törődöm menet közben, hogy meg akar-e ríkatni, vagy hogy el akar-e gondolkodtatni. Ez utóbbi – az okoskodás, a következtetések levonása, a szándékok fürkészése – utána jön, amikor vége a dalnak, és kicsit meg is emésztettük már a látottakat-hallottakat.

A lényeg konkrétan ez, ettől működik a sztori. Hogy a történet történik, a maga színes, poénos, néha kaotikus-szürreális módján, visz magával, szórakoztat, hol nyugodtabban, hol őrületbe hajlóan – a színház őrület nélkül mit sem ér –, de nem akar fejbe ütni, nem szeretne rám nehezedni. Hagyja, hogy azt csináljak vele – a magam kedvére –, amit akarok. Valószínű, hogy a végén úgyis azt akarom majd, amit ő akart. Egyébként meg: “A színháznak gyógyító ereje van, de nem biztos, hogy okosabb lesz tőle az ember.”

Nekem ilyen színház kell. Az ilyen színházban is vannak nagyon-nagyon és kicsit kevésbé jó előadások – ez magától értetődő –, de érdektelenek, unalmasak és üresek nincsenek. Ez meg eleve elég menő dolog.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »