A belső konfliktusokkal küszködő állapotainkban a világ két részre szakad: pártfogókra és ellenlábasokra. Olyanokra, akik egyetértenek velünk és az olyanokra, akik nem. (A semleges személyek itt csak a díszlet szerepét töltik be.) Így hajlamossá válhatunk a túlzásokra és beszűkül az életlátásunk. Elkezdünk védekezni és támadni, s ezzel egy olyan ördögi kört teremtünk magunk körül, amiből lehet, hogy sose tudunk kilépni. Az ördögi kör ördögi dolgokra sarkall!
Sok esetben már gyerekkorban eljutunk addig a tudatállapotig, hogy a belső konfliktusainkat megpróbáljuk valamivel elfedni. Pontosabban fogalmazva, a belső konfliktus valódi oka az, hogy valamit nem oldottunk fel helyesen önmagunkban, tehát valami nincs (teljesen) a helyén. Ahelyett, hogy ezzel foglalkoznánk – megkeresnénk, helyes megvilágításba helyeznénk a problémát, és oda pakolnánk, ahova való –, csak menekülünk a probléma okai elől. Miért? Mert a legtöbbször mi is ludasak vagyunk: csaltunk, becsaptuk magunkat, felmentettük önmagunkat a felelősség alól és most hárítunk, menekülünk. Amit egyszer kimondtunk, annak a visszahatásaival is számolnunk kell! Sajnálatos tény, hogy a legtöbb gondolatunkat meggondolatlanul ki is szoktuk mondani. Onnantól viszont egy másik hatókörbe kerülnek át az események. De most szorítkozzunk csak a gondolatok világára!
Az ember nem szereti és nem is meri bevallani magának, hogy hibázott. Inkább évekig tévúton jár, nehogy be kelljen ismernie a fogyatékosságát, hibáit és gyarlóságait. Később rádöbben, hogy bolhából csinált elefántot. De nem mindenki ismeri ezt fel. Sokszor hozunk olyan döntéseket, amelyekkel azt bizonyítjuk be, hogy nem vagyunk képesek az őszinteség lelkiállapotát elérni.
Az őszinteség meglátásom szerint nem csak egy tudatállapot, hanem egy lelki állapot is. A tudat könnyen befolyásolható és megtéveszthető. Ebben igazából nagymesterek vagyunk. Ha úgy tudnánk egymást és önmagunkat is tudatilag befolyásolni, hogy minden képességünket és adottságunkat jóra használnák, már meg is történt volna a korszakváltás. De mi nem ezt tesszük. Önmagunk befolyásolása helyett inkább másokat manipulálunk kisebb-nagyobb mértékben. Miért? Mert amíg mások lelkében búvárkodunk, addig sem foglalkozunk a saját gyengeségeinkkel, éretlenségünkkel és változásért kiáltó tulajdonságainkkal. Spirituális értelemben az ilyen ember megrekedt egy szinten, mintha kátyúba jutott volna életének szekere.
Az őszinteség egy roppant nemes lelki állapot, mivel nem tartjuk magunkat sem áldozatnak, sem ártatlannak, csupán egy esendő embernek, aki a jelen pillanatban olyan, amilyen. Ezt a tökéletlenséget és esendőséget felvállalni pedig nem kis erény. Ezzel szemben az önbecsapás egy ördögi kör, mivel onnantól, hogy belekezdtünk, folyamatosan fenn kell tartanunk a látszatot. Minden későbbi megnyilvánulásunknak a korábbi ferdítéseinkkel összhangban kell lenniük. De itt van a hiba! Hogyan lehetne összhangban az, ami eleve nélkülözi az összhangot, az egységességet és csak úgy süt belőle a belső ellentmondás. Sehogy. De ez az ördögi körbe kerülő embert cseppet sem zavarja, mivel neki csak a következetesség számít: mindent úgy beállítani, hogy mindig ugyanaz a végeredmény jöjjön ki. Ez az önigazolás.
A sajnálatra méltó attitűddel bíró ember mindig következetesen úgy rendezi az események interpretációit, hogy őt sajnálják. Ő ebből nyer ki energiát és ebből merít a visszaigazolásaihoz. Annál is inkább szüksége van erre, mivel önmagában – legalábbis tisztább pillanataiban – érzi a tátongó ellenmondást. Magyarul, belülről érzi, hogy nem nyerő, amit csinál. És most érkezünk el egy neuralgikus ponthoz.
Van, aki olyan szinten túlfut az önkritika és a lelkiismeret láthatatlan határán, hogy teljesen elszakad a valóságtól és megteremti a maga külön kis világát, amiben ő „tényleg” nem hibázott, legalábbis sorsfordító élethelyzeteiben nem. Az ilyen ember ugyanazokat a szavakat és gondolatokat használja, mint amit én is, de mást ért alattuk. Voltaképpen, ő már egy szappanoperát ír a fejében szakadatlanul és nem a valóságos történések érdeklik. Ő „mozizik”. Az ilyen ember megetette magát egy elmélettel, mely teória önálló életre kelt és onnantól már nem az individuum irányítja az eseményeket, hanem az elme. Az elme pedig sok szeméttel – emléksúllyal, traumával, tévképzettel, én-görccsel stb. – van tele. Valóban le lehet élni így egy egész életet?
Az ilyen embernek egyetlen szerepe marad egész hátralévő életében: táplálni az elméje szülte teremtményét. Mindenki és minden, ami ellentmond ennek az entitásnak, az ellenség, aki megtámadta a (kis) én-t, vagyis az áldozatot – legalábbis így állítja be az illető. Ergo, meg kell védenie magát az egónak, hiszen őt „komoly” sérelem érte. S valóban, sérelem éri, s idővel már mindent és mindenkit e bántások és sérülések fátyla mögül fog szemlélni, kivéve azokat, akik a látszatában csücsülnek és a pártját fogják.
Az ördögi kör attól is ördögi, hogy a valóságtól elrugaszkodott, képzeletvilágban élő, önbecsapásból önbecsapásba eső személyiség életében egyre inkább válságos helyzetek alakulnak ki, mivel egy idő után a környezete számára – és ezen belül a közeli szerettek számára is – nyilvánvalóvá válik ez a stratégia, és elkerülhetetlenné válik a lelepleződés. De ez a folyamat sokszor csak lassan, évek alatt megy végbe.
Száraz György
Boldog napot!
The post Védekezés és támadás – a gondolatok erejének ördögi köre appeared first on Boldognapot.hu.
Forrás:boldognapot.hu
Tovább a cikkre »
