Egyszerűen szenzációs! Nem voltam ott személyesen a vatikáni VI. Pál teremben, de a szentszéki média jóvoltából laptopomon követtem az eseményeket. Amint közel hétezer gyermek a világ 84 országából beözönlik a hatalmas terembe, ámuló szemekkel, csodálkozva, meglepetten. Mások elfogultan, kissé gátlásosan, de legtöbbjük úgy, mintha éppen akkor toppanna be saját családi otthonukba vagy templomuk jól ismert részébe. Ferenc pápa is mintha maga is kicsit visszaszáguldott volna az időben, saját gyermekkorába.
Könnyedsége, közvetlensége, jókedve, játékos, olykor huncutkodó mosolya egyszerre formálta őt jóságos nagypapává (nagy pápává), meg olyan okos bácsivá, aki gyermeki egyszerűséggel fogalmaz súlyos kérdésekben. Nekem rögtön az Úr Jézus jutott eszembe, aki három evangéliumban (Máté 19; Márk 10; Lukács 18) olvasható leírás szerint így szólt: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket… mert ilyeneké az Isten országa”. A gyermeki őszinteség közvetlenségével feltett kérdéseket és Ferenc pápa válaszait hallgatva felderült a lelkem, s Petőfi verssora zenélt bennem: „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra…” (Szülőföldemen).
Nyilvánvaló, a 14 gyermek (felkészítő papjukkal vagy hittantanárukkal) előre elkészített kérdéseket tett fel. A legnehezebbekben és a pápa válaszaiban is egyetlen fő motívum húzódott végig: az élet tisztelete, mivel az élet ajándék. E legfőbb üzenetnek a kihangosítását maga a pápa vezette: – Mondjátok velem együtt: Az élet ajándék. Mindnyájan! S a hétezres gyermekkórus együtt kiált: Az élet ajándék. – Nem hallom! Mire még hangosabban megismétlik. S aztán a pápa: – Így van, az élet ajándék, gyönyörű ajándék és mi testvérek vagyunk, mindnyájan. Hirtelen fordítva a szcenárión, ezzel a kérdéssel lepi meg a gyermeksereget: – Ellenségek vagyunk? Zengett a válasz: Nem! Majd még hangosabban: Nem! – Hát akkor testvérek vagyunk? Igen! – vágta rá a hétezer gyermekszáj… – Ne feledjétek, gyerekek, az élet csodálatos ajándék…
A gyermeki könnyedségnek és közvetlenségnek szép mozzanatai voltak a kérdések Ferenc pápához. Az egyik kislány így szólalt meg: Szia, Ferenc pápa, mi gyerekek meg tudjuk menteni a földet? A 12 éves palesztin kislány meg így fogalmaz: Ha kitör a III. világháború, akkor már sosem lesz béke? Az olasz fiúcska, Massimo: – Te miről álmodsz éjszaka? A 9 éves Iván Ukrajnából: – Szia, pápa. El tudnád magyarázni, hogyan kell békét teremteni? Válaszadás előtt több esetben is a pápa magához hívta a kérdezőt: – Gyere, gyere, maradj itt! – A szír gyermek szintén otthonról hozott élmények alapján kérdez: – Szia, Ferenc pápa. Miért ölnek meg gyerekeket a háborúban? A 9 éves perui Celeste: – Azt szeretném tudni, kik a barátaid? Szófia a Fülöp-szigetekről: – Amikor dühös vagy, hogy tudsz megnyugodni? Az afrikai Luxelle: – Miért van ilyen meleg, hiszen már ősz van? A ghánai Salma: – Az emberek annyi mindent elpazarolnak, hogyan lehet ezt megakadályozni?
Közvetlenség és átélt tapasztalások a gyermekhangokban. Félelem a jövőtől, és az emberi gonoszságtól. Leplezetlen őszinteséggel fogalmaznak. A pápa válaszai ugyancsak őszinték, lényegre törőek. Minden válaszból az élet tiszteletének evangéliumi, bibliai hangja érződik.
Bárki találta ki a világ minden tájáról jött hétezer gyermek és a pápa találkozóját, zseniális ember. Tisztában van azzal, mi foglalkoztatja napjainkban leginkább a világot, az emberiséget. Az egyre brutálisabb klímakatasztrófa, az öldöklés a világ sok pontján (a II. világháború vége óta már több, mint 200 helyi háborút élt meg az emberiség!). Egyre brutálisabb veszélyeknek vannak kitéve a gyermekek.
Az emberi nemtörődömség szeméthegyeket görget a jövő felé, fizikai és szellemi, lelki értelemben. És ezt nagyon érzik a felnövekvők. 75 évesen, unokákkal, gyermekekkel magam is aggódva figyelem a világ, az emberiség sodródását, sokszori tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát a gonoszságoknak. Néha az az érzésem, hogy még a Teremtő és Megváltó Isten sem akarja, hogy ennek vége legyen. Mert az események az egyre apokaliptikusabb végidő felé vágtáznak velünk.
Miként jó 100 évvel ezelőtt Ernst Troeltsch német vallásszociológus, aki a hatalmas mű, „A keresztyén egyházak és csoportok szociális tanításai” (1912) hívő protestáns írója volt. 1916 karácsonyán, jócskán benne az I. világháború kíméletlen öldökléseinek pusztulásörvényében, eltöprengett: van-e még jövője az ilyen világnak?
Heidelbergi karácsonyi üzenete a fenyőillatú tisztaszobában fogalmazódott meg. Nagyon elítélt mindenféle háborút, ami a halál, az erőszak és a szegénység révén mindent felforgat, megsemmisít. Nem tekintette legitim politikai eszköznek, sem a nyomásgyakorlás eszközének az öldöklést.
Miként Ferenc pápa, világosan, józan hívő ésszel fogalmazott a protestáns tudós is a Heidelbergi Káté szülővárosában. A háború „kíméletlen hatalmi önérvényesítés, brutális önzés, hazug közösségvédelem, rágalmazó rosszakarat, embertelenség és hazardírozás”. Aki a békesség Krisztusát és a békesség evangéliumát ismeri, elfogadja, akkor és most is, annak ez a heidelbergi maximája: a háború gonosz és gonosszá tesz!
Ennek radikális ellentéte a keresztyén karácsony. Az evangéliummal nem lehet semmiféle háborús politikát igazolni. Az evangélium a szellem demilitarizálása! Mert onnan, a fejből indul ki minden. Aki azt gondolja, hogy fegyvert ragad a maga vélt vagy valós igazáért, az fegyver által fog elveszni. Tudjuk Krisztustól. Talán nem lesz mihaszna képzelődéssé, amit 2000 éve hagyott ránk a Béke Fejedelme. Talán még nem tartunk ott, hogy a fegyvereké, a félelemkeltésé, a nyílt vagy leplezett erőszaké lesz a végső szó… Talán még nem… A „talánhoz” pozitív válaszként tartozik Ferenc pápa minapi találkozása a hétezer gyermekkel és a heidelbergi tudós 107 évvel ezelőtti töprengése.
Talán valaki még meghallja és meghallgatja őket, minket…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
