Nem szívesen járok vasárnap vásárolni, de néha azért rávisz a kényszer. És ilyenkor nagy az örömöm, hogy van rá lehetőségem. A vasárnapi nyitvatartást, illetve annak megszüntetését tárgyaló és hosszan elhúzódó parlamenti vita viszont arra ösztönzött, hogy nemrégi bevásárlásomat szándékosan vasárnapra tegyem.
Annak szerettem volna utánanézni, hogy is áll a dolog az alkalmazottak és a vásárlók szempontjából. A politikusoktól, parlamenti képviselőktől és egyes bennfentes szakamberektől úgy tudjuk, hogy fele-fele arányban igénylik az emberek a nyitvatartást, illetve a vasárnapi szünnapot. Az az érdekes, hogy a nyitvatartás mellett kardoskodóknak a megkérdezettek állítólag mind azt nyilatkozták, hogy igenis, vasárnapokon is működtetni kell a kereskedelmet. Az ellenzők pedig elárulták, hogy nekik mindenki nemet mondott a vasárnapi munkára.
A sajtóban is olyan hírek keringenek, hogy ötven-ötven százalék az állás, és ezért nagyon nehéz dönteni az ügyben.
Szóval egyik vasárnap felkerekedtem, fogtam a bevásárlókocsit, és bejártam a szupermarketet. És mint kívülálló, akin semmi sem múlik, kérdezgettem a vásárlókat, mit szólnának hozzá, ha vasárnap nem vásárolhatnának. Nem nehéz kitalálni a választ, hiszen ez esetben éppen olyan emberekről volt szó, akik igényt tartanak erre a lehetőségre. A pénztárosnőt is megkérdeztem, ellenzi-e a vasárnapi munkát.
Dőlt belőle a szó: neki nagyon hiányozna az a kereset, amihez ezzel a munkával hozzájut szegényes nyugdíja mellett.
És állította, hogy a diákok, akik szintén ilyen megfontolásból vállalják a hétvégi munkát, ugyanezen a véleményen vannak. A szomszéd pénztárból átszólt egy kedves hölgy, hallva a beszélgetésünket, hogy ő se nem nyugdíjas, se nem diák, de neki és családjának is, valamint sok-sok munkatársának is szüksége van arra a többletre, amit a hétvégi munka jelent.
Na és? – mondhatnánk. Emiatt a néhány ezer ember miatt kellene vasárnaponként nyitva tartani az üzleteket? Csak azért, mert ők jól járnak a hétvégi pótdíjjal? Nem, már régen nem erről van szó.
Ha azt láttam volna azon a bizonyos vasárnapon, hogy csak néhány vevő lézeng a pultok között, indokoltnak tartanám a zárást. De nem így van.
Meglepően sokan vásároltak aznap, többségében egész hétre megvették a szükséges árucikkeket.
Elgondolkodtam afölött is, amit a zárást szorgalmazók mondanak érvként: hogy vásárlás helyett a családok kiállításokra, múzeumba, a természetbe, fürdőkbe és hasonló helyekre járjanak (már ha a család anyagilag megengedheti ezt magának). Szerintem akkor se vennék többen igénybe a kulturális és sportlétesítményeket, ha a boltokat elérné a vasárnapi stop. De megfordítva is érvényes:
Aki kirándulni, művelődni, vagy sportolni szeretne vasárnaponként, az akkor is megteszi családjával együtt, ha az ország összes áruháza, kisboltja és nagyboltja lenne éppen nyitva.
Tudom, nem az én véleményem a mérvadó. Azt is tudom, hogy a kérdésben érdekeltekhez nem is fog eljutni. De most felötlött bennem valami: egyáltalán miért lett ebből a dologból hónapok óta húzódó kérdés. És mi a szándékuk az érdekelteknek? Minden felvetés mögött érdek, érdekek húzódnak. Ebben az esetben, úgy tűnik, csak a megvillanás, a magamutogatás és a szócséplés az érdek. Mert minkét fél azt állítja, az emberek érdekében végzi a munkáját. Csak azt nem látják, hogy ugyanazoknak az embereknek már nagyon elegük van az efféle érdekvédelemből.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
