A néppártosodás nemcsak úgy a semmiből jön. Hiszen az örök és maradandó. Az ilyesfajta érett politikai gondolkodás csontfogát minden esetben megelőzi egy fasizálódásra hajlamos tejfog. Aztán kiserken az ember ajkai felett az első, még kissé erőtlen zsidózás, megjelenik bőrén a cigányoktól kapott kiütés, s mire a támogatói százmilliók hatására az érdek-hormonok megtalálják a politikus módosult gerincoszlopában a maguk helyét, minden megint demokratikusan szép és liberálisan cuki lesz. Ilyenkor van az, hogy a régebbi, ronda fotókat az ember eldugdossa, a korábbi videókat már haveri körben sem mutogatja, s a tévedésben eltöltött évekre igyekszik úgy tekinteni, mint az a buliban megfáradt siheder, aki alkoholgőzös mámorából kótyagosan ébredve egy borzasztóan csúnya lányt talál maga mellett az ágyban. Mert a csúnya múltat – ahogyan a csúnya lányokat is – az ember egyszerűen eltagadja.
„Ma 2017 van. Nem foglalkozunk 2011-es dolgokkal.” – ez a mondat az, amelyet Mirkóczki Ádám gondolkodás nélkül, azonnal mantrázni kezd, ha éjjel, álmából felköltjük. Ez a mondat akár a Jobbik új jelmondata is lehetne. Némi igazítással, mondjuk. Lehetne a nemfoglalkozást a 2010, vagy az azelőtti időkre is kiterjeszteni. A távlatok őrjítően óriásiak. Ad absurdum, ha feltételezzük, hogy a ma az éppen ma van, akkor már a tegnapi dolgokkal sem szabadna foglalkoznunk. Hiszen a múlt ajtaját a jövő érdekében zártuk rá a jelenre. Ez viszont igen nagy ugrás. Az ilyesmit nem szabad elhamarkodni. Most a 2011-es nemfoglalkozások vannak soron. Én pedig itt ülök egy halom tűn és izgatottan várom, mikor jönnek már a 2012-es, 2013-as, 2014-es, és 2015-ös nemfoglalkozások. Mert amikor arra a pontra érünk, ismét lehet majd nemfoglalkozni Volner János 2015. május 26-án tett Facebook nyilatkozatával. Ebben a bizonyos expozéban az alelnök lelkesen tekint vissza a Jobbik és a Gárda alakulására, első találkozására Vona Gáborral, és más, hasonlóan romantikus pillanatra. A közelmúltban a zsidó értelmiség kedvenc törzshelyére, a Spinoza Házba látogató Vezér politikai gyermekkoráról így ír a jó tollú törzsőrmester:
Vona Gábor akkori szerepéről is szót kell ejtenem. Gábor teljesen más vezetői karaktert képviselt, mint amilyen Orbán Viktor volt. Gábor nem leereszkedett az alattvalóihoz – ahogyan Orbán teszi –, hanem velünk élt, és a Mozgalommal együtt lélegzett. Neki nem Habony Árpi mondta meg a tutit az országról, hanem megtapasztalta saját maga. Ha nem volt szék, akkor a fűbe ült mellénk, ha nem volt más étel, akkor feleségével, Krisztával velünk ette a zsíros kenyeret. Minden hétvégéjét az emberek között töltötte, a kis Beni szinte a gárdistákkal együtt nőtt fel. (sic!)
És akkor ezzel a szerző nagyjából pontosan leírta, hogy Orbánék Bibó szakkollégistaként hogyan kezdték a „politikacsinálást”. Mert valljuk be, nem a Jobbik az első olyan párt, akiknek kezdő ellenzékiként – húsos fazék hiányában – zsíros kenyér jutott. Mondjuk az könnyen lehet, hogy a Jobbik az utolsó ilyen ellenzéki párt. Az utolsó, amely még megtapasztalta a fűben zsíros kenyér evés isteni érzését. Mert ha a Momentumra, vagy a Közös Ország Mozgalomra gondolunk, náluk nem annyira a szék, mint inkább a fű hiánya jelent veszélyt a közhangulatra.
De ne kalandozzunk el a liberális bolsevikok irányába! Maradjunk a liberális náciknál, akiknek gyermekei gárdisták között nőnek fel. Nehéz ezt a benis képet elhessegetnünk magunktól. Még akkor is, ha ezeket pont Volner hozta fel. S már csak azt sajnáljuk, hogy Vonáéknak csupán egyetlen nyamvadt macskára telik, hiszen még a kölyökvizslák is csak fotóidejű bérlemények. Pedig, ha mondjuk lenne a családban egy Charlie típusú majom, avagy birtokukban volna egy labdázó fóka, a kisgyerekkel kiegészítve a párt 2018-ra erőlködés nélkül tudná hozni a szimpatizánsoknak beígért száztíz százalékot. Csak hát ez a fránya Spinoza Ház, ahová Elnök úr a gárdát megtagadni jár… Ez nem hagyja nyugodni a morális érzéket. Hisz Vona már 2011-ben is felnőtt volt. A Second Lady, Kriszta asszony nem különben. De mi a helyzet a kicsi Benivel, aki gárdisták közt nőtt fel? A 2017-es Vona Gábor ennek értelmében kiskorú veszélyeztetése címén fel fogja jelenteni a 2011-es Vona Gábort? Ezt a paradoxont talán csak egy újabb paradoxon oldhatja fel.
Nem az emberek felett álló, tévedhetetlen vezér volt, hanem egy közülünk. Olyan, akit közvetlenül ismertünk, és akinek emberi habitusáról, vezető alkalmasságáról személyesen is alkalmunk volt meggyőződni. Egy Orbán-féle karaktert soha nem követtem és nem tiszteltem volna. Őt igen. (sic!)
Hogy is mondta Bosho, a 17. századi neves japán szamuráj? „Ne a régi mestereket kövesd. Azt kövesd, amit a mesterek is követtek.” Ebben az esetben Volnernek nem Vonát, hanem Orbánt kellett volna követnie, hiszen régebben Vona is Orbán-követő magatartást tanúsított, még fideszes és polgári körös korában valamikor, az ügynöklét és a gárdavíziók határmezsgyéjén, egy pokolian kusza politikai Alkonyzónában. Vonát tehát ezek szerint követői azért tisztelték és tisztelik a mai napig, amilyenné ő Orbán Viktor hatására vált. Tiszta sor. De a két paradoxon után a soron következő, harmadik se várakozzék túl sokáig!
A Gárda a gyarmati státuszt szolgai módon elfogadó politikai erőkkel való szembenállás szimbóluma lett, amely addig soha nem tapasztalt szókimondással és a többségi társadalom nyíltan vállalt képviseletével tette a Jobbikot népszerűvé, és segítette középpártként Parlamentbe a Jobbikot. (sic!)
A gárda tehát szemben állva a politikai erőkkel, nagy ravaszul ezen politikai erők közé juttatta a Jobbikot. Amely valljuk be, a Parlamentben kerülésekor legalább annyira volt „középpárt”, mint amennyire a gárda a többségi társadalmat képviselte. Egyszóval semennyire. Ennek a gárda-fantazmagóriának azonban a legvége a legcsodálatosabb.
A magam részéről minden erőmmel azon leszek, hogy a Jobbik kormányra jutása esetén a Magyar Gárda ne csupán életre keljen, hanem – aktív, állami segítséggel – intenzíven fejlődjön is. A hagyományaink őrzése, az ország rendvédelmi, honvédelmi és katasztrófavédelmi képességeinek erősítése ugyanis minden, felelősen gondolkodó magyar jól felfogott érdeke. És senki ne aggódjon: remekül összefér a néppártosodással… (sic!)
Hát persze. A néppártosodással akár még egy zebracsíkosra festett remeterák is remekül összefér, amennyiben tudunk valamiféle hihető párhuzamot vonni a rák, a festés és a néppárt között. Például, hogy ébred már az oroszlán, s ha mi a múltat jelképező oroszlán elől zebraként, ámde rák módjára hátrafelé megyünk, akkor az olyan, mintha előre sétálnánk a szebb jövőbe! Ennek a szebb jövőnek a hajnalán pedig már ott is a néppárt! Tádám! Sikerült! Ilyen erővel pedig az is elképzelhető, hogy Vona Gábor a legközelebbi Spinoza Házas hakniján hitelesen fogja előadni zsidó származású hallgatóságának, hogy a gárda a néppártosodás egyetlen záloga. S hogy a néppárti gárdában lesz ugyan sapka, de alatta ott lapul a kipa. A fekete mellény-fehér ing kombót pedig remekül kiegészíti majd az imaszíj.
Na, de ne legyünk szkeptikusak. A Vezér felnőtt, gyermekbetegségeit kiheverte. S ha néha még álmában náciz’ egy kicsit, mára már olyan komfortos és emberbarát, mint egy Hős utcai panellakás.
Varga-Bíró Tamás
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
