Közel száz év alatt már megszoktuk, hogy Szerbiában egy színmagyar falu nevét cirill betűkkel írják ki, de az még új, hogy ezt a feliratot festékszóróval áthúzzák, és egy görögországi település nevét írják oda: Idoméniét. Aztán az is új, hogy a horgosi gazdák ugyanannyit emlegetik saját veteményesükben állva Angela Merkelt és Recep Tayyip Erdogant, mint Josip Broz Titót vagy Szlobodan Milosevicset. Mindez annak a következménye, hogy ezekben a napokban is több száz menekült gyalogol át a vajdasági határfalu földjein. Horgoson jártunk, ahol egy tragédiát is a migránsválsághoz kötnek a helyiek.
Takács Sándor szerint a migránsok nem szeretik a szilvát. A horgosi gazda ennek nem tudja az okát, viszont megtapasztalta, ugyanis meggyesét és barackosát alaposan megdézsmálták. Állítása szerint háromszáz kiló lett oda az egyikből és tíz mázsa a másikból.
– A szilvához nem nyúltak – mutat rá a kismotorja mögé erősített utánfutón kékellő ládákra. Mindennek egy szerencsétlen véletlen az oka: Takács Sándor fái éppen ott vannak, ahol a migránsok elgyalogolnak a horgosi buszállomásról a röszkei határátkelő szerb oldalán felállított szedett-vedett sátortáborba, vagy ahogy hivatalosan nevezni illik, a tranzitzónába.
A gyilkos barackos
A Balkán kapujában vagyunk, úgyhogy a történelem alaposan megtanította a helyieknek: az életben egyszer fent vagyunk, máskor pedig lent. Ám az szemlátomást még a vajdasági magyaroknak is új, hogy minden azon múlik, hogy valakinek a telke a Budapestre vezető autópályától jobbra vagy épp balra fekszik-e. Mindössze két kilométer van a két terület között, de Takács Sándor szerint ez a távolság igenis meghatározó. Tavaly, amikor a sínek között gyalogoltak a szírek Röszkére, azoknak a földjét dézsmálták meg, akik az út jobb oldalára ültették veteményesüket. Most, hogy elkészült a kerítés, és a javarészt afgánokból álló csapatok a „senki földjére” mennek, a bal oldali földeken és gyümölcsösökön vonulnak át.
Pihenő migránsok a Vajdaságban. „Még úgy nyolcezer évig ellettünk volna nélkülük” Fotó: Mohai Balázs / MTI
További fejtegetésre azonban nincs időnk, hiszen Takácsék csak azért álltak meg, hogy egy horgosi családi házra kitűzött gyászjelentésen megnézzék, hány órakor lesz a 68 éves Szűcs Rozália temetése.
– A szíve vitte el az asszonyt, nem bírta már, hogy annyit aggódik a barackosukért. Hat kutyával őrizték. A férjét ne keressék, most kint van a temetőben.
Takács Sándort megsürgeti a felesége, úgyhogy indul kismotorja felé. Sietnek, a szertartás előtt még haza akarnak menni.
Kisebbségi taxizás
A bal oldali földeken csupa olyan horgosi dolgozik, aki nem tudta, hogy Szűcs Rozália, vagy ahogyan ők hívták, Rózsika meghalt. Egy krumplit szedő család tőlünk hallja meg a hírt, a férfi mindjárt hozzá is teszi, hogy mindez azért van, mert „nem bírta már ezt az egészet”. „Egész” alatt a migránsválságot érti.
– Ők kapják a sok segélyszállítmányt, nekik viszik a vizet, miközben mi dolgozunk – mondja a neve elhallgatását kérő férfi, aki mintha csak nyomatékot akarna adni szavainak, egy pillanatra sem áll le a krumpliszedéssel. Mezítláb bokáig áll a homokban, a sérült krumplikat a földben hagyva lépked. Szomorúan árulja el, mint aki bizalmas titkát fedi fel, hogy a migránsok három hónap alatt bizony rájöttek, a krumpli ehető. Felesége pedig azt meséli el, hogyan kapott rá egyre több „kisebbségi” a taxizásra, amint a kerítés dacára megszaporodtak a határ mellé letáborozó migránsok.
Megálljt parancsolnának Fotó: Mohai Balázs / MTI
– Vagyis cigány az embercsempészetre – pontosítja a férje, miközben hullanak az ökölnyi burgonyák a vödörbe. Amikor a határzárról kérdezzük, kertelés nélkül mondja, nekik csak káruk van a kerítésből. Azt megérti, hogy a magyar kormány nem akar senkit beengedni, csak hát így minden migráns ott marad nekik, a szerbiai oldalon. Melankolikusan teszi hozzá, hogy vadkáruk is keletkezik így, pedig „az őznek az otthona ez az erdő”, majd felnéz, és úgy mondja: „…de nem ám a migránsnak”. És hullik a krumpli a vödörbe megint.
– Még úgy nyolcezer évig ellettünk volna nélkülük – mondja a férfi, majd váratlanul a török államfőről kezd beszélni. Szlobodan Milosevics rendszeréhez hasonlítja Erdogan országát, mivel szerinte ott most az megy, mint ami Kis-Jugoszláviában dívott: semmit sem szabad csinálni, csak annak, aki fizet, annak viszont mindent.
Magyar vagyok és Tito katonája
Nem sokat kell botorkálnunk a horgosi homokban, amikor piros traktoron egy újabb idegenvezető zötyög elénk. A hatvanas éveiben járó férfi abszolút a déli határvidék embere: kalapban, hawaii mintás rövidnadrágban, Pick Szeged-kézilabdapólóban büszkeséggel vallja magát magyarnak és Tito katonájának. Ilyen belépő után nem is csodálkozunk, ha mondanivalóját azzal kezdi, hogy a migránskérdés bonyolult dolog. Először is azért, mert több joguk van, mint a horgosi parasztoknak, akiket rendszeresen megbüntetnek azok a rendőrök, akiket egyébként a menekültáradat miatt vezényeltek ki a határra. A bácsinak vannak lokális és globális megoldási javaslatai is a népvándorlás okozta krízisre, és ezek – korábbi hivatkozása ellenére – egyáltalán nem bonyolultak.
Helyben rendeletet fogadtatna el a horgosi önkormányzattal, hogy a migránsok igenis szedjék össze maguk után a szemetet – őt nem érdekli, mit szólnának ehhez a nemzetközi segélyszervezetek.
– Különben is – horkan fel –, micsoda egy hülye, beteg világ az, ahol a migránsok az utcán árulhatják a segélyszállítmányból kapott konzerveiket meg a gyerekeiknek adott babaruhákat!
Azt nem tudjuk eldönteni, de nem is kérdezünk rá, vajon ezért a migránsokra haragszik-e jobban, vagy azokra, akik megveszik tőlük.
Magát a népvándorlást pedig már Görögországban kezelné. Ehhez traktora szerszámos ládáját hívja segédeszközül, pontosabban az azon lévő kopásokat – egyiknek olyan az alakja, mint Krétának. Emberünk a kopások, vagyis a görög szigetek közé naszádokat képzelt el, amelyek, „ha tennék a dolgukat”, minden embercsempészt elbátortalanítanának. Ujjával két rozsdafolt, azaz görög sziget közé mutat, és máris elsüllyed legalább két, migránsokat szállító csempészcsónak. Ilyen az, amikor Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő gondolatai egy krumpliszedővel felszerelt traktor gazdájából köszönnek vissza.
Alkalmi idegenvezetőnk, Feiszthammer Dezső Szűcsék gyümölcsösében. Két hektár, ezer fa, huszonöt év munkája Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Tito magyar katonája azért nem százszázalékosan elégedett azzal sem, ami Magyarországon történik. Sokallja például azt a napi 15 migránst, akit a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal emberei beengednek a tranzitzónából, mert ha „nem engednének be egyet sem, nem jönne ide közülük senki”. Hogy milyen messze van Horgostól Budapest, azt egy történettel példázza. Nemrég egy helyi fiatal kalapáccsal agyonverte a saját anyját. A falubeliek kínjukban reménykedtek benne, hogy migráns volt a tettes, mert akkor talán odafigyel majd rájuk valaki. Nem így történt, úgyhogy aztán nem is írták meg a lapok, nem adott hírt róla a tévé sem.
Balkáni Bábel meg a „bundesmutti”
Búcsúznánk, de fekete terepjáróval érkezve egy szerb és egy szőlőt majszoló magyar rendőr tranzitzónába szóló, belgrádi belügyminiszteri „engedélyt” kér tőlünk. Ilyenünk nincs, úgyhogy beszélgetésünk hamar abszurddá válik, és a jó zsaru, rossz zsaru leosztás is gyorsan átalakul. A magyar rendőr csendben szőlőzgetve nézi, amint szerb kollégája fogdával és kitiltással fenyeget bennünket. Alkalmi tolmácsunknak szegődő Tito katonája pedig Pick Szeged-pólóját mutatva magyarázza, hányszor látta vendégül ebédre Puljezevics Nenadot, a szerb, majd később a magyar kézilabda-válogatott legendás kapusát. A balkáni Bábel hátterében migránsok gyalogolnak, ásványvizes palackot és nejlonszatyrot lóbálva.
Elhalad mellettünk Szűcs István és unokája is. A barackosba mennek megetetni a kutyákat.
Horgoson, a gazda háza előtt kisírt szemű lányával és fehér ingén gyászszalagot viselő vejével találkozunk. Ők is azt mondják, amit a faluban mindenki: míg Róza néni belül őrlődött, és emésztette magát a barackos letarolása, a termés ellopása miatt, a tata, azaz Szűcs István legalább kiadta mérgét és fájdalmát. Vagyis Róza nénit az aggódás vitte a sírba.
A megrendült férj helyett a vejjel, Feiszthammer Dezsővel megyünk ki a gyümölcsösbe. A katonás rendben álló fák a hepehupás és kanyargós földúton még egyenesebbnek tűnnek. A rossz utakra rá sem kell kérdeznünk, sofőrünk magától ad magyarázatot:
– Azért közlekedünk ilyen girbegurba módon, néha más földjén is átgázolva, mint a partizánok, mert itt a kormány senkit sem kérdezett meg, amikor az autópályák épültek.
Közben Angela Merkelt emlegeti, szeretné, ha a „bundesmutti” repülőgépet küldene a migránsokért, s akkor nem mászkálnának itt. Alighogy kimondja, két menekült elénk is pattan a kukoricásból.
Utunk elvezet Takács Sándor elhagyatott barackosa mellett is. A fákon alig van gyümölcs, a gyom derékig ér, és a birtok közepén álló őrtoronyról messziről lerí, hogy a rendszerváltás óta nem volt benne határőr.
Drago is hiába ugat
Egészen más képet mutatnak Szűcs István fái. Nincs köztük gyom egy szál sem, csak eldobált konzervdobozok, penészedő kenyerek. A fákra az öt elemit végzett, de a barackkal veje szerint doktorként bánó Szűcs István műanyag csövet erősített a növények locsolására. Az egyik lombkoronára sátrat terítettek, egy ágra ENSZ-es zacskót akasztottak, a homokba pedig ezereuróst rajzoltak. Ki tudja, kik és milyen célból. A határ menti csendet csak a láncra vert, kibelezett hűtőben és rozsdás olajoshordóban lakó kutyák beletörődő ugatása veri fel. Legtestesebb közülük Drago, a kaukázusi juhász, az egyetlen jószág, amelyik nem csóválja a farkát, hanem minket is megugat.
Feiszthammer Dezső számokat kezd sorolni, amelyek sokkal felkavaróbbak, mint Drago hangoskodó próbálkozása. A kéthektárnyi barackoson, mintegy ezer fán huszonöt év munkája gyümölcsözik, és noha kilónként csak 120 forintért tudják eladni a leszedett őszibarackot, mégis óriási segítség apósának, aki mintegy huszonötezer forintnyi dinárból él havonta. Egy fa nagyjából ötven kilogramm őszibarackot terem évente, ennyit Szűcs István szét is oszt azoknak a menekülteknek, akik kérik. És a rendőröknek, mert ők is szeretik a barackot, nem csak a vonulók. Csakhogy rendőrből négyszáz van erre, ha csak két kilót szednek is le, az már nyolc mázsa. A rendőri jelenlét különösen azóta erősödött meg, hogy az egyik közeli halastóba belefulladt egy tizenegy éves afgán fiú. Nem tudott ugyanis úszni.
Feiszthammer Dezső lemondó keserűséggel öszszegez: teljesen mindegy, hogyan gondozzák, milyen finom barack terem a fákon, mennyiért tudják eladni, mert ha jön a tél, a migránsok úgyis letörik, kivágják és eltüzelik az egészet.
– De ne legyen igazam! – teszi hozzá sietve.
Közben Drago is beleunt az ugatásba, s elcsendesedett.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 27.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
