Az ember öntudatlanul is tovább viszi tarsolyában, amit az idők belepakoltak. Akkor is, ha felfedezi magában és felvállalja ezt az örökséget-tudást, akkor is, ha szabadulni szeretne tőle, mert a múltbéli erkölcsi meghasonlással nem könnyű kibékülni, és felmentést keres önmagának. Összehajol adysan négy-öt társával a pohár felett, és a körülményeket hibáztatva oszt feloldozást a tovább szaporodó, néha már végsőnek tűnő önfeladásokért.
Olvasom a sokadik lázongó nekifohászkodást; most éppen arról, miért is nem érdemes a számbeli kisebbségbe szorult magyar vidékeinken magyar iskolába íratni a magyarnak született gyermeket. A nyomós érv, mely a szlovák iskola mellett szól – ebben az eszmefuttatásban legalábbis –, hogy mert senki nem intézte el, nem iktattatta törvénybe, hogy a magyar emberhez magyarul szóljanak minden hivatalban, ahová belép, hogy ügyeit intézze.
Senki nem teremtett neki nagyobb magyar életteret. S a maga nagyobb magyar élettér-igényének legalább a családjában-falujában úgy tesz eleget, hogy a gyerekéből szlovákot nevel. Logikus, nem?
Tényleg ez az indok a nemzetváltásra, nem inkább csak a könnyebbik út, ürügy a megmagyarázhatatlan megmagyarázására?! Mert sok minden eszembe jut a tétova kifakadások kapcsán. Először mindig Balassa Zoli kollégám, aki Besztercebányán nőtt fel, szlovák iskolákat végzett – más nem is volt a környéken –, egyetemet csehül, Kassán éli felnőtt életét, s Kassa mostanra igazi szórványa lett a magyaroknak, ő mégis az egyik legértékesebb magyar emberünk, fogalmazhatnék úgy is: szellemi tőkénk. S nem az egyedüli e kicsiny országban, ahová a távol tudatlan térképrajzolói egy évszázada házastul-hazástul minket lecövekeltek.
Aztán néhai apósom is eszembe jut, őt magyar vidéken járatták szlovák iskolába a szülei, akik nagyon szegény tanyán élő emberek voltak, s éltek a Matica (vagy Szlovák Liga) kegyével, hogy a szlovák iskolába járó gyerekeknek ebédet, tanszereket ingyen adtak. Aztán a sors úgy hozta, hogy az 1945-ös nagy jogfosztást követően falujában őt kérték fel tolmácsnak a hirtelen nemzetváltók nyilatkozattételeikor.
Utolsóként neki felajánlották, ha már ilyen jól beszél szlovákul, reszlovakizáljon. Magyar maradok, ezt válaszolta. Nemsokára meg is kapta a deportálási parancsot, csehországi kényszermunkára vitték. Szokta volt mondogatni unokáinak néha: magyarnak születni kell, a magyarságunk a szívünkből jön.
És az én családom is megjárta a Szudéta-vidéket; unokatestvérem, aki két évig cseh iskolába járt, a hazatérés után szlovákba (más nem volt), de amikor megnyílt a magyar iskola, ott folytatta a tanulást. Igaz, a Csallóköz akkor még szinte teljesen magyar vidék volt. Itt csak a hatvanas években kezdődött olyan divat, hogy magukat másoknál okosabbnak tartók – például egyes tanítóink is – szlovák iskolába íratták a gyerekeiket. Ez fajult el odáig, hogy a nyolcvanas évek elején a tanköteles gyerekek 30-35 százaléka szlovák iskolába járt. Csak halkan teszem hozzá: itt és akkor az összes hivatalban, hatóságnál, boltban, nyilvános helyen magyarul fogadtak minden betérőt. S az itt szórványként élő szlovákok is megtanulták legalább érteni a mi őshonos nyelvünket.
A többé-kevésbé szórványos vidékeinken, ahol még magyar oktatási intézmények is vannak, magyar iskolába járatni a gyereket annyi, mint folytatni önmagunkat. Nem feladni magyar életterünket.
Szlovákul az utcán is megtanul a gyerek, az ember, s ez természetes is. A magyar iskola azért kell neki, hogy magyarul se felejtsen el, magyarul is művelt legyen, és igen: magyarsága, így önmaga értékeit is megtanulja, felfedezze. Lélekben is ép tudjon maradni. Lénard Sándor írja mesteri könyvében – Egy nap a láthatatlan házban – a távoli Paphlagóniában: „…olvasnom kell, legalábbis magyarul… A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő „kísérője és kísértője” nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell! Lehetetlen indogermán módon gondolkozni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklideszétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni!”
Az anyja nyelvét nem avégett őrzi meg az ember, mert a hivatalokban ezen a nyelven köszöntik-fogadják, hanem azért, hogy ne veszítse el, és önmagát se.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/24. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
