Az ember nem élhet elvonultan csak saját magáért, valamit a közösségért is tenni kell – vallja Auxt Ferenc, Besztercebánya Megye Önkormányzatának és Rimaszombat városának a képviselője, aki a közelmúltban a gömöri magyarság identitástudatának megőrzése érdekében végzett több évtizedes kulturális és közéleti tevékenysége elismeréseként vehette át a Magyar Arany Érdemkeresztet.
Auxt Ferenc Kálosán született 1952-ben. Alapiskolai tanulmányait Felsővályban, majd Sajógömörön végezte, a tornaljai gimnáziumban érettségizett, és Nyitrán szerzett biológia–testnevelés szakos tanári diplomát. Tanított a pogrányi és a nagycétényi alapiskolában, később pedig a cserencsényi nevelőintézetben, majd a rimaszombati szolgáltatóipari szakközépiskolában. Ebben az időszakban alapította meg a női kézilabdacsapatot, amely figyelemre méltó eredményeket ért el. Pedagógiai pályafutását követően a turizmusban talált magára. Közel harminc éve szervez osztálykirándulásokat, téli és nyári diáktáborokat.
– A fiatalabb nemzedék ötleteit támogatja, azok megvalósítását elősegíti, szorgalmazza, sok esetben anyagi támogatást nyújt nekik. Közéleti, szakmai és civil munkája során is törekedett a magyar–szlovák párbeszédre, továbbá mindig fontosnak tartotta a Gömörben megkerülhetetlen romakérdés felvállalását és kezelését. A magyarsághoz és a gömöri régióhoz való hűségét soha nem szegte meg, a magyar és a gömöri összefogás híve volt és maradt – hangzott el Berényi Józsefnek, a kitüntetés átadásakor elmondott méltatásában a kassai főkonzulátuson.
Ebből az alkalomból egy rövid interjúra kértük Auxt Ferencet, hogy felelevenítsük életpályája főbb állomásait.
Meséljen a kezdetekről, hogyan emlékszik a gyerekkor éveire?
A csodálatos Vály-völgyében születtem, egy kis faluban, Kálosán. Itt tettem meg az első lépéseket. A nagyszüleim kertészek voltak, „dohányosok”, s én a szó szoros értelmében a melegágyak között tanultam meg járni. A Kálosa-patak mentén voltak a melegágyak, ahol a dohánypalántákat nevelték. Itt nevelkedtem, az iskola alsó tagozatába is itt jártam, aztán később Sajógömörre, abba a faluba, ahol Mátyás király kapás szobra van. Itt az életemnek egy olyan tanárember adott irányt, mint Gömöri Kovács István, Pista bácsi, aki nagyon komoly pedagógus volt. Rá mindig szeretettel gondoltam későbbi pedagógusként is. A tanáraim jó példaképek voltak, a testnevelés, a torna, a sport pedig mindig közel állt hozzám, így lettem testnevelés és biológia szakos tanár.
Évekig kézilabdaedzőként is tevékenykedett, hogyan emlékszik erre az időszakra?
Mindig is szimpatizáltam a kézilabdával, de Rimaszombatban nem volt múltja ennek a sportágnak, a női szakosztályt annak idején mi hoztuk létre egy barátommal, aki első ligás bíró volt. Nagy volt a lelkesedés, a lányok ügyesek voltak, minden évben feljebb léptünk egy osztállyal, így a három év után már mi is az első ligában találtuk magunkat. Az energiám nagy részét akkor ebbe fektettem, de egy idő után anyagi támogatás nélkül nem lehetett ilyen szinten fenntartani a klubot. A kézilabda megszűnése után üresség töltött el, és otthagytam a testnevelést és a tanári állásomat. Nem tudtam, hogy milyen irányban folytatom, viszont a gyerekekkel továbbra is foglalkozni szerettem volna. Így kerültem Kokavára, ahol volt egy elhagyatott szakszervezeti üdülő és mellette pedig egy kis felvonó, amit elkezdtünk üzemeltetni.
Ez adta tehát az alapot a turizmus felé történő átmenet irányába?
Igen, s mivel jó kapcsolataim voltak Magyarországon – ahova korábban edzőtáborokba jártunk a kézilabdásokkal –, az első vendégeim és csoportjaim is onnan érkeztek. Télen jöttek síelni, nyáron pedig táborokba. A pedagógusokat ismertem, tudtam milyenek az elvárások, így azoknak próbáltunk megfelelni, s tulajdonképpen a mai napig ezzel foglalkozunk, vagyis továbbra is szervezett gyerekcsoportok érkeznek hozzánk, főként a Csillagösvény és a Határtalanul program keretében, vagy a különböző erdei iskolákat is említhetném. Visszajáró vendégeink is vannak. A magyarországi csoportok egy szlovákiai körút keretében érkeznek, áltatában Selmecbánya, Késmárk, Lőcse, Kassa az útvonal, s közben betérnek hozzánk is, Kokavára.
Miként társult e tevékenysége mellé a politikai, közéleti szerepvállalása?
Tulajdonképpen ezt is a vállalkozásomnak köszönhetem, mert többször vendégül láttam az egykori MKP vezetőit, köztük Duray Miklóst és Csáky Pált. Szállodásként és a gasztronómiában jártas vállalkozóként egyfajta háttérember voltam, a különböző rendezvényeken segítettem. A politikába aztán a pártszakadáskor léptem be, amikor többen felkértek, hogy most már „jöjjek le a hegyről”, mert minden segítségre szükség van.
Bonyolult időszak volt ez, nem sokan kapkodtak akkor a megmaradt MKP-tagok közül a járási elnöki pozícióért, amely Simon Zsolt távozásával megüresedett. Egy kompromisszumos jelölt voltam, megpróbáltam közvetíteni a két tábor között. Gyorsan kellett cselekedni, a falvak vezetőivel leülni, újratárgyalni a dolgokat, rendezni a sorainkat”.
Kezdettől fogva szomorú voltam a megosztottság miatt, de ezzel együtt is úgy gondolom, hogy az a 15 év, amit a tömény politikában eltöltöttem, mint városi és megyei képviselő, nem volt hiábavaló, mert ha országosan nem is, de helyi és regionális szinten a szülőföldünkért nagyon sok mindent tudtunk tenni.
Hogyan fogadta a kitüntetést?
Nem számítottam rá, de természetesen nagyon örültem neki. Jólesett végighallgatni, ahogy csokorba foglalták a tevékenységemet és igazán akkor döbbentem rá, hogy ha elölről kellene kezdenem, akkor is ugyanezt az utat választanám.
A politikába nem fiatalon, hanem már bölcsebb, tapasztaltabb emberként kerültem be, mert akkorra érett meg bennem, hogy valamit a közösségért, a szülőföldünkért is tenni kell.
A lehetőségekhez mérten igyekeztem mindig a maximumot kihozni magamból, aktív részese lenni az itteni emberek mindennapjainak és szolgálni Gömört, illetve Nógrádot és az egész régiót.
Végezetül mit üzen, mit kíván közösségünknek?
Azt kívánom a mi kis falvainknak és közösségeinknek, hogy még ha egy kicsit megfogyatkoztunk is – mert rengeteg fiatal van kint külföldön – a megmaradt kis közösség tartson össze.
A magyarságunk maradjon meg, mert ha ezt is kiengedjük a kezünkből, többé már nem tudjuk visszahozni”.
Tegyük a dolgunkat, az egyszerű munka is értékes munka, nem kell nagy dolgokat csinálni, de fogjon össze egy-egy falu, az évfordulókat ünnepeljék meg, egymást szeressék, s így maradhat meg a mi közösségünk. Így van jövője a gömöri és a nógrádi magyarságnak.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/18. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
