Nemzeti Himnuszunk számunkra minden kétséget kizáróan a világ legszebb himnusza, abban a tekintetben pedig, hogy tulajdonképpen egy közbenjáró imáról van szó, vitán felül egyedülálló a nemzetek himnuszainak sorában. De valamiért mégsem ismerjük megfelelő mélységében a történetét. A magam szerény eszközeivel igyekszem ehhez hozzájárulni, és rögvest teszek egy – talán sokak számára meghökkentő – kijelentést: a jelenleg játszott himnusz nem az eredeti.
Bizonyára többen voltunk már olyan beszélgetés részesei, ahol szóba került, hogy himnuszunk talán nem elég lelkesítő, túlságosan búskomor, ezért egyesek még azzal a gondolattal is kacérkodtak, hogy új himnuszt kellene írnunk/választanunk, mások természetesen még a felvetést is felháborítónak tartják. Annyi azonban bizonyos, hogy 1844-ben, mikor nagy nyilvánosság előtt először mutatták be, a korabeli lapok lelkendezve írtak róla, hogy milyen lelkesítő. Volt, aki szerint még a halottak és kikelnek hatására a sírból. Itt némi disszonanciát érezhetünk, hogy ugyanarról a himnuszról van-e szó, amit ma ismerünk.
A válasz: igen is, meg nem is.
De, hogy tovább fokozzuk az érdekességeket, ha valaki unalmas perceiben fellapozza a 2011-es Alaptörvényt (mely ebben a tekintetben egy 1989-es alkotmánymódosítást hagy helyben), akkor ezt olvashatja:
„A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”
Ez csupán azért különös, mert a gyakorlat nem ez. Tehát, hogy ma Magyarországon akár egy rendezvényen, akár egy sporteseményen, de legyen az iskolai évnyitó, nem az Erkel Ferenc által írt zenei alapot használják. Hát akkor kiét? – tehetjük fel teljes joggal a kérdést. Dohnányi Erőét, az egyébként világhírű zongoraművészét és zeneszerzőét. Bár a kép kissé árnyaltabb azért, hogy az egész változást kizárólag az ő személyéhez kössük.
A lényeg, hogy különféle megszokások alakultak ki a Himnusz éneklésekor, ezeket a megszokásokat rendbe kellett szedni, 1938 januárjában a Fővárosi Közigazgatási Bizottság ülésén sürgették a mű előadásának szabályozását, Dohnányi pedig nem átírta a Himnuszt, hanem egyes gyakorlati elemeket foglalt egységbe. Csakhogy ez az átirat merőben más jellegű lett, mint az 1844-es, mely a zeneértők szerint egy kifejezetten magyaros (verbunkos) jellegű alkotás volt. Dohnányi felvidéki származású volt, és van egy ilyen szóbeszéd is, hogy Trianon miatt alakult a Himnusz „gyászosabbra”.
Ami a laikusok számára egyből feltűnik, hogy a régi, tehát az 1844-es Erkel-féle tempójában észrevehetően gyorsabb, kevésbé elnyújtott, mint az, amit ma ismerünk. Bár természetesen ez szubjektív, kinek mi a lelkesítőbb, de azért nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük, az eredeti Himnusz inkább lelkesítőbb jellegű volt, mint a mai, ahol inkább a „szomorúbb” érzés dominál.
De ennyi bevezető után most már hallgassuk meg saját fülünkkel is, miről is van szó.
Érdemes először a jelenlegi Himnuszt meghallgatnunk:
Majd ezek után az eredeti verziót:
Talán emlékszünk még rá, pár évvel ezelőtt a brazíliai olimpián valamely sportágban a magyar csapat tiszteletére ez utóbbi verziót játszották, és volt nagy értetlenkedés, sőt, még felháborodás is, hogy hiszen ez nem az igazi Himnusz, pedig hát de…
További érdekességek hangzanak el az alábbi műsorban is, akit mélyebben érdekel a téma:
A magam részéről, és ez természetesen kizárólag magánvélemény, amit lehet vitatni, a régebbi, tehát az 1844-es verzió mellett teszem le a voksomat, és mindeneképpen üdvözölném, ha döntés születne arról, hogy immáron ezt halljuk hivatalosan.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
