Montana, Texas, Oklahoma. Óriási hegyek, végtelen mezők, bővizű folyók. Csodálatos környezet, ahol érdemes élni. Ugyanakkor kemény világ ez, a természet itt nem adja könnyen kincseit, az embernek nap mint nap meg kell küzdenie azért, hogy fennmaradjon. És igen gyakran azért is, hogy megérje a holnapot.
De nem csak a kígyókkal, a medvékkel, a farkasokkal kell szembeszállni, a hóvihart és a rekkenő hőséget kell kibírni. A túlélésért folytatott küzdelemben gyakran a másik ember jelenti a legnagyobb veszélyt: az itt élők szeretik maguk rendezni a nézeteltéréseket, és ilyenkor bizony könnyen eljár valakinek a keze, vagy előkerül a fegyver.
Taylor Sheridan nem tud – és valószínűleg nem is akar – leállni. Újabb és újabb sorozatok kerülnek ki a keze alól. Egyes történeteket végül ráhagy másokra – ezek színvonalán ez meg is látszik –, ám a legtöbb esetben aktívan vesz részt a munkálatokban. Szereplőként is, ha kell, de főként rendezőként, producerként és forgatókönyvíróként. Sheridan leginkább a vidéki amerikaiak életét mutatja be, szinte valamennyi sorozatában nagy szerepet kap a természet. A hófödte csúcsok, a legelők zöldjébe vagy a sivatag szürkéjébe vesző horizont nála nem csak háttér: hőseinek mindennapjait meghatározza az a környezet, amelyben élnek. Világosan látszik, hogy Taylor Sheridan többre tartja a természetközeli életformát a városi létnél. A Marshals: Egy Yellowstone történet-, Az olajügynök- és a Madison-sorozatok is vidéken játszódnak.
Ez csak egy krimi
Sheridan nevét a nagy sikerű Yellowstone tette igazán ismertté. Az öt évadot megélt sorozat több oldalhajtást is hozott, közéjük tartozik a Marshals is, amely valamiképp folytatja az eredeti történetet. Amint azt az utolsó részekből megtudtuk, John Dutton (Kevin Costner) halála után fia, Kayce (Luke Grimes) eladta a farmot, amely a bonyodalmak középpontjában állt. Bár a férfi – aki felesége halála után egyedül neveli kamasz fiát – fenntart egy kisebb ranchot, a cowboyélet viszontagságai ezúttal háttérbe szorulnak. Néhány évet előreugorva az időben a Marshals akkor veszi fel a fonalat, amikor Pete „Cal” Calvin (Logan Marshall-Green), aki egykor együtt szolgált Kayce-szel az amerikai haditengerészet különleges egységénél (SEAL), felkéri őt, hogy csatlakozzon a nyomozói és rendőri feladatot ellátó marshalokhoz.
Cal egy ötfős csapatot irányít. Bár részről részre egyre többet tudunk meg a csoport tagjairól – Cal a már felnőtt lányához szeretne közelebb kerülni, Andrea (Ash Santos) vissza akarja kapni washingtoni állását –, az igazi főhős mégiscsak Kayce, aki elsősorban azért vállalta el ezt a feladatot, hogy valahogy túljusson a felesége elvesztése miatt érzett gyászon. Emellett egyfajta vezeklés is ez a megbízatás: túl sok bűn terheli a családja múltját.
A krimiszerű sorozatok – mint például a CSI különféle változatai – sokszor úgy építkeznek, hogy a szereplők egy-egy rész végére megoldják az elején felbukkant helyzetet, a magánéleti szálak pedig végigfutnak az egész sorozaton. A Marshals is ezen az úton jár. Éppen ezért sokszor fel kell gyorsítania az eseményeket, s mivel nem jut idő minden részlet megmutatására, az „információ a gépből” megoldást alkalmazzák. Eszerint onnan tudunk meg egy fontos részletet, hogy azt a nyomozó – hipp és hopp – kinyeri valamilyen ismeretlen adatbázisból. Ez már a helyszínelő sorozatoknál sem volt valami elegáns megoldás, itt meg még kevésbé az.
Ez a sorozat csak annyiban kötődik Sheridanhez, hogy a karakterek egy részét ő találta ki. Sajnos, mondhatnánk, hiszen sem az egyes történetek, sem a párbeszédek nem valami izgalmasak. Sőt, az utóbbiakról túlzás nélkül állíthatjuk, hogy igencsak sekélyesek. A csapat tagjainak emberi vívódásait – például Kayce fiával való kapcsolatát – sem sikerül meggyőzően ábrázolni, nem beszélve a Yellowstone-ban nagy szerepet játszó indiánrezervátum körüli dilemmákról, melyek szép lassan ellaposodnak és közhelyszerűvé válnak. A természetközeli lét, a kemény, sokszor erőszakba hajló életmód a Marshalsban is megjelenik. Ha másért nem is, ezért érdemes megnézni.
Az élet folytonos küzdelem?
Az olajügynök (Landman) című sorozat első évada is jól mutatta, hogy Taylor Sheridan fantáziája kiapadhatatlan, még akkor is, ha történetmesélésében számtalan elem vissza-visszatér.
Az olajbányászok életét bemutató széria első évadának végén meghalt Monty, Tommy (Billy Bob Thornton) főnöke. A cég irányítását a felesége, Cami (Demi Moore) veszi át, így a második évad elején Tommy is feljebb lép a ranglétrán. Kiderül, hogy a vállalat nehéz helyzetben van, mert Monty igazi hazárdjátékos volt. Ráadásul az sem világos, hogy mit tervezett a már futó projektekkel, és mit tett volna azzal a tengeri fúrótoronnyal, ami jelenleg egy deci olajat sem termel. Danny, a maffiózó (Andy Garcia) közben átvedlett nagyvállalkozóvá, és szívesen betársulna a cégbe. Csak az a kérdés, valójában mennyibe is kerülne ez Caminek. Tommy fia, Cooper (Jacob Lofland) régi kutakat vásárol, melyek alatt csodák csodájára van még olaj, nem is kevés. Elsőre azt gondolja, milliomos lett, ám az ördög itt is a részletekben bújik meg, hiszen az olajat nem a piacon szokták eladni, a virágárus standja és a zöldségespult között.
És van itt még autóbaleset, hidrogén-szulfid-szivárgás – ami több ember életébe kerül –, Cooper barátnőjét megtámadják, és szerelmek is szövődnek. Ám valójában most is Tommy családja körül rendeződnek – illetve bonyolódnak – az események. Angela (Ali Larter) kénytelen elengedni a főiskolai kollégiumba Ainsley-t (Michelle Randolph) – akinek ezzel sem lett több esze –, s emellett megjelenik Tommy apja is (Sam Elliott).
Bár elindult a szappanoperásodás útján, és nem lelhetünk túl sok új motívumra sem, Az olajügynök érdekes és szórakoztató sorozat. A kidolgozott párbeszédek és a jól kitalált történetrészletek révén az alkotók képesek közel hozni hozzánk ezt a számunkra teljesen ismeretlen világot. Bár ez az életforma sok mindenben alaposan eltér a miénktől, az emberi oldal mégsem idegen annyira. Pont a számtalan nehézség, az élet sűrűsége miatt itt erősebb kontrasztban láthatjuk a mindenkit érintő hétköznapi küzdelmeket. Az első évadban Angela és lánya viselkedése leginkább arra volt jó, hogy élesebben rajzolja meg Tommy munkájának kontúrjait, és rámutasson az olajbányászok életének nehézségeire. Ezúttal azonban a nők általában is több szerepet kapnak, így Angela hétköznapi filozófiája is sokkal jobban kiemelkedik: arra törekszik, hogy életének minden perce fontos legyen. És egyáltalán nem mellesleg, élvezni is akarja minden pillanatát.
Valaki nincs sehol
Határozottan szemben állnak egymással azok a filmek, amelyek a párkeresés és az egymásra találás szenvedélyekkel teli időszakát mesélik el, és azok az alkotások, amelyek szereplői házasságban élnek. Míg az előbbiek hangvétele romantikus, a szerelem pedig majd elemészti – jó esetben – a férfit és a nőt, az utóbbiak inkább a nehézségeket, a fásultságot és a konfliktusokat mutatják be. A Madison-sorozat fittyet hány a trendekre, hiszen egy olyan házasság áll a középpontjában, ami szeretettel teli, amelyet a kölcsönös megértés és tisztelet jellemez. Legalábbis addig, amíg tart… Mert a történet akkor kezdődik, amikor a házasság véget ér.
Preston (Kurt Russell) szinte minden szabadidejét a délnyugat-montanai Madison folyó völgyében tölti, mégpedig horgászással. Van itt egy faháza, mint ahogyan testvérének (Matthew Fox) is, akivel egy nap kisrepülővel indulnak felkeresni egy elhagyatott folyószakaszt. Miután kifognak – és vissza is engednek a vízbe – jó néhány pisztrángot, gyorsan hazaindulnak a közeledő vihar elől. Sajnos azonban elkésnek, belekerülnek a kellős közepébe, és nekiütköznek egy hegyoldalnak.
Preston halálhíre letaglózza a feleségét, Stacyt (Michelle Pfeiffer). A temetést intézve felkeresi a férfiak faházait, ahova magával viszi két lányát, Abigailt (Beau Garrett) és Paige-t (Elle Chapman), az utóbbi férjét, Russellt (Patrick J. Adams) és Abigail két kislányát is. Nemsokára feltűnnek a szomszédok, és megérkezik Stacy legjobb barátnője is.
A sorozatban két réteg épül egymásra. Az első a gyászfeldolgozás. Preston mindenkinek hiányzik, leginkább a feleségének, aki úgy érzi, a fájdalomtól szinte lélegezni sem tud. A múltidéző jelenetekben bepillantást nyerünk a két ember kapcsolatába, ebből pedig kitűnik – amit a családtagok és a barátnő is megjegyez –, hogy a házasságuk valóban olyan volt, aminek a körülírására az ideális jelző erőtlen. Szinte nem is e világi harmónia volt a két ember között, a különbségek ellenére tökéletesen megértették egymást. Stacy megtalálja Preston naplóját, de ennek olvasása sem segít túllendülnie a történteken. A házban téblábolva, a vidéken barangolva próbálja felidézni a férfi alakját, elképzelni, hogy milyen lehetett az élete a vadonban. Merthogy a nő soha nem kísérte el ide a férjét.
A sorozat másik rétege a városi és a vidéki élet szembeállítása. A nyitójelenetben Paige-t fényes nappal kirabolják a nyílt utcán, és senki nem siet a segítségére. Stacy mindennek ellenére megrögzött New York-i, semmi pénzért nem mondana le arról a kényelemről, amit itt megszokott. Preston viszont a folyó közepén állva, kezében a horgászbottal érezte úgy, hogy otthon van. A két életmód közötti különbség még határozottabban mutatkozik meg, amikor megjelennek a szomszédok. Stacy általuk nemcsak a férfiról tud meg sok mindent, hanem az itt élők gondolkodásáról is.
Sheridan a legjobb formáját hozza ebben a sorozatban. A színészi játék is elsőrangú, a környezet pedig tényleg lenyűgöző. Az első néhány rész felér egy lelki élveboncolással, a néző alaposan bevonódik Stacy gyászába. Ám miközben a veszteséget átérezve egyre mélyebbre merülünk, a házaspár életébe bepillantva fel is emelkedünk. Ez a lélektani liftezés egészen egyedi, nem emlékszem hasonló hatású sorozatra. Pedig láttam már néhányat.
Stacy jól ismerte a férjét, éppen ezért olvassa döbbenten a naplóját, amelyből egy eddig homályba burkolózó oldala tárul fel a számára. Bár a városi életformával továbbra sem akar szakítani, lassan kezdi megérteni, hogy miért járt ide Preston. Az egyik naplórészlet nemcsak ebbe segít bepillantani, hanem valamiképp azt is illusztrálja, amit Sheridan megközelítéséről eddig írtunk: „Életemben most először van földem. Nem házam vagy lakásom, földem. A másik kettő olyan, mintha egy ürge egy másik lyukba költözne. Most egészen az enyém. Csak rajtam múlik, hogy a föld mennyit változik, vagy mennyire marad ugyanaz. Abban reménykedem, hogy kellemes gondja leszek a helynek. A társadalomban az a cél, hogy emlékezzenek ránk, a természetben az, hogy elfelejtsenek. Örökre. Talán sikerül hagynom némi nyomot magam után. Én ezt tudom adni ennek a helynek.”
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
