A tudományos világban visszatérő probléma az úgynevezett „replikációs krízis”, amikor újbóli vizsgálatok nem hozzák a korábbi eredményeket, vagy adott esetekben éppen egy ellenkező pontra jutunk. Ellenben a magas(abb) replikációs arány értelemszerűen azt mutatja, hogy a kapott eredmény nem egyszeri hiba, elfogultság, esetleg rossz adatok miatt alakult úgy, hanem más környezetekben és más emberek által, újabb adathalmazok felhasználásával is jelentősen hasonló eredmény születik, így a következtetés megalapozottnak, esetleg igazoltnak tekinthető. Ilyen krízis sújtja jelentősen a pszichológia tágabb területét, de azon belül például a sztereotípia-pontosság vagy az intelligencia (lásd itt vagy itt), esetleg a fajok közötti intelligenciabeli különbségek (lásd itt vagy itt) jellemzően a legjobb megismételhetőséggel rendelkeznek. Van azonban ezeknél régebbi, évezredeket átívelő, ha úgy tetszik jóval „adatgazdagabb” terület is, mely megbízhatóan „replikálható”: a zsidókérdés.
A zsidóellenes megnyilvánulásokat előszeretettel nevezik zsidók „a legrégibb gyűlöletnek”, de valójában inkább a kiváltó ok, a zsidó viselkedés a „legrégibb probléma”, legalábbis szociálpolitikai értelemben. A zsidókkal kapcsolatos évezredes problémák nemcsak replikálhatók, de egyben az előrevetíthetőségük is magas, ami megintcsak az adott hipotézis megbízhatóságát mutatja a tudományos világban: ha az előrevetítések időről időre beigazolódnak, ha a következtetések előrevetítik a következményeket, az alaptétel helytállónak tekinthető – főleg ha évezredeken keresztül ismétlődik ugyanaz (egymással megegyező zsidóellenes panaszok mindenféle kulturális közegben). Ez a hipotézis itt most az „antiszemitizmus”, illetve annak pontossága.
A történelem folyamán már többen készítettek összefoglalókat a múlt népeinek zsidókkal kapcsolatos tapasztalatairól, s ezek az összefoglalók mára már maguk is ugyanannak a „replikációnak” a részévé váltak, hiszen létük eleve a zsidókérdés fontosságát mutatja. A legutóbbi ilyen elemzést Thomas Dalton amerikai bölcsészprofesszor készítette, akinek idén megjelent Örök idegenek: korokat átívelő kritikus nézetek a zsidókkal és a judaizmussal kapcsolatban című könyve egy kiváló háromrészes korábbi tanulmányát foglalja magába (részletes forrásmegjelölésekkel: első, második, harmadik rész).
Ha bölcsen elvetjük a zsidók által felépített, cinikus értelmezését az „antiszemita” szónak, annak valós jelentésének megértéséhez úgy jutunk el, ha megismerjük mi is a „szemitizmus”, ami ellen az „anti” küzd… Bár a zsidóság mellett más népségek is lehetnek szemiták, ahogy például a „szemita viselkedés” helyett is pontosabb lenne a „zsidós viselkedés”, itt a történelmi értelemben vett zsidó „szemita” kerül elemzésre. Dalton összefoglalója ebben azért is hasznos, mert segít megértetni velünk, hogy mi is az a „szemitizmus” (avagy a zsidók „korokat átívelő” viselkedése), s mindezt „replikációs” modell mentén, különböző korok, kultúrák és emberfajták, etnikumok tapasztalatai, feljegyzései, zsidókkal kapcsolatos viselkedéseinek megismerésével sikerül tisztán körvonalazni.
Mindezt persze a vizsgálat alanyai nem nézik jó szemmel (annak ellenére, hogy folyton az „antiszemitizmus megismeréséről” hallunk tőlük), és zsidó nyomás hatására sikerült Dalton könyveit (köztük ezt is) letiltatni a legnagyobb világhálós piac kínálatából, az Amazonról. Az ezt bejelentő zsidó portál cikkében szokás szerint egyetlen ellenérvet se találunk, van helyette nívós „antiszemitizmuskutató”, aki szerint a könyv „a nyers antiszemita gyűlölet 169 oldalas szennyvize”.
Természetesen a „kutató” fröcsögésével ellentétben Dalton higgadt és tiszta elemzést kínál olvasóinak a zsidósággal kapcsolatos vélemények kapcsán, közel háromezer év fennmaradt dokumentumai és a fősodratú történetírás kutatásai alapján. Bár a zsidóság iránti ellenszenv több ezer éve könyveket is megtölt, itt érdemes a teljesség igénye nélkül áttekinteni Dalton munkáját.
Az egyik legrégibb zsidóellenesség közismert Mózes második könyvéből, ami szerint az ókori Egyiptomban i. e. a 13. század környékén már kiűzték őket a területről (Exodus), majd később a mai napig ünnepelt purim kapcsán hallhatunk ismét tömeges zsidóellenességről, amikor is i. e. 450 körül a perzsa király Khsajársá főminisztere, Hámán állítólag a zsidók kiirtását tervezte azok szemtelensége miatt, de ő került kivégzésre a zsidók által több tízezernyi társával együtt. Egy harmadik történet szerint Vidranga egyiptomi hadvezér lerombolta a zsidók templomát Elephantinében i. e. 420 körül. Láthatóan már az ősi időkben is szörnyű ellenszenvet váltottak ki ezen törzs tagjai az éppen aktuális környezetük népeiből.
Az ókori görög filozófus Platón i. e. 375 körül már kritizálja az egyiptomiakat és a szemita föníciaiakat a pénzimádatuk miatt, de nem világos, hogy alattuk a zsidókat is értette-e. I. e. 320 körül a filozófus Theophrasztosz a szíriaiak kapcsán név szerint is említi a zsidókat, bírálva azok állítólagos élő állat- és emberáldozásait, ami szerinte egy görög számára visszataszító szokás. Ezidőtájt I. Ptolemaiosz Szótér uralta Egyiptomot, s mivel nem tudott egyiptomiakat toborozni hadseregébe, zsoldosokra volt szüksége: ezt a szerepet vállalták a zsidók, akik a gazdanép sakkban tartásában így jelentős szerepet játszottak, s akik ellen a helyiek időről-időre fellázadtak. (The Occidental Quarterly, 11. évfolyam, 2. szám, 2011 nyara, 94. o.)
A zsidók Rómában is felbukkantak idővel, i. e. 139-ben a köztársaság praetora, Cnaeus Cornelius Scipio Hispallus kiűzte őket. I. e. 134-ben VII. Antiokhosz szeleukida uralkodónak a zsidók kiirtását javasolták, és Rodoszi Poszeidóniosz feljegyzései alapján az olasz történész Emilio Gabba így írt:
Az uralkodó nem fogadta meg a tanácsot… Később, i. e. 75 körül Apollóniosz Molón már egy egész könyvet írt a zsidókról azzal a lényegretörő címmel, hogy A zsidók ellen. Apollóniosznak volt bőven személyes tapasztalata a zsidókkal, akiket „az emberiség legaljasabbikának” nevezett. Iosephus Flavius (Joszéf ben Mattitjáhu) korabeli zsidó történetíró szerint „[Apollóniosz] szidalmazott minket mint ateistákat és mizantrópokat, máshol szemünkre veti a gyávaságot, miközben máshol, ellenkezőleg, vakmerőséggel és meggondolatlan őrültséggel vádol minket. Hozzáteszi, hogy mi vagyunk a barbárok legostobábbjai, és ezzel egyidőben az egyetlen nép, amely nem járult hozzá a civilizációhoz semmilyen hasznos találmánnyal sem.” (I. m., 96-97. o.)
A filozófus-politikus Cicero i. e. 59-ben szarkazmussal mutatott rá a zsidók már akkor felbukkanó befolyására: „Ismert, mennyire nagy tömeg ez, hogy miként tartanak össze, milyen befolyásosak az informális gyűléseken. Így hát csak halk hangon szólok, hogy csak az esküdtek hallják; mert nincsenek jelen azok, akik ellenem és minden tiszteletreméltó ember ellen uszítanák őket.” (I. m., 97. o.) A görög történész Diodórosz Szikulosz szerint pedig a zsidók „az emberiség elleni gyűlöletüket hagyománnyá alakították”. (I. m., 98. o.) Aulus Avilius Flaccus a római Egyiptom kormányzója volt, amikor i. sz. 38-ban állítólag zsidóellenes pogromokat, zsinagógák elleni támadásokat indított, azt remélve, hogy mindez majd szélesebb körben is elterjed. A zsidók nem üzletelhettek, nem uzsorázhattak. A zsidók – mondani sem kell – ennek hatására sok környéket elhagytak, kisebb helyeken összpontosulva. Később, i. sz. 41-ben Claudius római császár megengedte a zsidóknak, hogy városokban éljenek, de nem akart többet beengedni, mert szerinte azok „egy, az egész világot megfertőző pestist hoznak létre”. (I. m., 105-106. o.)
Dalton hivatkozik a római történetíró Tacitusra, aki beszámol Titus római császár Júdeát célzó meghódításáról i. sz. 70-ből. Titus ebben az őslakos arabokban társra talált, „akik minden szomszéd gyűlöletével gyűlölték a zsidókat”, hozzátéve: „a zsidók más szokásai alantasak és utálatosak, és fennmaradásukat romlottságuknak köszönhetik […] A zsidók nagyon hűségesek egymáshoz, és mindig készek együttérzést mutatni egymás iránt, de minden más ember iránt csak gyűlöletet és ellenségességet éreznek”. Tacitus szerint a zsidók „hajlamosak a kéjvágyra” és „körülmetéléshez folyamodnak, hogy megkülönböztessék magukat másoktól”. (I. m., 109. o.) Erre a kívülállóságra és ellenségességre mutatott rá Philostratus görög író is, aki i. sz. 230 körül így írt róluk: „A zsidók régóta lázadnak nemcsak a rómaiak, de az egész emberiség ellen is; egy olyan faj ez, mely életét különállóvá és összeférhetetlenné tette, mely nem közösködik az emberiséggel az örömökben az asztalnál, se nem csatlakozik hozzájuk szertartásaikban, imáikban vagy áldozásaikban…” I. sz. 280 körül a görög filozófus Porphüriosz szerint is a zsidók „istentelen ellenségei minden nemzetnek”. (I. m., 114. o.)
A keresztény korszakban se javult a zsidók megítélése, ami a mai kereszténységben elterjedt filoszemitizmushoz képest éles ellentét. A korai legfőbb egyházatyák gyakorlatilag mind bírálták a zsidókat, elég csak Nüsszai Szent Gergelyt idézni:
A kereszténység és a zsidóság sok évszázados ellenségeskedései alapot adtak annak az érvelésnek, miszerint a múltban a zsidókkal csupán az volt a baja mindenkinek, hogy „más volt a vallásuk”, ezt utálta a sok csökönyös, egyszerű ember – persze ez nem igaz, mert bár sok hitbeli konfliktus adódott, még vallási vezetők is sokszor szekuláris problémák miatt panaszkodtak, mint az uzsorázás, az emberek kizsákmányolása, vagy a káros politikai befolyás. A kereszténység berkeiből jövő zsidóellenes kritika talán legfigyelemreméltóbb példája Luther Márton, akinek híres A zsidókról és hazugságaikról című 1543-as könyve szintén a már akkor is évezredes panaszok tárháza: „Azzal büszkélkednek, hogy ők a legnemesebbek, igen, az egyetlen nemes nép a földön. Ehhez képest szemükben mi nem zsidók (gójok) nem vagyunk emberek; sőt, még szinte azt sem érdemeljük, hogy szegény férgeknek számítsunk” – írta. (I. m., 85. o.) Szerinte a zsidók „nem mások, mint tolvajok és rablók, akik naponta nem esznek egy morzsát sem, nem viselnek egy ruhadarabot sem, amit nem loptak és csentek tőlünk az átkozott uzsorájukkal”, ami ugye megintcsak nem egy vallásos természetű panasz. Luther szerint „Fel kell gyújtani a zsinagógáikat […], kötelezni kell őket a munkára, és nyersen kell bánni velük. […] Nem akarják megismerni [az igazságot], hallani azt, megtanulni azt. Ezért hiba lenne velük kegyelmesnek lenni. […] Ha mindez nem segít, ki kell őket űznünk mint a veszett kutyákat.” (I. m., 86. o.)
Ahogy a kereszténység mára már szinte rendszerszerűen behódol a domináns áramlatoknak, legyen az a migráns- és deviánsbarát Ferenc pápa, szivárványszínű „egyházak”, cionista szekták mint a Hit Gyülekezete, úgy a Luther által alapított evangélikus vonal követői újra és újra a zsidók bocsánatáért esedeznek Luther félévezredes véleménye miatt, ahelyett hogy inkább tanulmányoznák a kérdéskört, s megértenék a hitújító férfi szavait.
Luther álláspontja érthetőbb ha ismerjük, amit ő ismert: a zsidók kizsákmányoló és hazug viselkedése mellett a hitvilágukat is. Ennek érdekében tegyünk egy kis kitérőt történelmi szemlénkből, és látogassunk előre fél évezredet: 2007-ben a Princeton Egyetem judaisztika szakának vezetője, Peter Schäfer könyvet adott ki Jézus a Talmudban címmel, mely azt mutatja be, miként vélekednek a zsidók a kereszténységről. Schäfer „begyűjtötte és analizálta mindazon részeit a Talmudnak, melyek ezek szerint a kereszténység alapítójára utalnak, olyan szövegek ezek, melyeket korábban cenzúráztak a Talmud kiadásaiból évszázadokon át” – írta a Publishers Weekly könyves portál. A cikk így folytatja: „Mi is olyan botrányos? Például az, hogy Jézus azzal van büntetve, hogy a pokolban egy bogrács ürülékben fő mindörökké? Ez a kép a babiloni Talmud korai vázlataiban fordul elő, ahogy Jézus tárgyalása és kivégzése is – nem a rómaiak által, hanem a zsidó felsőbb bíróság, a Szanhedrin által.” Jöhetünk az időben közelebb is napjainkhoz, például az izraeli Háárec egy, a zsidó-keresztény viszonnyal foglalkozó új könyvet bemutató 2020. augusztusi cikkében ezt olvashatjuk egy izraeli szaktekintélytől: „A kereszténység a »kietlenség utálatossága«, egy pogányság, ami rosszindulatúan meghamisított jelképeket kölcsönzött a judaizmusból. »Átkozzuk a kereszténységet naponta háromszor« – írta [Jesájahu] Leibowitz.”
Mindezek mellett még ott van a zsidó felsőbbrendűséget hirdető, a gazdanépek kizsákmányolását jóváhagyó vallási alap is, ami szintén nem segített a beilleszkedésükben. Egy szó mint száz: a zsidó-keresztény hitalapú ellenségeskedésből a zsidók jócskán kivették részüket a kezdetektől napjainkig. Mi viszont inkább fordítsuk figyelmünket ismét Dalton tanulmányára, s azon belül is a szekuláris, világi zsidóellenességre, ami főleg a 16-17. századokban vált jelentőssé. Ennek a vonalnak, mely aztán kiváló, alapos és messzemutató analízisekben terebélyesedett ki a későbbiekben, főleg a franciák és németek voltak az úttörői – de mi magyarok se szégyenkezhetünk olyan korai látnokokkal, mint Istóczy Győző és társai, illetve az általa is szerkesztett 12 röpirat nevű folyóirat stb.
A francia író Jean-Baptiste de Mirabaud egyike volt azoknak, akik Ősi vélemények a zsidókról (Opinions des anciens sur les Juifs) címmel az 1740-es években összegezte a múlt zsidóellenes vélekedéseit, arra a következtetésre jutva, hogy az ősi szakértők ellenérzése jogos volt a zsidók kapcsán:
A szintén francia költő-filozófus Voltaire a zsidók egyik kiemelkedő bírálója volt, 1745-ben így vélekedett róluk:
Ugyanott olvashatjuk Voltaire következtetését 1756-ból, ami a következő volt: „Törvényeiknek ez a megkerülhetetlen eredménye; vagy le kellett igázniuk mindenkit, vagy az egész emberiség gyűlöli majd őket. A zsidó nemzet egy kibékíthetetlen gyűlöletet fejez ki minden nemzet iránt, és minden uralkodó ellen lázad; mindig babonás, mindig kapzsin vágyik mások javaira, mindig barbár – megalázkodik a nyomorúságban, és arcátlan a jólétben.”
A német filozófus Immanuel Kant szerint „minden gyáva ember egy hazudozó; a zsidók, például, nemcsak üzletben, de a közönséges életben is. A legnehezebb a zsidókat megítélni; a zsidók gyávák.” (I. m., 96. o.) Filozófus nemzettársa, Georg Wilhelm Friedrich Hegel már nyersebben fogalmaz: „A zsidó nép nagy tragédiája […] nem vált ki se rémületet, se sajnálatot […]; csakis borzalmat. A zsidó nép sorsa Macbeth sorsa, aki kilépett a természetből magából, idegen lényekhez ragaszkodott, és azok szolgálatában el kellett tipornia, meg kellett ölnie minden szentséget az emberi természetben…” (I. m., 97-98. o.) Johann Gottfried Herder költő-filozófus szerint a zsidókat „büszkeség, babona és más nemzetek iránti ellenszenv” jellemzi, akiket „ravasz uzsorások széles körben szétszóródott köztársasága”-ként ír le. Herder szerint a zsidók „évezredek óta, nem, szinte a kezdetek óta parazitikus növények más nemzetek törzsén; ravasz brókerek faja, szinte világszerte”. (I. m., 99. o.)
Wolfgang von Goethe német író-jogász „durván megvadult”, amikor egy 1823-as törvény engedélyezte a zsidók és németek közötti házasságkötést, mely szerinte „a legrosszabb és legborzasztóbb következmények”-kel fog járni, mint „minden morális érzület aláásása”. Véleménye szerint a „mindenható Rothschild” állt a változtatás mögött. (I. m., 100. o.) Ugyanott olvashatjuk Arthur Schopenhauer metafizikus cinikus vélekedését a zsidókról 1819-ből: „Alapvetően egy nagy szerencsétlenségnek tekinthető, hogy a nép, amelynek korábbi kultúrája elvileg a sajátunk alapjául kívánt szolgálni, nem például az indiaiak, görögök vagy akár rómaiak voltak, hanem csak ezek a zsidók”. 1851-ben Schopenhauer a zsidók gyűlölt karakterét vallásukban, kultúrájukban vélte felfedezni: „Az a megvetés, amiben a zsidók részesültek a korabeli népek részéről, nagyban vallásuk gyatra karakterében lehet keresendő […], a zsidók vallása teljesen immanens, és semmi másra nem rendezkedik be, mint hogy a más nemzetek elleni küzdelemhez való csatakiáltás legyen.” (I. m., 101. o.) Schopenhauer siratta, hogy „A görögök és rómaiak vallása, azok a világhatalmak, eltűntek. A megvetendő kis zsidó faj vallása, ugyanakkor, fennmaradt.” Schopenhauer hitt abban, hogy egy haza megteremtésével megszabadulhat az emberiség a zsidóktól: „Mindaddig parazitaként él más nemzeteken és azok földjein; miközben a legnagyobb hazafisággal ihletett saját nemzete iránt. […] Ebből következik, hogy abszurditás átadni nekik bármilyen ország kormányának vagy közigazgatásának egy részét. Az igazságosság megköveteli, hogy másokkal egyenlő polgári jogaik legyenek; de az állam vezetésében engedni nekik a részvételt abszurditás. Ők most is, és mindig is egy idegen keleti faj lesznek.” (I. m., 102. o.)
Ma már tudjuk, hogy ez a „parazitizmus” pont az, ami miatt saját országuk ellenére „más nemzeteken élnek” továbbra is, és a „hazafiságuk” nem önállóságot jelent, hanem más nemzetekből a zsidó diaszpóra által kifacsart javak felélését – legyen az pénz, háborúk, diplomáciai védelem stb. Fennköltebb szempontok helyett ez a narcisztikus hatalomvágy lehet a zsidó etnocentrikusság alapja: ha a csoport sikeres, a csoporttagság biztonsággal és hatalommal jár. Az „abszurditás” egy másik fokozata ugyanis éppen annak a feltételezése, hogy a zsidók nem fognak mindig hatalomra törni és manipulálni „egyenlő jogok” alatt – csakis a céltudatos kirekesztés, száműzetés jöhet szóba, minden annál kevesebb csupán időszakos tüneti kezelés.
A szintén német filozófus Bruno Bauer többször is írt a zsidókérdésről, s szerinte a zsidók „magukat okolhatják az elszenvedett elnyomásukért, mert saját törvényeik, nyelvük, és életmódjuk ezt váltotta ki”. Továbbá: „Mindaddig, amíg megmarad zsidónak, az a korlátolt természet, ami zsidóvá teszi, afelett az emberi természet felett fog uralkodni, ami lehetővé tenné neki, hogy mint ember, más emberekkel azonosuljon; és ez elszigeteli őt mindenkitől, aki nem zsidó.” (The Occidental Quarterly, 11. évfolyam, 4. szám, 2011-2012 tele, 56. o.) Karl Marx, aki maga zsidó volt, szintén közbeszólt, és Bauerrel helyenként egyetértve, a zsidóságot bírálva, például így vélekedett: „Mi a judaizmus alapja? A praktikai igény, az önérdek. Mi a világi kultusza a zsidónak? Az adás-vétel. Mi a világi istene? A pénz.” Marx szerint tehát „A társadalom egy olyan berendezkedése, amely kiiktatná az előfeltételeket, és ezzel az adás-vétel lehetőségét, a zsidót ellehetetlenítené” – értsd, ezzel Marx tulajdonképpen a „rendszert” hibáztatja a zsidó viselkedésért, de kritikájában van részleges igazság: a kapitalista berendezkedés nagyszerű alapot biztosít zsidók számára, hogy (például monopolhelyzetet teremtve) hatalmas befolyással rendelkezhessenek, kikerülve nemzetek törvénykezését is, tiltva bizonyos témáknak még csak az emlegetését is, s közben más narratívák előretolásával akár választások eredményeit is megváltoztathatják, ahogy a demográfiai manipulációban is a „munkaerőpiac érdekében” hatalmas tömegeket importálhatnak a gazdanép testébe.
A Nyugati világban gyakran láthatunk zsidó és fehér globalista vadkapitalistákat, oligarchákat nyíltan lobbizni, bojkottálni, szinte adott országok kormányait zsarolni, ha nem a nekik megfelelő irányelvek érvényesülnek – de a Marx által megálmodott rendszer pont nem szabott gátat a zsidóknak: azt éppenséggel egy dominánsan zsidó réteg juttatta hatalomra a 20. században. Csak egy olyan rendszer lehet biztonságos a gazdanép számára, ami célzottan rekeszti ki a zsidókat minden befolyásból. Ilyen (volt) a nemzetiszocialista berendezkedés. Marx másik vélekedése, miszerint a zsidók emancipációja megszabadítana mindenkit a judaizmustól, szintén nem állta ki az idő próbáját (de az is lehet, hogy egy eleve manipulatív felvetés volt, hiszen Marx kimutathatóan rendelkezett zsidó identitással), mert mint azt azóta tudjuk, az egyenjogúsítás katasztrofális volt, mit sem csökkentve az évezredes panaszok fennmaradásán.
(A második részben korabeli bölcseletek mentén jutunk majd el az antiszemita tízparancsolatig, ami a fentebb is vázolt zsidó viselkedésnek hivatott véget vetni.)
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
