Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Márciusban Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.
Jézus szombati napon gyógyítja meg a vakon születettet. Persze, rögtön felhördül a „szabályos” zsidóság a szabálytalan cselekmény miatt. Csakhogy az Emberfia ura a szombatnak is. Ő az, aki olyan látást kínál, amelynek révén nem fognak ki rajtunk a szemfényvesztések, melyek bőséges kínálata nemritkán a hívőket is megtéveszti.
A hívő zsidóság szent napja a szombat, a kereszténységé a vasárnap. Ilyenkor kell kilépnünk a munka sodrásából, mert ha nem tesszük, megbetegszünk, sőt – a mai evangélium jelzésére utalva – még a látásunkat is elveszíthetjük. Az ünnep kiemel bennünket az időbeli keretekből, s ha életünk mélyebb összefüggéseire és egymásra is több időt szánunk, akkor javul a látásunk is. Jézus nemcsak annak az egyetlen vakon születettnek adta meg a látás örömét azon a szombati napon, hanem látókká tesz minket is ünnepeink során, amikor merünk szeretetben és bármiféle haszon várása nélkül Istennel és egymással időzni.
Jézus sárral keni be a vakon született arcát, majd elküldi őt megmosakodni, s így kapja meg a szeme világát. Úgy érzem, itt utalást találunk a Teremtés könyvére, ahol azt olvassuk, hogy a föld porából alkotta Isten az embert. A port vízzel megkeverve keletkezik a sár, a víz pedig mindig is szentségi távlatot adott a lelki embernek. A látás ajándéka a teremtés folytatása. Sőt, nemcsak természetes látásról van itt szó, hanem természetfeletti látásról is, azaz magáról a hit ajándékáról. Minél inkább zavart keltő korunk vibráló látványvilága, annál jobban szükségünk van a hitbéli látásra, nehogy a mélyben lévő lényeget veszítsük el szem elől. Mert ha ide süllyedünk, akkor felelőtlen emberek játékszereivé válhatunk.
Erre a hitbéli látásra érdekes módon utal János: nem olyan valakit gyógyít Jézus, aki elveszítette a szeme világát, hanem olyan embernek ad látást, aki eddig nem látott! Igazából tehát nem is volt beteg az illető, hanem híjával volt annak a képességnek, amelyre emberi kapcsolataink leginkább épülnek. S az sem mellékes, hogy ez a vak ember valójában nagyon béketűrő lehetett, hiszen nyoma sincs, hogy kérte volna a látás csodáját Jézustól. Úgy látszik, elboldogult a meglévő érzékszervei segítségével.
Isten annak is adja kegyelmét, aki nem kéri, de nem ellenkezik vele. Aki szót fogad neki. E tekintetben is van tanulnivalónk. Jézus is mondja, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van.
Érdekes ellentétnek vagyunk tanúi: a vak ember egyénisége és voltaképpen maga a gyógyulása is egyfajta lelki békét áraszt. Akik viszont látják a vak átalakulását, a rokonok, a hithű zsidók és még sok szemtanú, micsoda veszekedést csapnak! S a nagy viharzás közepette milyen nyugalmat áraszt Jézus és a látáshoz jutott ember egyszerű párbeszéde: „Hiszel az Emberfiában?” „Ki az, hogy higgyek benne?”
Jézus a bűnös élethez való ragaszkodást nevezi a legsúlyosabb vakságnak, a bűntől való szabadítással viszont megadja azt a látást, amit már nem vehet el a gonosz.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
