Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Októberben Földi István pápai esperes plébános ad útravalót.
A főparancs iránt érdeklődik egy törvénytudó Jézusnál. Jézus pedig rá akarja vezetni hallgatóit a parancsolatok lényegére. Arra, hogy Isten nem úgy gondolkodik, ahogy az emberek. Mózes által adta népének a tízparancsolatot. A törvénymagyarázók pedig megalkották hozzá a Talmudot, amiben bőséggel megjelentek a törvény megvalósításának buzdító és tiltó rendelkezései. Emberi okoskodás, ami merészen felülmagyarázza a tízparancsolatot. Máté az evangéliumában vitává alakítja az elbeszélést.
Itt a kérdés nem a könnyű és a nehéz parancsokról szól, hanem hogy melyik a legelső, vagyis a legfontosabb. Ez a parancs benne van a zsidó hitvallásnak is nevezhető, S’má Jiszráel (Halld, Izrael) kezdetű, fontos szövegben is. Ezt felírták és a homlokukra kötött dobozkába helyezték, hogy szemük előtt legyen: Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. A második főparancs pedig így szól: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
Jézus átértelmezte a felebarát fogalmát. Ami vitának indul, az végül is egyetértéssel zárul. Különösen fontos az, hogy Jézus az istenszeretet és a felebaráti szeretet fogalmát összekapcsolta. Nála nem lehetett a kettőt kijátszani egymás ellen. Ezzel óvott az emberellenes vallási fanatizmustól. A helyes felebaráti szeretet csak az Isten iránti helyes szeretetből táplálkozhat. Jézus elénk élte a szeretet parancsát is, lényegét is, megnyilvánulási formáit is. A szeretetről tehát nem beszélni és bölcselkedni kell, hanem meg kell élni. Lehetőség szerint nem szép szavakkal róla, hanem tettek lendületével benne. A szeretetnek ezt a sodró lendületét érezte ki a törvénytudó Jézus egész lényéből. Ezt ismeri el az Úr: Nem jársz messze az Isten országától. Pedig az nem tartozott a tanítványok közé, és később sem tudjuk, hogy mi lett vele. De amit Jézus mondott neki, azt megőrizte nekünk az evangélium.
Ezt mondja Jézus ma is sokakról, akiknek bensőjében ott van akár az Isten, akár a felebarát szeretete. Magukban hordják. Megtaláljuk a hűséges hitvestárs, a testvér, az önzetlen barát, munkatárs személyében. Jézus tudja és érezteti, hogy közösségén kívül is vannak a világban a követői által nem ismert emberek is, akik Isten szeretetét árasztják. Ezért fontos a párbeszéd – bármennyire idegenkednek is tőle sokan – a nem katolikus keresztényeken át az Egyházon kívüliekkel, a más vallásúakkal, a nem hívők sokaságával, nem kizárva akár a szabadkőműveseket sem.
Egy ember lelki nagyságát a szeretet határozza meg: „a szeretet válik egy-egy emberi élet értéke vagy értéktelensége fölötti végső ítélet mércéjévé” (XVI. Benedek pápa: Deus caritas est enciklika). „Nekünk, hívőknek föl kell ismernünk, hogy a szeretet az első, a szeretet az, amit soha nem kockáztathatunk; a legnagyobb veszély ugyanis, ha nincs bennünk szeretet” (Ferenc pápa: Fratelli tutti enciklika).
Lehet, hogy ezért merül feledésbe az Isten és a felebarát, e szavak helyes jelentése, mert nincs bennünk jól értelmezett szeretet?
Valaki megkérdezte tőlem, miért bizalmatlanok velünk azok, akik nem tartoznak közénk? Nem értik: miért tudunk szeretni akkor is, amikor rágalmaznak minket? Azt válaszoltam: Aki Jézust követi, az nem lehet lógó orrú keresztény.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
