514 éve, 1506. május 20-án halt meg Kolumbusz Kristóf, az amerikai kontinens újkori felfedezője. Ő maga sosem tudta meg, hogy az Újvilágot fedezte fel, ahogy azokban az években senki sem tudta még ezt. Azt hitte, Ázsia keleti szélén járt.
A későbbi spanyol gyarmatbirodalom megalapozója egész életében úgy gondolta, az isteni gondviselés és beavatkozások vezetik útján. Amikor harmincas éveiben egy hajótörést követően egy evezőbe kapaszkodva ért ki a partra Portugáliában, Kolumbusz úgy gondolta, maga Isten mentette meg, és más alkalmakkal is Istent látta a dolgai menetének hátterében.
Mire 1492 és 1504 között megtett négy transzatlanti utat, már névadó szentjével azonosította magát. A gyermek Krisztust a megáradt folyón átvivő Szent Kristófhoz hasonlónak érezte magát abban, hogy nehéz utat kellett megtennie a vízen át Krisztus súlyát hordozva.
1501-ben már a Christo Ferens (szó szerint „Krisztust Hordozó” latinul) névvel írta alá leveleit, és a fejébe vette Jeruzsálem elfoglalását is. Abban hitt, hogy Jeruzsálemet és a Sion-dombot egy Spanyolországból érkező keresztény fogja újjáépíteni – és abban reménykedett, hogy ő maga lesz az.
Amikor 1504-ben utolsó útjáról visszatért Spanyolországba, 53 éves volt, egészsége pedig gyenge volt. Szemei rendszeresen bedagadtak, amitől ilyenkor nem tudott olvasni, és fájdalmai is voltak – betegségét korábban köszvényként vagy reumaként azonosították, ma azonban valószínűbbnek tűnik, hogy egy Reiter-szindróma nevű kór kínozta.
Kolumbusz Sevillába ment, és várta, hogy az udvarba szólítsák – hiába. Támogatói, Ferdinánd király és Izabella királynő már kételkedtek mentális egészségében, és nem állt szándékukban semmiféle hivatalt adományozni neki szolgálataiért cserébe. Izabella ráadásul néhány héttel később elhunyt.
Kolumbusz partraszállása John Vanderlyn festményén (kép forrása: ThoughtCo)
A felfedező élete utolsó másfél évét meglehetősen boldogtalanul töltötte Valladolidban, ahol ugyan kényelemben élt és gondoskodott róla családja, ám elmeállapota egyre zavartabbá vált. Szüntelenül követelte a hivatalos elismerést, pénzt és kiváltságokat, amelyeket ígértek neki.
Segoviánál 1505-ben sikerült néhány szót váltania a királlyal, miután öszvérháton odabaktatott, azonban a király diplomatikusan nem foglalt állást a kérdésben. Kolumbuszt ezután főként legidősebb fia, Diego képviselte az udvarban, a királyi gárda tagjaként.
1506. május 20-án Kolumbusz állapota hirtelen rosszabbra fordult. Fiai, Diego és Ferdinánd, szintén Diego nevű fivére és néhány régi hajóstársa ott voltak az ágya mellett, amíg a pap elvégezte a szertartást, a felfedező pedig azt mondta, Isten kezébe ajánlja lelkét. A Valladolidban megtartott temetést követően Kolumbuszt a sevillai Santa María de las Cuevas karthauzi kolostorban helyezték örök nyugalomra.
A holttestet 1542-ben exhumálták, és Santo Domingo szigetére vitték a Karib-tengeren. Miután 1790-ben a szigetet átengedték a franciáknak, ismét elszállították, ezúttal a kubai Havannába. A sziget 1898-as spanyol–amerikai háborúban történt elvesztése után Kolumbusz maradványait visszavitték Spanyolországba, és ismét Sevillában temették el, ezúttal a város székesegyházában.
Maga Kolumbusz sosem tudta meg, hogy az Újvilágot fedezte fel, ahogy azokban az években senki sem tudta még ezt. Azt hitte, Ázsia keleti szélén járt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
