Unumáj
Szeretem a májust. Azt hiszem, mint olyan, a kedvenc hónapom.
Talán ezért is szeretem a május elsejét is. Amiről megoszlanak a vélemények és érzések. A magam nevében mondom: rossz emlékem nem fűződik hozzá. Kedves, szép, viszont annál inkább.
Ha erre a napra gondolok, emlékek kavalkádja ébred fel bennem. A fűrészporos similada, a Somostető, a lufik, a fehér cérnaharisnya, a lakkcipő, a rakott pionír-szoknya, a mititei íze, a bem-bem, a fruktó, kis papírzászló a kezemben… Mit tudtam én akkor, hogy kommunizmusban élünk, és az rossz? Szüleimnek hála, ebből nem sokat érzékeltem.
Egyszer táncoltam is május elsején, az osztálytársaimmal. Hogy ez miért lényeges? Mert híresen rossz táncos vagyok. Mondhatnám: antitálentum. De nagyon élveztem! Akkor is pionír ruhában voltunk. Keményre vasalt fehér ingben, trikolóros nyakkendőben, hófehér cérnaharisnyában és fekete lakkcipőben feszítettem. Kezünkben valami szalag volt, azt is mozgattuk a ritmusra. Már aki ritmusra mozgatta.
Jómagam sosem találtam el, kitörő lelkesedéssel csináltam az ellenkezőjét, mint amit kellett. A sportcsarnok pályáján adtuk elő a műsort, a lelátón ott ült a sok elvtárs, arcukra fagyott mosollyal, no meg a szülők is, de az ő mosolyuk őszintébb volt. A hangszórókból a Paloma Blanca szólt. Mi meg roptuk. Utána a Somira mentünk. Annak rendje és módja szerint fagyit, similabdát, lufit kaptunk, s rohangálhattunk a játszótéren. Most is érzem a fém csúszda felforrósodott vasát, a hinta láncát, amint kapaszkodtam bele, a szálló miccs és flekken illatát. A sör habját megnyalhattuk, s az állatkertbe evés után mentünk.
Felnőttként sokszor próbáltam visszahozni ezt az érzést, ilyen szellemben ünnepelni. Természetesen nem sikerült, hiszen a gyermeki ártatlanság immár nincs meg bennem sem. De most is szeretem a május elsejéket. Szeretem az ébredő természetet, a sülő hús illatát, a sör ízét, ami szinte kötelező ezen a napon. Mondják, kommunista ez az ünnep. Mondják, nincs is varázsa. Azt gondolom, van. Ha nem más, az emlékezés, vagy a kirobbanó élet varázsa.
A tavaly fecskék költöztek az előszobánkba. Ma reggel amint kinyitottam az ajtót, ismét berepült egy fecske, bizonyára ellenőrizendő, hogy megvan-e még a fészek. Nekem ez is varázs. Idén is megünnepeljük a május elsejét. Táncolni nem fogok, s cérnaharisnyám, rakott szoknyám sincs, de sört fogunk inni, s flekkent is sütünk. Képzeletben, minden bizonnyal, elmegyek a Somostetőre is s behunyt szemmel emlékezem majd, milyen volt Édesapám nyakába kérezkedni, mikor a dombon felfele menet elfáradtam.
Hogy is kellett kiabálni annak idején? Éljen május elseje!
Lakó Péterfi Tünde
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
