Karácsony közeleg. Itt az örökzöld téma is, a 13. nyugdíj. Most legalább már a nevén nevezik: szociális segély a nyugdíjból és nyugdíjszerű járadékból élőknek. Maximum 300, minimum 50 euró.
Volt idő, amikor minimum nem volt, az átlagnyugdíjnál többet kapók 0 egész euró „13. nyugdíjat” kaptak. Ja, és egyenösszegű valorizáció mellett, mert volt egyszer egy pénzügyi világválság is, amikor a nyugdíjasnak illett kötelezően szolidárisnak lenni a nyugdíjassal… Annak kellett behúzni a nadrágszíjat, aki soha nem fújta az ingatlanlufit. (Én meg örültem, hogy a szolidaritást gyakorlók közé tartoztam.) Ráment Kaník exminiszter „svájci indexálása”. Inflációmértékű valorizálás lépett a helyébe. (Ficót akkor nem szidták érte.)
A mostani nagy gazdasági zuhanást is úgy éltük meg mi, vének, hogy a legnagyobb infláció idején a két évvel korábbi – 1,2 %-os – inflációval valorizált járadékot kaptunk.
Az irigyek kórusa ezért nem hangoskodott; csak idén indult be a „jajveszék” – az öregek már megint eleszik a jövőnket! –, pedig a törvény a régi, csak a korábbi inflációs környezet változott.
Az infláció egyformán érint fiatalt, öreget; csak mi, öregek talán jobban bírjuk a megpróbáltatásokat, éltünk túl rosszabb időket, aztán jöttek jobb, szebb napok is. Az ún. rendszerváltásnak meg reálisan mérlegelve úgy álltunk neki, hogy talán a gyermekeinknek és az unokáinknak majd jobb lesz, nekünk biztosan nem. De hogy közben a puszta létezésünk is főbenjáró bűnné válik, arra azért nem gondoltunk. Az akkori negyvenesek közül sokan már a túlvilágról nézik az ügyletes karácsonyváró, nyugdíjasok emberi méltóságát gyalázó médiaháborgás legújabb fejezetét.
Mára tudjuk, naponta figyelmeztetnek is rá minket: öregnek lenni szégyen és gyalázat, élni öregként is – merénylet a jobb jövőre érdemes ifjabb és ifjú nemzedék ellen.
Nem csoda, hogy tájainkon egyre többen tartják elfogadhatónak az eutanáziát. Abban a reményben is, hogy általa talán több pénz marad a nyugdíjalapban a most még fiatal nemzedékeknek. Hmm… A természet rendje, hogy végül mind megöregszünk és meghalunk.
Murphy nem tévedett: az „ami” el is romlott. Még az a része is, amire akkor nem is gondoltunk.
A ránk szabadult új világban a családokon belüli nemzedékek közti szolidaritás és tisztelet is kiveszőben van, talán már ki is veszett.
Vagy csak egyirányúvá vált?
A hosszúra nyúlt nyárban sokszor nézegettem ablakomból a játszóteret, az önfeledten hancúrozó kisebb-nagyobb gyerekeket, a házak bejárati lépcsőin megtelepedett csevegő szülőket, derűt és békességet árasztottak mindenfelé. Jövőt. Néha hozzám is elhallatszott a kacagásuk. Naplementéig. Nem is olyan rossz ez a világ. Kár, hogy most már hamarabb sötétedik, gyakran és kitartóan sír az ég, s jobbára már csak sietős kényszer-kutyasétáltatók tűnnek fel időről időre. Kabátban, esernyőkkel, és a kutyák is csendesek.
A gyerekek és szüleik most panelba zárva élnek. És készülnek a napokra, amikor az unokák – és a szülők is – a nagyiktól és dédiktől átveszik a mikulást, a karácsonyi ajándékot… A szeretet ünnepén így dukál.
Megjelent a Magyar7 hetilap 47. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
