Amikor az oroszok 2014-ben megpróbálták Viktor Janukovics volt elnökkel együtt egész Ukrajnát megvenni, az akció végérvényesen nyugatbarát pályára kényszerítette Kijevet. A megbukott orosz–ukrán közeledés végül – a moszkvai szándékokkal épp ellentétesen – a NATO-tagság emlegetéséig jutott (hivatalos tagjelöltségig sosem!), továbbá az ukrán haderőnek a luhanszki lázadókkal szembeni folyamatos felszereléséig, megerősítéséig.
Az ukrán hadiipar korábban sem volt jelentéktelen, viszont orosz- ellenes pályára állítva hosszú távon Moszkva számára már kritikus veszélyt jelenthet. Az összes külföldi fegyver-segélyszállítmánnyal, kiképzőtiszttel és minden mással egyetemben – katonai kihívás Moszkva számára. Hét év alatt próbáltak a Kreml emberei közeledni, Volodimir Zelenszkij elnökkel volt egy rövid, barátibb periódus, ez azonban 2021 nyarára megszakadt.
Vlagyimír Putyin személyes barátját, Viktor Medvedcsuk ukrán politikust házi őrizetbe helyezték, hazaárulással gyanúsítják; az oroszbarát tévécsatornákból több sugárzását betiltották, a nagyobb orosz újságok elérhetőségét blokkolják az interneten. Nem csoda, hogy Putyin lépéskényszerben érzi magát. Az euroatlanti tábor sikerrel hozta közelebb magához Ukrajnát, míg az oroszok ügyetlenkedése inkább elidegenítette az ukrán politikai elit egy részét, bár messze nem az egészet.
A gazdasági lehetőségek viszont éppen Ukrajna miatt egészen máshogy alakultak: az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók még az oligarchák egy részét is nyugati üzletek, befektetések felé terelték.
Az orosz biztonságpolitikai felfogás szerint az ukrán határ túlságosan közel van Moszkvához, így az országot minimum semlegesnek akarja tudni – de semmiképpen sem NATO-közelinek.
A közelmúltban először történt meg, hogy volt szovjet területeken idegen hatalom (ráadásul NATO-tag) nyújtott katonai segítséget: Törökország az azerieknek, az örményekkel szemben. Akkor újabb idegszál pattanhatott el a Kremlben.
Ezért a 2021-ben kezdődött orosz katonai felépítkezés Ukrajnával szemben magában hordozza a háborús kockázatot. Főleg azért, mert sok elemző szerint az orosz egyenlet úgy fest, hogy a tétlenség ára hosszú távon nagyobb lesz, mint egy esetleges gyors katonai akcióé. Magyarul: ha Kijev tovább boltol a Nyugattal, még olyan eszközöket is kaphat, amelyek megváltoztatják az orosz erőfölényt és egyensúlyt teremthetnek Ukrajnával.
A fő kérdés igazából az, hogy egy orosz katonai akció mire lenne elég: bábkormány felállítására? Erőfitogtatás és üzenet más országoknak a környéken, és egyúttal a NATO-tagoknak, hogy Moszkva újra a régi? A NATO-tagok számára megmutatni, hogy Washington azért nem töri a kezét-lábát, hogy a régióba jöjjön, ha baj van? (Legalábbis biztos, hogy így kommunikálnák.) Katonai eszközökkel csak mérsékelt politikai eredményeket lehet elérni, viszont – sajnos – Moszkva számára már egy kisebb politikai koncesszió kicsikarása is több, mint amit az elmúlt hét évben hozni tudott.
A legfélelmetesebb, hogy az orosz költségek, a diplomáciai nyilatkozatok és a hétéves tehetetlenség miatt a Kreml olyan pozícióba navigálta magát, amiből nehéz arcvesztés nélkül kijönni. Másképpen fogalmazva: egyre nehezebb megúszni az eszkalációt.
Az Egyesült Államok számára végeredményben az európai szövetségesi rendszer bizalmi szintje, működtetése az alapvető érdek; Moszkva pedig befolyást akar a szomszédságában. Ukrajna ennek könnyen áldozatául eshet, a „senki földjén”, és ekkor mindkét oldal még mindig úgy érezheti a legjobb forgatókönyv megvalósulása esetén is, hogy (túl) nagy kompromisszumot kötött. Ha meg nem kötött ilyet, akkor durva fordulat lesz Európa életében újra konvencionális háborút megélni. Energiaárak, ingatlanárak, kelet–nyugati beruházási egyensúly és ki tudja még, mi minden borulna, nem szólva az ukrán gabonatermelő vidékekről és az ukrajnai kivándorlásról.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
