1314. március 18-án a párizsi Zsidók szigetén hatalmas máglyarakás tornyosult. Jacques de Molayt, a templomosok nagymesterét és Geoffroy de Charnayt, a rend normandiai preceptorát már odakötözték a máglya tetején álló két oszlophoz. Fejükbe nyomták az eretnekeket megbélyegző papírsüveget. A nyilvános autodafén hatalmas, izgatottan hisztérikus tömeg tolongott. A gyászos ceremónián jelen volt IV. Szép Fülöp, Franciaország királya és Guillaume de Nogaret főpecsétőr, a templomosok elleni per legfőbb vizsgálóbírója.
A király intésére a hóhér a lángoló szalmaszövétneket a rőzsekötegek közé nyomta. Ennek nyomán sűrű füst tekeredett fölfelé, majd lángok csaptak az égre, amelyek először Normandia preceptorát érintették. Teste a kötelék ellenére kétrét görnyedt, a papírsüveg leesett fejéről, s egy szempillantás alatt a lángok martalékává lett. Tűznyelvek forogtak körülötte. Aztán egy füsthullám elborította. Amikor a füst eloszlott, Geoffroy de Charnay lángolt, üvöltött és lihegett, el akarta tépni magát az alapjaiban remegő oszloptól. Jacques de Molay nagymester arcát társa felé fordítva mondott neki valamit, de a tömeg, hogy úrrá legyen borzadályán, most olyan hangosan üvöltött, hogy semmit nem lehetett hallani, a kétszer elhangzó „testvér” szón kívül. A hóhérsegédek tolongva-lökdösődve rohantak újabb rönkökért, s hosszú vaskampókkal szították feljebb a tüzet. Normandia preceptora ekkor már megfeketedett, sercegő, felpuffadt halom volt, amely lassan a hamuba omlott, és önmaga is hamuvá lett. Asszonyok ájultak el. Mások sietve futottak a partra, hogy öklendezve a vízbe okádjanak, csaknem a király orra előtt. A tömeg annyi üvöltözés után most elcsendesedett, s már csodát kezdett emlegetni, mert a szél makacsul egy irányba fújva a még sértetlen nagymester előtt szinte lefektette a lángokat. A máglya az ő oldalán még ép volt. Aztán hirtelen összeomlott a parázs, s az újjáéledő lángok Molay elé szökkentek, s mind hevesebben lobogtak. S egyszer a tűzfüggönyön keresztül váratlanul áthatolt a nagymester hangja, s az emberek azt érezték, hogy az elítélt egyedül hozzájuk szól. Jacques de Molay elképesztő, emberfeletti erővel kiáltott fel: – Gyalázat! Gyalázat! Ártatlanokat láttok meghalni! Gyalázat mindnyájatokra! Isten majd ítél felettetek! A láng ostora végigsuhintott rajta, elégette szakállát, egy pillanat alatt elhamvasztotta papírsüvegét, és meggyújtotta fehér haját. A rémült tömeg döbbenten hallgatott, mintha egy őrült próféta égett volna a máglyán. És e próféta lángokban álló arccal, velőtrázóan átható, rémítő hangon kiáltotta utolsó életerejével: – Kelemen pápa!…Guillaume lovag!…Fülöp király! Egy éven belül Isten ítélőszéke elé idézlek benneteket, ahol elnyeritek méltó büntetéseteket! Átkozottak! Átkozottak! Legyetek mind átkozottak, tizenharmadíziglen, fajtátok végezetéig! A lángok behatoltak a nagymester szájába, és elfojtották utolsó kiáltását. Szinte végtelennek tűnt az idő, míg a halállal viaskodott. Végül összecsuklott. A kötél elpattant. Égő teste a parázs közé hanyatlott, csak magasba meredő keze látszott a lángok között, s így is maradt, amíg el nem feketedett. A máglya hanyatló fényét végül legyőzte a sötétség. A nagymester vörösen pislákoló hamuba ágyazott fekete keze: mindössze ennyi maradt meg a templomosok hírneves lovagrendjéből. Egy átokra emelt, mozdulatlan kéz.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
