1945 februárjának első két hetében Jaltában, Sztálin, Roosevelt és Churchill konferenciáján több végzetes döntés született.
A kelet-európai országokat – köztük Magyarországot – az angolszászok odadobták koncul Sztálinnak, megerősítvén teheráni árulásukat. Továbbá négy megszállási zónára (angol, amerikai, francia, szovjet megszállási övezetre) osztották Németországot, megfosztva ezzel Európa legnagyobb lélekszámú népét az állami szuverenitásnak még a látszatától is. E négy zónából később két zóna, majd két állam, az NSZK és az NDK lett, és ez a természetellenes helyzet a második világháború győzteseinek jóvoltából egészen 1990-ig, majd a német újraegyesülésig fennállt.
Németország megszállási zónákra osztásával az angolszász-szovjet hadikoalíció önmagának is súlyos problémát, zűrzavart és belső ellentéteket okozott. A felmerülő problémák egyik legsúlyosabbika a menekültkérdés volt. A szovjet katonák bestiális kegyetlenkedései elől ugyanis tömegesen menekültek a Kelet-Németországban élő német asszonyok és gyermekek Németország nyugati részébe. Igen sokan azon a területen telepedtek le, amelyet a jaltai határozat angol megszállási zónává nyilvánított. Churchill felvetette ezt a problémát Sztálinnak, utalva rá, hogy méltánytalanul nagy teher lesz Nagy-Britanniának ennyi menekült élelmezése. Erre Sztálin sokat mondóan megjegyezte: biztos benne, hogy „Churchill úr talál majd megoldást erre a problémára”.
Sztálin nem tévedett. Churchill valóban talált megoldást; a legembertelenebb, leggonoszabb megoldást választotta. Mivel tudomása volt arról, hogy Drezda a Szovjet elől nyugatra menekülők fő eloszlási csomópontja, és Drezdában több százezer keleti menekült tartózkodik átmenetileg, nyugat felé szándékozva tovább vándorolni. Jaltából parancsot adott Arthur Harris légimarsallnak Drezda légi úton való elpusztítására, amelyet a brit bombázási szakember 1945. február 13-ának éjjelén két terrortámadással végre is hajtott. Romboló és gyújtóbombák tömegével árasztották el a menekültek átmeneti tartózkodási helyéül szolgáló Központi Pályaudvart és a sűrűn lakott belvárost. A két angol terrortámadást követte másnap délben a harmadik, ezúttal amerikai támadás, amelynek során amerikai pilóták még az országutakon is a Drezdából menekülő polgári lakosokat gépfegyverrel, alacsony repülésben pusztították.
E három terrortámadás következtében legalább 100 000, de elég valószínű becslések szerint 250 000 ember halt meg. Ez jóval nagyobb méretű tömeg gyilkosság volt, mint a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadás. (David Irving brit történész „Drezda elpusztítása” című, 1963-ban megjelent könyvéből tudjuk, hogy Drezda elpusztítására Jaltából Churchill adott parancsot.) Drezdában hadiüzem, katonai célpont nem volt: egyedül a keleti menekülők számának csökkentése végett pusztították el az angolszász bombázók Drezdát.
Drezda elpusztítása másnak nem nevezhető, mint gondosan kitervelt és gondos alapossággal végrehajtott genocidiumnak, népirtásnak. S e genocídium elrendelőjét, kitervelőjét és végrehajtóit sohasem állították bíróság elé, pedig ha van egyáltalán értelme a „háborús bűntett” fogalomnak, akkor ez a háborús bűntett klasszikus esete.
Vannak természetesen, akik arra hivatkoznak, hogy a Németország és szövetségesei ellen háborút viselő felek szemében mindennél fontosabb cél a hitleri Németország megsemmisítése volt, s e cél érdekében minden eszközt megengedettnek tartottak. Ez a felfogás azonban – a politikai vélekedéstől függetlenül – egy erkölcsi alapelvbe ütközik. A keresztény teológia álláspontja szerint ugyanis a cél sohasem szentesíti az erkölcsileg rossz eszközöket: még a legszentebb cél érdekében sem szabad sohasem ártatlan személyeket meggyilkolni. Márpedig nyilvánvaló, hogy egy város polgári, fegyvert nem viselő lakossága még a háborús viszonyok között is ártatlannak minősül. Az ő hidegvérű legyilkolásuk még akkor is égbekiáltó bűn, ha ez a tömeggyilkosság a háborút tényleg megrövidítette volna.
Ám ebben az esetben még ez sem állt fenn.
Drezda elpusztítása egy perccel sem rövidítette meg a háborút. Drezda csak a német fegyverletétel napján, 1945. május 8-án került szovjet kézre.
Klasszikus példája ez annak az esetnek, amikor az erkölcsi jó követelményeit lábbal tipró fél nem éri el a maga számára hasznosnak vélt jót sem. Egyedül Churchill közvetlen (erkölcsileg egyáltalán nem igazolható) célja valósult meg: kevesebb német menekült érkezett az angol zónába.
Drezda elpusztítása még elszántabbá tette a német ellenállást, hiszen mindennél világosabban mutatta, hogy vereség esetén milyen bánásmódra számíthat a német nép. Az angolszász terrorbombázások, amelyek már 1942 óta tartottak; Drezda elpusztítása csak a csúcspont volt – valójában nem megrövidítették, hanem az 1943. januári Casablancai Nyilatkozattal együtt – amely deklarálta, hogy a Szövetségesek csak feltétel nélküli megadást fogadnak el – csak meghosszabbították a rengeteg véráldozattal járó európai háborút.
Drezda elpusztításával majdnem egyidejűleg, két nappal korábban hajtotta végre Budapest németmagyar helyőrsége a kitörési kísérletet 52 napos ostrom után a szovjet ostromgyűrűből, amelynek során a kitörő katonák többsége hősi halált halt, de
850 harcos sikeresen eljutott az ostromgyűrűn kívül harcoló saját csapataihoz. A Budapestet védő hősök és Drezda elpusztítóinak magatartása éles ellentétben állt egymással. Az utóbbiak nem kímélték a polgári lakosság életét, Budapest hős védői ezzel szemben nem kímélték legdrágább földi kincsüket, a saját életüket. E kétféle magatartás kétféle világnézetből fakadt. Az angolszász kegyetlenkedések az Istent gyakorlatilag tagadó, a nemzeti gondolatot és érzést háttérbe szorító liberalizmusból eredtek. Amikor most tisztelettel és kegyelettel meghajtjuk fejünket Drezda halottai és a kitörés hősi halottai előtt, egyben a saját világnézetük mellett is hitet teszünk. Rendületlenül hiszünk abban a világnézetben, amely kétezer éven át az európai
kultúra szilárd alapja volt, amelynek középpontjában Isten, a Nemzet és a szociális gondolat elszakíthatatlan hármassága áll, s amely a maga hősi életszemléletének megfelelően azt vallja, hogy inkább hősnek kell lenni egy pillanatig, mint rabszolgának egy életen át!
Jalta bilincsei lehulltak, Drezda újból felépült, Németország egyesült, a bolsevizmus megbukott – és mivel tudjuk, hogy a mindenható Isten a történelem Ura, hisszük, hogy hosszú távon a természetellenes, Isten ellen lázadó liberalizmus is megbukik és a mi világnézetünk igazsága győz, az Igazság, amely Krisztus szavai szerint megszabadít minket!
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
