Bő fél évvel később szóltak a magyaroknak is, hogy bonzsúr, alá lehet írni. Legfeljebb a Partiumra lett volna esélyük, de Románia győztesként azt is vitte.
A mai Magyarország és Románia határának 1919-es kialkudásával zárult kedden a Korunk Akadémia centenáriumi minisorozata, az Összeomlás és impériumváltás Erdélyben.
A sorozat egyedi alkalom volt szakértők segítségével szembenézni a száz évvel ezelőtti kataklizma száraz tényeivel: azzal, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia gazdaságilag sem bírta fenntartani a többfrontos háborút, és széthullott; illetve azzal, mennyire nem volt gyakorlatilag se polgári, se katonai ellenállás Erdélyben a román megszállás megakadályozására.
Az első világháborút lezáró, területrendező és béketárgyalásokra pedig Magyarországot mint vesztes háborús felet meg sem hívták – derült ki Romsics Ignácnak a Románia nyugati határainak kijelölése a párizsi békekonferencián című előadásából (2018. december), amelyet szokás szerint telt ház előtt tartott az EME kolozsvári székházában.
Romsics Ignác történész, az MTA rendes tagja, a kolozsvári BBTE gyakori vendégtanára | Előadásfotók: Szabó Tünde
Az, hogy Románia nem az explicit, bár titkos szövetségesei (Németország, Olaszország, Ausztria-Magyarország) oldalán szállt be 1916-ban az első világháborúba, tulajdonképpen nem volt akkora meglepetés, mert a román elit már 1883-ban is megosztott volt, amikor Románia csatlakozott a hármas szövetséghez.
Nem tudta eldönteni, hogy a nagyon frissen, 1859–61 között létrejött új Románia mikor jár jobban: ha az antant vagy a központi hatalmak felé orientálódik. Az inkább német iskolákat végzett politikusok a hármas szövetség, az elit párizsi egyetemeken képzett, ott szocializálódott tagjai inkább az antant felé húztak, és ők kerültek előtérbe a hazai porondon az első világháborút megelőző években – magyarázta a történész.
Mit ígért az antant Romániának?
Románia végig azt próbálta kitapogatni, hogy a két nagy védelmi szövetség közül várhatóan melyik fogja megnyerni a Nagy Háborút, és annak oldalán szeretett volna belépni.
1916-ig várt, mert annak az évnek a nyarán Bruszilov orosz tábornok olyan offenzívát indított, amellyel áttörte az osztrák-magyar frontot, és emiatt azt lehetett gondolni, hogy az antant fog győzni. Így a francia orientáltságú román politikusok kerültek előtérbe, mint Take Ionescu, a későbbi külügyminiszter, illetve a mérnöki diplomáját korábban Párizsban szerző Ion I. C. Brătianu, aki akkor már második miniszterelnöki megbízatását töltötte. Sikeresen kialkudta, hogy ha az antant fog győzni, akkor Romániának ítélik a történelmi Erdély mellett az ahhoz csatlakozó máramarosi, partiumi és bánsági részeket is, gyakorlatilag Kelet-Magyarországnak a Tiszáig tartó részét.
A megállapodást augusztus 17-én írták alá, augusztus végén pedig a román hadsereg betört Erdélybe, ahol a Monarchia nem állomásoztatott számottevő haderőt, hiszen Romániával szövetségesként számolt.
Haditervük szerint a három román hadsereg néhány hét alatt nemcsak Erdélyt foglalta volna el, hanem Budapestig nyomult volna előre, és ezzel segítette volna elő az antant győzelmét.
A román hadsereg föl volt ugyan szerelve, de nem volt igazán kiképezve és felkészítve hadi cselekményekre, ezért a vártnál lassabban haladt előre – vázolta a harci helyzetet Romsics.
Ezt is csak szeptember közepéig, mert amikor felfejlődött az osztrák-magyar és főleg a német haderő, két hét alatt kiszorította a román katonaságot Erdélyből, az év végén pedig elfoglalták Bukarestet.
Románia gyakorlatilag Moldvába szorult vissza, de ezeket a területeket is csak az orosz hadsereg támogatásával tudta tartani, amely viszont az 1917-es októberi forradalom miatt kiszállt a háborúból, így decemberben Románia is fegyverszünetet írt alá a központi hatalmakkal, 1918 márciusában előzetes, májusában pedig különbékét kötött.
Hallgatólagosan megkapta Besszarábiát, Dobrudzsa Bulgáriához került, a Kárpátok vonalán pedig mintegy ötezer négyzetkilométer a Monarchiához: a magyar-román határ a Kárpátok gerincéről leköltözött a Kárpátok lábához.
A csel
A békét a parlament ratifikálta, a király viszont nem írta alá.
Ez azért bizonyult fontosnak, mert különbéke esetén az antanttal 1916-ban kötött titkos megállapodás érvényét veszítette volna, de így Románia hivatkozhatott arra, hogy német katonai nyomásra a parlament ugyan elfogadta, a király viszont nem ellenjegyezte a különbékét.
1918 tavaszán már sejthető volt, hogy a hadi helyzet gyökeresen meg fog változni.
1917-ben ugyanis beszállt a háborúba az Egyesült Államok, hogy megakadályozza a központi hatalmak győzelmét és csendes-óceáni terjeszkedését.
Ugyan több hónapba került, amíg kiképezték a friss amerikai hadosztályokat, de míg 1917 végén még csak 120 ezer amerikai katona tartózkodott Nyugat-Európában, 1918 nyarán már 1,2 millió fő húszezer tehergépkocsival, ötezer mozdonnyal és ennek megfelelő ágyúval és lövegekkel.
Amikor augusztusban ez a haderő támadásba lendült Amiens-nél, a német hadsereg és ellenállás összeomlott. November 11-ig még véres utóvédharcot folytatott, de nem bírt az antant túlerejével, és ez már akkor látszott. Szeptemberben kapitulált Bulgária, októberben pedig Németország és a Monarchia is fegyverszünetet kért Wilson amerikai elnöktől, amellyel Romsics szerint beismerték, hogy már nincsenek tartalékaik.
Október 12-én a Román Nemzeti Párt nagyváradi gyűlése önrendelkezést követelt az erdélyi románoknak, október 14-én IV. Károly bejelentette Ausztria föderalizálását, 17-én Tisza István a háború elvesztését, 24-én az olaszok áttörték az osztrák-magyar vonalakat Piavénál, és még ugyanazon a napon megalakult Budapesten a Magyar Nemzeti Tanács Károlyi Mihály vezetésével, nem sokkal később pedig a Román Nemzeti Tanács, amely november 9-én jelentette be területi igényeit.
23 teljes és három töredék vármegyére tartott igényt, nagyjából arra a területre, amelyet az antant Romániának ígért az 1916-ban kötött titkos megállapodásban.
Romsics szerint innen is látható, hogy az erdélyi románok nagyon is kapcsolatban álltak a román királyság vezetésével, miközben ezek a politikusok a magyar parlamentben mindig is lojalitásukról biztosították a magyar vezetést.
Ezzel szembesülve a Károlyi-kormány hosszú ideig pacifista, defenzív álláspontot képviselt, kerülte a fegyveres konfrontációt, ennek eredményeként délen a szerb, keleten a román haderő nyomult előre.
A román hadvezetés nem tartja tiszteletben a Szamos és Maros jelentette demarkációs vonalat, amelyben Magyarország az antant balkáni hadvezetésével állapodott meg, és december 24-én bevonult Kolozsvárra.
A Székely Hadosztály is csak 1919 tavaszáig tudja tartani Erdély nyugati felét a Zilah – Csucsa – Vaskoh vonalon, ameddig a román hadsereg fel nem fejlődött, és újabb hadosztályokat hozott át a Regátból.
1919 januárjában összeült Párizsban a békekonferencia, hogy olyan állapotot teremtsen, amely hosszabb távon biztosítja a békét, kielégítse a győzteseket, és megbüntesse a veszteseket.
A fő döntéseket az úgynevezett legfelső tanács, avagy a tízek tanácsa hozta, amely Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Olaszország és Japán államfőjéből vagy miniszterelnökéből, illetve a külügyminiszteréből állt.
Japán nem szólt bele az európai döntésekbe, és többször előfordult, hogy külön üléseztek a külügyminiszterek és külön a négy nagyhatalom politikai vezetője – ismertette Romsics a békekonferencia munkamódszerét.
A határokat a területi bizottságban húzták meg, amely több külön albizottságban dolgozott az egyes határszakaszokon: létezett csehszlovák albizottság, román-jugoszláv albizottság, illetve Németország keleti határával foglalkozó albizottság, a döntésekre viszont a „négy nagy” tette rá a pecsétet.
A fő döntéseket a „négy nagy” hozta: Lloyd George, Vittorio Orlando, Georges Clémenceau és Woodrow Wilson | A kép forrása a Wikipédia
A külügyminiszterek közül a francia Stephen Pichonnak és az amerikai Robert Lansingnek volt a legnagyobb befolyása a döntésekre, értékelte a történész, aki szerint Wilsonnal ellentétben Lansing nem idealista, hanem realista politikus volt, profi diplomata. A területi bizottság két meghatározó alakja André Tardieu (később francia külügyminiszter, majd miniszterelnök) és Giacomo de Martino volt. A csúcspolitikusok számára a történészekből, földrajzosokból álló szakértői csoportok dolgozták ki a javaslatokat, ilyen geográfus volt Emmanuel de Martonne is, akinek Kolozsváron a Farkas és a Király utcát az egyetem mellett összekötő utcácska viseli a nevét. A francia földrajztudós többször járt Erdélyben az első világháború előtt, és amennyire tudni lehet, nem szerzett jó benyomást a magyar csendőrökről, jegyezte meg a történész.
A Dnyesztertől a Tiszáig?
A román békedelegációt Ion I. C. Brătianu vezette, aki ekkor már harmadjára volt a Román Királyság miniszterelnöke, de Erdélyt az orvos végzettségű Alexandru Vaida-Voevod képviselte, az erdélyi Román Nemzeti Párt egyik vezetője, az Erdélyt ekkor irányítani igyekvő Kormányzótanács tagja.
A román békedelegáció térképe
Románia etnikai-területi víziója szerint a nagyrészt románok lakta területeken idegen kolóniák is élnek, konkrétan magyarok a Székelyföldön és a Tiszántúlon, de Nagyvárad, Nagykároly térségét románnak ábrázolja. A nagyhatalmak delegátusai kicsit más etnográfiai szempontok alapján képzelték el a jövőt: a trianoni határ menti magyar többségű területek jó részét Magyarországnál kívánták tartani, például a Csallóközt, a Rimaszombattól és Kassától délre eső részt, a beregszászi járást, az egész partiumi sávot Szatmárnémetivel, Nagyváraddal és Bácskának a Szabadka környéki magyar részét.
A brit határjavaslat az 1910-es magyar statisztika alapján készült, amely településenként tartalmazta az anyanyelvi megoszlást, és kiderült a britek számára, hogy nagyjából hol húzódik a nyelvhatár.
Az amerikaiak hasonló terve még Kárpátalját is Magyarországnál hagyta volna, mert a ruszinokról nem igazán tudták, hogy kik, és legfőképp azt nem, hogy mit akarnak. Az amerikai javaslat a Bánságot is kettéosztotta, mert Románia itt került először konfliktusba a békekonferencián.
Nem Magyarországgal, mert a magyar küldöttséget akkor még meg sem hívták, hanem egy másik, győztesként fellépő országgal: Szerbiával, pontosabban a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal.
A meghallgatáson Brătianu arra hivatkozva igényli a teljes Bánságot, hogy egyrészt 1916-ban Romániának ígérték, másrészt a terület gazdasági egység, amelyet nem lehet megosztani, mert azzal senki sem jár jól.
A Bánság keleti és középső fele döntően román többségű volt, a nyugati része viszont hihetetlenül kevert, arányaiban hasonló volt a román, magyar, német és szerb lakosság.
A szerb főtárgyaló, Nikola Pašić azzal érvelt, hogy a Bánság nyugati fele olyan a szerbeknek, mint Île-de-France a franciáknak vagy Toscana az olaszoknak, ez a szerb kultúra bölcsője, erről ők lemondani nem fognak. Hosszas viták után végül a nagyhatalmak
Romániának 28 ezer km2-t, a terület 69 százalékát ítélik 65 ezer fős szláv népességgel,a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak 9 ezer km2-t, a terület közel 30 százalékát ítélik oda 75 ezer fős román népességgel,Magyarországnak pedig a Szegeddel szembeni, Makó és Horgos közötti háromszöget.
Nem volt egyszerű mindkét, győztesnek elismert ország igényeit kielégíteni, ezért a nagyhatalmak a két területet és hadsereget egy semleges zónával választották el, amelyet francia haderő szállt meg.
A magyar-román határ meghúzásánál Brătianu az 1916-os szerződésből indult ki, amely a Tiszántúlt is Romániának ígérte. Azzal érvelt továbbá, hogy a Kelet-Magyarországgal kiegészített Erdélyben is a román lakosság van többségben, a magyarok csak 23 százalékot tesznek ki (mert a zsidókat és a székelyeket nem számolta a magyarok közé); a magyar statisztikák pedig szerinte tendenciózusak, hamisítanak.
A nagyhatalmak ezt nem fogadták el, de nem azért, mert Wilsonnak vagy Lloyd George-nak pontos fogalmai lettek volna Erdély és a Tiszántúl lakossági összetételéről, jegyezte meg Romsics. A szakértőik viszont tisztában voltak a helyzettel.
Brătianu a gyulafehérvári nyilatkozatra szintén csúsztatással hivatkozott: Erdély összlakosságának határozataként.
A szászok 1919. januári nyilatkozatára viszont joggal hivatkozott, ebben a szász Universitas képviselői Medgyesen kimondták, hogy a románokhoz csatlakoznak.
A román területigényhez (amely tartalmazta Békéscsabát, Orosházát, Makót stb.) legközelebb a francia elképzelés állt, míg a leginkább méltányos az amerikai javaslat volt, de a brit és az orosz is ehhez hasonló volt.
A szakértők hosszan, több mint tíz alkalommal vitatkoztak azon, hogyan lehetne olyan korrekt határvonalat kialakítani, amely kielégíti a románokat, és a magyarokat sem keseríti el végletesen.
Mindeközben tisztában voltak az etnikai-nyelvi határokkal.
De kié legyen a vasút?
Az etnikai összetétel mellett alapvetően a partiumi vasútvonal bizonyult még döntőnek a határ meghúzásánál. Ez a vasút Kárpátaljáról indult, Szatmárnémetin, Nagyváradon és Aradon át haladt Temesvárig.
Felmerült ugyan, hogy egy vasútvonal miatt kockáztassanak etnikailag igazságtalan döntést, de aztán kerek-perec leírják, hogy ha dönteni kell, akkor a szövetséges ország javára döntenek, nem pedig az egyik vesztes országéra. Ezt a határvonalat a román mellett főleg a francia delegáció támogatta.
A Legfelső Tanács 1919. május 12-én úgy döntött, hogy Románia az igényelt 93 ezer km2-ből 84 ezret kap, vagyis az igényelt terület 90 százalékát. A Bánsággal együtt ez már 103 km2-t jelent, ahol az 1910-es magyar statisztika szerint 5,2 millió ember élt, akiknek 53,6 százaléka volt román nemzetiségű, 32-33 százaléka magyar, 10-15 százaléka német.
Károlyi elszámította magát
Bár ez a döntés a későbbiekben nem változik, a békekonferencia alatt is folyamatos a magyar-román villongás a Zilah – Csucsa – Vaskoh vonalon, ezért a nagyhatalmak úgy gondolták, itt is szükség lenne egy olyan semleges zónára, amilyet a Bánságban hoztak létre, szintén francia katonai megszállással.
Ezt Párizsban február végén fogadják el, március 20-án közvetítik a magyar kormánynak, Károlyi Mihálynak és környezetének. Számukra ez volt az utolsó csepp a pohárban, erről már azt érezték, elfogadhatatlan, mert ha a területet franciák szállják meg, akkor Magyarország minden esélyét elveszíti arra, hogy katonai erővel visszaszerezzen valamit, mert a franciákat mégsem akarták megtámadni – vázolta a történész Károlyiék taktikáját.
Ezért a Berinkei-kormány lemondott, Károlyi tisztán szociáldemokrata kormánynak adott megbízást abban reménykedve, hogy szövetségre lépve az antant kötelékében harcolt Szovjet-Oroszországgal talán hatékony katonai ellenállást tud tanúsítani. A szociáldemokraták azonban egyedül nem akarták átvenni a hatalmat, Károlyi háta mögött megegyeztek az épp gyűjtőfogházban tartózkodó kommunistákkal, akiket maga Károlyi záratott oda pár héttel korábban. A szociáldemokraták gyakorlatilag a gyűjtőfogházban állapodtak meg Kun Béláékkal a kormány összetételéről és programjáról, március 24-én pedig kikiáltották a Tanácsköztársaságot.
Az új kormány Károlyival ellentétben katonai ellenállásra is vállalkozott, hogy megpróbálja feltartóztatni az április 16-án induló román támadást. Ekkorra viszont a románok akkora katonai erőt összpontosítottak, amely a védekező magyar haderő három-négyszeresét tette ki, május elsején már elérték a Tiszát is.
Válaszul a Tanácsköztársaság vezetése úgy döntött, északon tör előre, és felszabadítja Észak-Magyarország egy részét.
A békekonferenciától azonban Kun Béla ultimátumot kapott: vagy visszavonulnak a magyar csapatok, vagy a szövetségesek koncentrált támadást indítanak ellene. Ezt Kun Béla nem vállalta.
Azt is ígérték neki, hogy ha visszavonja a magyar csapatokat északról, akkor a román katonaság visszavonul a megállapított magyar-román határ mögé. Ekkor közölték a magyar vezetéssel, hol húzták meg Magyarország és Románia határát.
A román vezetés Kun Bélát is becsapta
A magyar hadsereg kivonult Észak-Magyarországról, a román viszont nem ürítette ki a Tiszántúlt.
Kun Béláék ezért úgy gondolták, katonai erővel szabadítják fel a térséget, átkeltek a Tiszán, de a román haderő bekerítette a magyar csapatokat. Két lehetőség állt a magyarok előtt: vagy fejvesztve visszavonulnak, vagy fogságba esnek. Az elsőt választották.
A román katonaság nyomult előre, 1919. augusztus 4-én bevonult Budapestre, majd megszállta egész Észak-Magyarországot és Észak-Dunántúlt.
Romsics Ignác kolozsvári hallgatósága (2018. december)
A maradék országrészen 1919 őszén az egyetlen számbavehető erő Horthy Miklós körül kezdett kikristályosodni: az eleinte négy-ötezer fős, majd később gyarapodó nemzeti hadsereg.
Horthy megegyezett az antanttal, és november 16-án bevonult Budapestre. A megegyezés értelmében a román hadsereg elhagyta a Duna–Tisza közét, és 1920 tavaszáig csak a Tiszántúlt tartotta megszállás alatt.
Ebben az elég reménytelen helyzetben néhány politikus – elsősorban az erdélyiek: Bánffy Miklós, Bethlen István, Teleki Pál – megpróbált olyan modus vivendit kitalálni a román vezetéssel, amely nem Erdély szimpla integrációját jelenti Romániába, hanem amely részben vagy egészben biztosítaná Erdély önállóságát.
Bethlen Istvánék a Regát és Erdély dualista jellegű reáluniójában gondolkodtak, amilyenben Magyarország volt az Osztrák-Magyar Monarchián belül. Elképzelésük szerint mindkettőnek megvolna a belső önállósága, de külügyben, hadügyben, pénzügyben közös igazgatás alatt állnának – vázolta Romsics Ignác.
A román álláspont viszont az volt, hogy Erdély Románia integráns része, és legfeljebb a vármegyéknek lehetne valamilyen kulturális autonómiája. A románok ezen túlmenően Makó és Békéscsaba térségét is kérték, cserébe azt ajánlották, lemondanak egy partiumi sávról Nagyváradtól északra.
Az egész együttműködés jugoszlávellenes felhanggal zajlott, mivel a románok továbbra is meg akarták szerezni az egész Bánságot. Különböző román dokumentumok bizonyítják, hogy erről a magyar-román egyezkedésről, Erdély tervezett belső autonómiájáról a román királyi udvar is tudott, de csak másod-harmadrendű alternatívaként kezelte, és végül nem lett belőle semmi, az álláspontokat nem egyeztették össze.
A magyar békedelegációt 1920. januárjában hívták Párizsba, nyolc hónappal azután, hogy a nagyhatalmak megállapították az ország határait.
Vesztes országként, Németországhoz és Bulgáriához hasonlóan nem a tárgyalásokra hívták, hanem csak aláírni a megállapodásokat, korábban pedig a Magyarországon uralkodó kaotikus viszonyok miatt sem hívtak onnan delegációt.
A küldöttség hatalmas memorandumokkal, térképekkel, statisztikákkal felszerelve utazott ki Párizsba, és Apponyi Albert vezetésével megpróbálta menteni a menthetőt. Általában amellett érveltek, hogy Magyarország természeti, földrajzi, gazdasági és politikai egység, de nem riadtak vissza az olyan csúsztatásoktól sem, mint hogy itt a honfoglalás óta a politikai határok egyáltalán nem változtak.
Teleki Pál úgynevezett vörös térképe is enyhén manipulatív: a színválasztás miatt jóval dominánsabbnak tűnik rajta a magyar lakosság, mint a számokban. A kép kattintásra nagyobb lesz. A kép forrása a Wikipédia
Azt az érvet lehetett ugyan hangoztatni, hogy a nyelvi különbség nem indokolhat gazdasági és politikai széttagolást ott, ahol az egységet a természet, a történelem, a hagyományok, intézmények és gazdasági élet közössége jelenti, de ha a nemzetiségek túlnyomó többsége nem így gondolja, akkor hatástalan az érv.
Ahogy a magyar delegációnak azt az érvét sem igazolták, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek túlnyomó része soha nem akart elszakadni, mert évszázados kapcsolatok fűzik őket az országhoz.
A népszavazási kérésnek lett volna alapja, Apponyiék arra szerették volna rábírni a Legfelső Tanácsot, hogy kérdezzék meg az itteni népeket, mit akarnak. Gyanítható, hogy Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad magyar lakossága nem a Regáthoz szeretett volna tartozni, a Mezőség román lakossága viszont igen, a népszavazási javaslatot viszont a nagyhatalmak nem fogadták el.
A magyar delegáció Erdély kérdését külön kezelte, és ehhez szofisztikáltabb álláspontot alakított ki:
Erdélyt nem lehet megosztani az etnikai viszonyok miatt, egyben kell tartani;legyen népszavazás arról, hogy az ottaniak Romániához, Magyarországhoz vagy egyikhez sem szeretnének tartozni;népszavazás eredményétől függetlenül osszák fel négy nyelvi-etnikai kantonra;legyen két kamarás országgyűlése, ahol az alsóházba általános választójog alapján kerülnének be a képviselők, a felsőházban a három nemzet egyenlően képviseltetné magát;háromnyelvűség az országgyűlésben és központi kormányhivatalokban.
Ezt a jegyzéket elviekben Bethlen István készítette elő, a gyakorlatban viszont Jancsó Benedek, a kérdés szakértője. A nyugati hatalmak ezeket a javaslatokat sem fogadták el, így a magyar delegáció egyre nagyobb kompromisszumkészséget mutatott, illetve az alábbi térképet a minimális magyar területi igényekkel:
1920 tavaszán azt kérte, hogy a határ menti magyar területek maradjanak Magyarországnál, a ruszinoknál, a keleti szlovákoknál, a nagyon vegyes Bánságban és Burgenlandban pedig írjanak ki népszavazást. A magyar delegációnak ezt a javaslatát sem fogadták el. (A soproni népszavazásra 1921 végén a velencei jegyzőkönyv értelmében került sor.)
Ennek ellenére 1920 március-áprilisában a nagyhatalmak fontolóra veszik, hogy vajon szabad-e ráerőszakolni Magyarországra ezeket a határokat, nem vezet-e ez majd súlyos következményekhez.
Áprilisban a vezetők többször összeülnek, és többször megpróbálják újragondolni a határokat. Lloyd George figyelmeztetett a leghatározottabban, hogy az új határok súlyosabb problémákat generálhatnak, mint amiket megoldottak. Szerinte nem lesz béke Közép-Európában, „ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek [sic!], mint egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását”.
Philippe Berthelot, a francia külügyminiszter de facto helyettese nem fogadja el Lloyd George felvetését, hogy a határdöntés esetleg igazságtalan, és az érdekekkel érvel: „A francia kormány nem ismerheti el, hogy bármiféle igazságtalanság érte volna Magyarországot. […] Jobb lenne szövetségeseinket és barátainkat megtartani a magunk oldalán, semminthogy ellenségeinknek próbáljunk kedvezni”. Vagyis Romsics Ignác szerint jelentős mértékben a franciákon múlott, hogy az utolsó pillanatban, 1920 tavaszán a határozottan magyar területekről sem úgy döntöttek, hogy Magyarországhoz tartozzanak.
Pedig még az olasz miniszterelnök, Francesco Nitti is inkább Lloyd George álláspontját támogatta annak ellenére, hogy az olaszok 900 ezer katonát veszítettek a háború alatt az osztrák-magyar fronton.
Megállapodás híján a brit külügyminiszter, Lord Curzon áthidaló javaslatát fogadják el, miszerint ha már lehetetlen módosítani a békeszerződést, akkor a határmegállapító bizottságok helyszíni vizsgálatok alapján jelentsék a Népszövetségnek az esetleges igazságtalanságokat, az pedig közvetítsen a békés határkorrigálásban.
Ezt a magyar kormány a békeszerződés kísérőleveleként kapta meg május 6-án. A másik, amivel a magyarokat megpróbálták rávenni arra, hogy fogadják el a békeszerződést, az a párizsi kisebbségi szerződés, amit Brătianu először nem akar elfogadni. Ebben a román kormány kötelezi magát, hogy
minden lakosának biztosítja az élet és szabadság teljes védelmét nyelvi, faji, vallási különbség nélkül;nem korlátozza az állampolgárai nyelvhasználatát sem magán-, se az üzleti, se a közéletben, sajtóban vagy nyilvános gyűléseken;az erdélyi székely és szász közösségeknek tanügyi és vallási kérdésekben önkormányzatot biztosít.
A békeszerződést Versailles-ban, a Nagy Trianon kastélyban írták alá
1920. június 4-én, magyar részről Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd. Azért őket jelölték ki, mert ők már nem kívántak további politikai szerepet vállalni, és nem, utána nem lettek öngyilkosok, cáfolta a városi legendát a történész.
Minden komoly magyar politikus tisztában volt vele, hogy egyrészt a békeszerződést alá kell írni (csak így szabadulhatott fel az ország a gazdasági blokád alól, és indulhatott be a kereskedelem, miközben az ellenálláshoz egyaránt hiányzott a politikai és a katonai erő), másrészt nem titkolták, hogy a magyar politika legfőbb célja ezután az új határok megváltoztatása, a békeszerződés döntéseinek revíziója.
Elől Benárd Ágost, mögötte Drasche-Lázár Alfréd a Grand Trianon palota előtt | A kép forrása a Wikipédia
A trianoni békeszerződést nem pusztán ez a két ember fogadta el aláírásával, hanem a budapesti parlament is ratifikálta, a képviselőknek mintegy egyharmada nem szavazta meg.
Az aláírást megelőző és követő hónapokban menekültáradat indult Magyarországra: mintegy 200 ezer ember Erdélyből, 120 ezer a Felvidékről, 80 ezer Bácskából. A menekülthullám valószínűleg folytatódott volna, ha Magyarország nem zárja le a határait 1921 elején, azután csak családegyesítés vagy tanulás céljával érkezetteket engedték be, illetve a politikai üldözötteket.
Ennek a határlezárásnak köszönhető a történész szerint, hogy Erdélyben megmaradt egy nagyon jelentős magyar kisebbség, illetve megjelentek azok a hangok, amelyek szerint fel kell adni a passzivitást, és az erdélyi magyarságnak közösségként kezdenie kell valamit a megváltozott körülményekkel. Bár elmentek a nyugdíjasok, az értelmiségiek, a székelyföldi parasztok egy része, vezető politikusok, de nem települhet át Magyarországra kétmillió ember, ezért itt kell az életfeltételeket biztosítani.
Bernády György, Marosvásárhely korábbi polgármestere volt az első, aki ezt kijelentette, de ez a fellépése kevésbé ismert, mint Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István röpirata, a Kiáltó szó, amelyben politikai cselekvésre szólítottak fel az új keretek között.
A Magyar Szövetség, majd az 1922-ben megalakult Országos Magyar Párt kezdte végrehajtani ezt a programot: elindult a romániai választásokon, részt vett a bukaresti parlamenti életben és a helyi politikában 1940-ig, Észak-Erdély visszacsatolásáig, írja Szabot.
Kép: Jankovics Marcell
Magyar Tudat Nemzeti Hírportál
The post Trianon: A románok a Dnyesztertől a Tiszáig akarták lerabolni a Hazánkat appeared first on Magyar Tudat Nemzeti Hírportál.
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
