Lábak, fejek, játékok, könyvek
Örök gond a „Kinek mit vegyünk karácsonyra? ” Nehéz gond! Nagyon nehéz gond! Egy-két embernek még csak-csak. Na de négy-öt rokon gyereknek… Számon tartani, mikor melyiknek éppen mekkora lába van… meg hogy a tavalyi méretű sapka vajon ráhúzható-e még arra a nagy buksi fejére… és hogy milyen játékai vannak már/még…és könyvei… ha vannak egyáltalán…
Nem, emberi ész ezt nem képes számon tartani. A gondterhelt szülők, rokonok olykor Sherlock Holmes-hoz méltó módszerekkel derítik ki, kinek mi legyen a megfelelő ajándék. De mivel az ő fejük sem merevlemez, apró gikszerek olykor becsúsznak.
Az idei karácsony ebből a szempontból igen érdekesnek, tanulságosnak, sőt – bizonyos időtávlatból szemlélve – akár még humorosnak is nevezhető. Minden azzal kezdődött, hogy a nagymama vett az unokának egy kicsike kis xilofont. Szülők határozott intelme ellenére, miszerint hangos játékot nem veszünk.
– De hát ez nem is hangos – ellenkezik magabiztosan a nagyi.
– Panellakásban? A kávéfőző is az, nagymama. Ha leesik egy pinpong-labda, a szomszéd már felkopog a seprűnyéllel.
A gyerek természetesen örül (nem úgy, mint a szomszédok), de azért mégsem annyira, mint ahogy a nagymama várta. Előszed még két, hajszálra ugyanilyen xilofont – most kapta – és olyan ricsajt csap, hogy azóta néhányan még a szomszéd bejáratból sem köszönnek. A másik két ajándékozó nyilván ugyanabban a bolthálózatban vette meg e tökéletes kis hangszereket, lehetőséget teremtve ezáltal a gyerek számára, hogy megvesse egy jövendőbeli xilofon- zenekar, nem különben a szülők neurózisának biztos alapjait. Egy negyedik xilofon szerencsére a távolabbi rokoni körben bukkant fel, egymagában, mindesetre jelezve, hogy úgy látszik: térségünkbe nagyobb xilofonszállítmány érkezett. Legalábbis néhány konténernyi.
A Nagy Ajándékozási Rohamban a szerencsétlen szülők egy-két apróságról olykor meg is feledkezhetnek. Apuka például a hőn áhított könyvet leánykájának vette meg. Másodszor, mint kiderült. Először úgy fél évvel ezelőtt. A leányzó a hangulatos csomagolópapír- tépkedés után feltette a zavarba ejtő kérdést: – Apuka, miért csomagoltátok be a könyvemet?
A másik unokaöccsöt, nyiladozó értelmű, mindent nem csak tudó, de máris jobban tudó kiskamaszt szép kiállítású, vaskos könyvvel lepték meg az angyalkák, „A világ száz legpettyesebb labdája” típusú sorozatból. (A cím merőben a fantázia szülötte, épp így lehetne „A világ száz legzöldebb uborkája”, ”A világ száz legkövérebb emlőse”, ”A világ száz legtaréjozottabb hulláma”, ” A világ száz legfoltosabb farmerja”, stb.)
A gyerek örült. Az első könyvnek. A másodiknak már kevésbé. Jó úttörő – pardon, jó cserkész – ott segít, ahol tud, átvesszük tőle a második könyvet. Kápéért, magunknak. Ezzel a megoldással mindenki elégedett. Csak a karácsonyi békesség meglegyen! Úgyis nagyon ránk fér már, hogy megtudjuk, mi mostanság a világ száz leg… izé, legizébb hogyishivjákja.
Ám a Véletlen előhúzta adu ászát: a gyerek jó tanulmányi eredményeiért még egyszer megkapta „A világ száz…”(tetszés szerint behelyettesitendő) c. ismeretterjesztő kiadványt. És így már megint kettő van neki, szegénynek, de többet már nem veszünk tőle, mert nehéz eladni.
Inkább izgatottan várom a következő karácsonyt. Addigra meg is írhatnám „A világ száz legviccesebb karácsonyi ajándéka” c. halhatatlan kasszasikert, eképpen járulva hozzá az emberiség egyetemes kultúrájához. A szerencsétlen gyerekeknek meg, akik a rohanó világban élő szülők lyukas emlékezetére vannak utalva, csak egyet tanácsolhatok: írjatok a Jézuskának. Az a legbiztosabb.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása:Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
