Napközben nyugodtan pötyögtethetünk…
Az Ung-Tisza-Laborc-Latorca köze sosem szűkölködött csodás történetekben, rémséges históriákban. A számos népfaj, mely a csiszolatlan kőkorszak óta átvándorolt e tájon, mind- mind hagyott maga után valami kis cserepet az ősi praktikákból. Napközben nyugodtan pötyögtethetünk számítógépeinken, de éjszaka… mikor a baglyok huhogva vadászni indulnak… Az alábbi történetek az igen öreg Mihály bácsi foszlányos emlékezetéből hullottak elő, csaknem az utolsó pillanatban.
Ő mesélt például a Majláth gróf parádéskocsisáról, aki képes volt döglött lovakkal is hazahajtani a zajló Latorcán keresztül. A grófnak egyszer valami sürgős hivatali dolga volt Helmecen. Visszaúton, az áradó Latorca előtt a két fekete kanca megállt toporzékolva, és semmi áron nem volt hajlandó nekivágni a gázlónak. – Kerüljünk inkább, Jancsi – szólt a gróf félve és fázósan húzta össze magán nehéz farkasbőr bundáját, mert az égen nehéz, fekete felhők gyülekeztek és egyre jobban süvített a fagyos északi szél. – Egyet se féljen a méltóságos úr! – mondta a kocsis, azzal leszállt a bakról. Megsimogatta a fekete kancák nyakát, valamit sugdosott a fekete fülekbe. Ekkor már teljes erejével tombolt a hóvihar. – Induljunk valamerre, Jancsi – remegett a gróf – Mert itt pusztulunk.
A kocsis már nem szólt semmit, csak felült némán a bakra és megfaroltatta a fekete lovakat. Zengett-zúgott a latorcai erdő, a lovak toporzékolva indultak neki a vékony jégnek és a kocsis hatalmasat pattintott ostorával. Száraz, kék téli villám vágott a kiszáradt fák közé, kék lángocskák pattantak szerteszét. Kék lángocskák libegtek a hintó tetején, kéken villózott a kerék és pokoli kéken izzott a kocsis ostora is, ahogy újra meg újra megérintette a lovakat. A kék tűz átcsapott a lovak szemébe is, és megindultak fergetegesen a Latorcának. Szempillantás alatt átértek a túlsó partra, csak két izzó keréknyom maradt a hintó után a jégen, de tán inkább fölötte. A gróf imádkozott, noha idejét se tudta, mikor volt utoljára templomban. Megindult a két izzó szemű táltos, ragadta tovább emberfeletti erővel a boszorkányfényben világító hintót és utasát, hogy a gyilkos téli förgeteg a nyomukba se tudott érni.
Mondják, mire az udvarházba értek, a gróf nem volt sem élő, sem holt. Ahogy letántorodott a hintó lépcsőjén, kialudtak a kék lángok, kialudt a kék tűz is a fekete táltosok szemében. Megremegett a véknyuk, szájukat hideg, fekete tajték lepte el és elvágódott mind a kettő, akárha lekaszálták volna. Még egy-két rángás és a két hűséges állat nem mozdult többé, csak a pára szállt róluk nehéz, nyirkos csomókban. A gróf, akit kéz cselédje támogatott a nyugalmasabb, meleg belső szobák elé, még sóhajtott: – Ha útközben pusztulnak el… ott veszünk mi is.
A kocsis, a ki a lovak fejánél guggolt és a fülüket simogatta, csak dünnyögött válaszul: – Megdöglöttek azok… még útközben… alighogy átértünk a Latorcán… De muszáj volt hazajönni.
Ez a bizonyos gróf, úgy látszik, vonzotta a vajákos embereket, mert volt egy vadásza is. De olyan, hogy mindig bőséges zsákmánnyal tért haza. Ez egy idő után meglehetősen idegesítő lehetett a környékbeli vadászok számára, mígnem egyikük vette a bátorságot és megkérdezte a grófi vadászt: mi a titka? Mogorva és komor alak volt ez a gróf embere, csak legyintett a kérdezősködésekre. De a másik csak nyaggatta. – Jól van – mondta végül. – Legyen, ahogy te akartad. Holnap, napfelkelte előtt, gyere ki az útszéli kápolnához. Hozd a puskádat is.
Az erdőszéli kápolnácska hét vén tölgy között állt. Igen öreg emberek emlékezete szerint valaha bálványkő állt a helyén, ahol pogány ősök áldoztak, még embereket is, rég elfeledett istenségeknek. Az erdőben még csak az éjszakai vadak neszeztek, mikor a kíváncsi vadász a kápolnához ért. Nemsokára megérkezett a gróf embere is és a hajnali szürkületben ott álltak mindketten a kicsi építményben, a feszület előtt. – Na – suttogta a gróf vadásza. – Most fogd a puskát és lőj a feszületre, egyenesen a Jézus szívébe. Akkor aztán azt fogsz lőni, amit csak szeretnél, mert az ördög odahozza elébed. De ha jó tanácsot akarsz, ne tedd, mert én is megbántam. Soha többé nem mehetek templomba és a lelkem a halálom után egyenesen a pokolra kerül.
A kíváncsiskodó cimbora égnek álló hajjal hallgatta a gróf vadászát, majd nyakába kapta a lábát és meg sem állt hazáig. A gróf vadászát meg többé senki sem kérdezte, hogyan térhet haza mindig bőséges zsákmánnyal.
Úgy tűnik, más nemesemberek is szívesen alkalmaztak titkos hatalommal bíró embereket. Egy bizonyos Forgách grófnak volt egy titokzatos kocsisa, aki a négylovas hintaját hajtotta. Egy ízben, mikor vitte hazafelé a grófot, odaértek egy ház elé, amelyre éppen akkor rakták fel a zsúptetőt. Hát amint odaértek, csak megállt a négy pej ló, mint akit leszegeztek. A kocsis felszólt a tetőre, az egyik mesteremberhez:
– Eressz az utamra, hé!
– Én eresztelek! – jött a hetyke válasz, de a lovak bizony nem mozdultak egy tapodtat sem. – Eressz az utamra, mert megbánod! – szólt a kocsis most már mérgesebben. – Én ugyan eresztelek! – mondta a fenti, de a lovak megint: se előre, se hátra. A kocsis erre már nem szólt semmit, csak lepattant a bakról, felvett egy szál rozsszalmát, ami a zsúpból esett ki, és rákötötte az ostora végére. Az ostorral aztán gyengén végigcsapott a lovakon. Hát a háztetőn a mester csak eljajdult, leesett és nemsokára nagy kínok között meg is halt.
A fenti boszorkánypárbaj résztvevői a vajákos emberek rangsorában eléggé magasan álltak. Valamivel kisebb ranggal bírtak a boszorkányok, akikbe tudvalevőleg minden faluban volt egy-kettő. (Most is van.) a szokásos szerelemrontásokon kívül véressé tették vagy elapasztották a tehenek tejét, sőt, akár más tehénbe is átvarázsolták. Ugyancsak eléggé mindennaposak voltak a jósok, például a könyvnyitó jós, akinél hatalmas, régi, bőrbe kötött fóliánst kellett találomra felütni annak, aki kíváncsi volt a jövőre, betegségének okára, netán Amerikába szakadt családbelijére.
A legesleghíresebb valamennyi közt a Pókasszony volt, aki Csapban működött és messzi földről, több napi szekerezést is vállalva jöttek hozzá az emberek. Mindenki tudta, hogy csak derékig ember, deréktól lefelé hatalmas, gömbölyű, szőrös pókteste van. Ez egy olyan közismert tény volt, hogy vitatkozni róla lehet ugyan, ellenőrizni mégse merte senki. Mihály bácsi maga az efféle csodadolgokat illetőleg egészséges szkepticizmust tanúsított. Egyszer, egy ungvári vásáron jól meg is rángatta egy mindentudó jósnő sátrának kötelét. Az meg kiszaladt, nagy mérgesen. – Mi az? Ki rángatja a sátorkötelet? – Na, maga is nagy jósnő lehet – mondta Mihály bácsi fitymálva – Ha tőlem kérdi, hogy ki rángatta!
A hírneves budki javasember főleg rontások elhárításában jeleskedett. Egyszer egy pásztornak igen szökött a marhája, csikaja, már nem tudott mit csinálni vele. Elment a budki emberért, az meg jött is. Hát ahogy a karám kapujához értek, a budki ember kért egy ásót, és leásott olyan jó térdig. Koccant a vas és kiásott egy pléhfazekat. Ebben volt egy rojt a temetési függönyből, amit a halottak házának ajtajára szoktak akasztani, egy szentelt gyertya csonkja, meg darabkák egy fehér menyasszonyi koszorúból. A javasember mindezt ott helyben elégette, és megnyugtatta a pásztort: most már nem fog elbitangolni a jószág. – De ha mégis, keressen meg megint. Mert akkor nincs más hátra, meg kell idézni a rontót. Pásztorember az is, a maga falujából való, de csak rontani tud, csinálni nem – tette még hozzá.
Modern kor ide, vagy oda, az emberi természet szomjúhozza a rejtélyt, a titkokat. Egyre szaporodnak a „beavatási szertartások”, a „Hogyan szerezzünk pénzt, szerelmet, boldogságot egyik napról a másikra?”, meg a „Hogyan teremts kapcsolatot az őrangyaloddal?” típusú tanfolyamok. A különbség csupán annyi, hogy míg a régi idők boszorkányai ingyenesen, esetleg valami kis szimbolikus szalonnáért, miegyébért varázsolgattak, az új idők okkult menedzserei fix összegért, szép kis summáért tesznek lóvá bárkit, aki hajlandó fizetni.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: kekesonline.hu (illusztrációs kép)
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
