Török magyarázat az örmények lemészárlására

Török magyarázat az örmények lemészárlására

Amikor már végre úgy tűnt, hogy sikerült működő alkut kötni Törökországgal, és az Európába érkező migránsok száma radikálisan csökkent, a német parlament egy szavazással népirtásnak minősítette az örmények 1915-ös lemészárlását. Azóta folyik a diplomáciai adok-kapok, és könnyen lehet, hogy az eddig elért eredmények bánhatják a Bundestag voksolását és Ankara hajthatatlanságát. Sakir Fakilit, Törökország budapesti nagykövetét a százegy évvel ezelőtt történtekről, a németek időzítéséről, a lehetséges következményekről és a kibékülés lehetőségeiről kérdeztük.

– Nemrégiben több más országot követve Németország népirtásként határozta meg az Oszmán Birodalom által 1915-ben az örmények ellen elkövetett mészárlást. Ha valaki, hát a németek pontosan tudják, mi a népirtás. Miért lepte meg akkor Törökországot ennyire a döntés?
– Bizonyos országoktól semmilyen tanácsra sincs szükségünk genocídiumügyben. A Bundestag határozata érvénytelen és semmis. Úgy gondoljuk, hogy csak párbeszéden, együttérzésen és pártatlan nézőponton keresztül érhető el az 1915-ös ellentmondásos események összeegyeztetése. Törökország próbálja tiszteletben tartani az Oszmán Birodalomban élt örmények emlékét, osztozik szenvedéseikben, megőrzi az örmény kulturális örökséget, és lépéseket tesz azért, hogy kikövezze az utat a két ország közötti megbékéléshez. Úgyhogy nincs semmi, amit Törökország tanulhatna ebből a döntésből. Nagyon ironikusnak érzem, hogy olyan politikusok döntenek az 1915-ös eseményekről, akik keveset vagy semmit nem tudnak arról. Nézzük meg, mi történt 1915-ben! Az ENSZ 1948-as genocídium-egyezménye feltételként fogalmazza meg a „szándékot”. 1915-ben az örmények egy részét Kelet-Törökországból áttelepítettek. Miért? Mert az örmények kollaboráltak az oroszokkal a háború alatt. Felfegyverkeztek. Katonai alakulatokba formálódtak. Megtámadták a szomszédaikat, és harcolni kezdtek a török hadsereg ellen. Mi volt a szándékuk? Arra játszottak, hogy az oroszok segítségével létrehozzanak egy államot az Oszmán Birodalom keleti részén. Ez különbözik a holokauszttól. A holokauszt során a zsidók nem fogtak fegyvert. Nem akartak létrehozni egy államot Németországon belül. Nem állt szándékukban elpusztítani a német rezsimet. Ártatlanok voltak. Az oszmán kormány tehát úgy döntött, áttelepíti őket, hogy elkerülje a lázadást. Vagyis a részéről ez a lázadás megelőzésére tett elővigyázatosság volt. Az oszmánok úgy döntöttek, hogy a hat keleti tartományban élő örmények egy részét átköltöztetik az állam más területeire. Természetesen háborús időkről beszélünk. Az első világháború során 1915-ben az oszmán hadsereg harcolt az oroszokkal, a franciákkal és a britekkel is. Az Oszmán Birodalom számára ez az időszak az élet vagy halál kérdése volt. Az áttelepítés során az oszmánok hoztak olyan intézkedéseket, hogy megvédjék az örmény népességet. A kormányzat táviratokban figyelmeztette a fontosabb városok kormányzóit az örmények védelmére. Ha népirtás elkövetése lett volna a szándékuk, nem adtak volna ilyen parancsot! Közel 1600 oszmán hivatalnokot, aki rosszul bánt az örményekkel, bíróság elé állítottak, és megbüntettek. Néhányukat pedig kivégezték! A német képviselők nem veszik tudomásul a tényt, hogy az örmények gyilkosai az anatóliai tartományokban gyakran helyi törzsek voltak. Az örmények egy ellentmondásos dologgal teremtik meg az önazonosságukat és áldozat mivoltukat. Rengeteg bizonyíték cáfolja azt az állításukat, hogy népirtás történt.

– Ha nem népirtás, akkor minek nevezné a történteket?
– A népirtás jogi meghatározás. Nem egy afféle általános szó, amit könnyen használhatnánk. Az utóbbi években olyan fontos előrelépések voltak a nemzetközi jogban, amelyek a török álláspontot támasztják alá. Svájcban volt egy törvény, amelynek értelmében büntetéssel sújtották azokat, akik tagadták, hogy 1915-ben népirtás történt. Egy török politikus kijelentette, hogy az 1915-ös események nem nevezhetők népirtásnak, mire a svájci kormány bírósági eljárást indított ellene. Ez a Perincek nevű politikus a strasbourgi Emberi Jogok Nemzetközi Bírósághoz fordult, amely kötelező érvényű ítéletet hozott, kinyilvánítva, hogy az 1915-ben történtek jogos vita tárgyát képezik. A döntés hangsúlyozta, hogy az örmény nézőpont nem az abszolút igazság, és szabadon lehet róla vitatkozni, azok a vélemények pedig, amelyek megkérdőjelezik, teljes mértékben a szólásszabadság védelmét élvezik, és nem állítható párhuzam az 1915-ben történtek és a holokauszt között. A bíróság egyúttal arról is határozott, hogy amennyiben valaki az örmény nézőponttal ellentétesen foglal állást, azt csak a szólásszabadság szempontjából lehet vizsgálni. Márpedig ha szólásszabadság van, akkor az örmény álláspont mellett és ellenében is lehet érvelni. Ez a bírósági határozat rendkívül fontos, de a német Bundestag nem vizsgálta meg, és fontolóra sem vette.

– Miért éppen mostanra időzíthették a németek a szavazást?
– Mi a németekre barátainkként tekintünk. Ez nem volt egy barátságos lépés. Németország az első világháborúban is szövetségesünk volt, és a NATO-ban ma is az. Ez a határozat nem kötelező érvényű, és nincs jogi következménye. Németország valószínűleg partnerországot keres saját sötét történelme mellé. Ha Törökország elkövette volna mindezt, nem fogadna be 2,7 millió szíriait az országba. A muszlim és keresztény szírek között sem teszünk különbséget. Mindegyikőjüket befogadjuk fajra, vallásra vagy meggyőződésre tekintet nélkül. Amiatt is nagyon csalódottak vagyunk, hogy a német Bundestag döntése nyomán az oktatási minisztériumnak meg kellene változtatnia a tantervet. Ez rendkívül veszélyes. Hárommillió török származású ember él Németországban, és nagyon sok török gyermek jár ott iskolába. Nem szeretnénk, hogy a török gyerekek elhibázott, félrevezető és ellentmondásos történelmi tárgyakat tanuljanak. A történelmet a történészekre kell bízni. A parlamentek nem törvényszékek, se nem történelmi bizottságok.

– Múlt évben Ausztria, Luxemburg és a Vatikán is ugyanígy döntött. Németország miért más vagy fontosabb?
– Ez jó kérdés. Az osztrák külügyminisztérium készített egy jogi nyilatkozatot 2015 szeptemberében, e szerint az ENSZ 1948-as genocídium-egyezménye nem visszamenőleges hatályú. Ez után a nyilatkozat után vissza is küldtük a nagykövetünket Bécsbe. Hasonló dolog történt Luxemburg esetében is. A Vatikán esetében közösen kiadtunk egy nyilatkozatot, amely után a nagykövetünk visszatérhetett pozíciójába. Úgy hisszük, később Németország is korrigálni fogja a hibáját, ahogyan korábban a többiek is megtették. Szeretnék bemutatni egy másik érdekes példát is. 2008-ban a svéd parlament a népirtás ellen szavazott. Két évvel később, az ellenzék újabb voksolást indítványozott, ezúttal a javaslat 151 szavazattal a 150 ellenében átment. Egyetlen szavazattal! Ugyan mi változott? Talán a svéd parlament egy történelmi bizottság? Vagy egy törvényszék? Dehogy. Egyetlen szavazat elég volt, hogy megváltozzon a véleményük, és hirtelen a történtek népirtássá változzanak. Hogyan történhet meg mindez? A Bundestagban 380 képviselő nem vett részt a szavazáson, ami a történelmi igazság veresége, és azt érdemelné, hogy azonnal visszautasítsák. Biztosak vagyunk benne, hogy a török álláspont jogi és történelmi tények alapján is erős lábakon áll. Ezért szorgalmazzuk egy közös történelmi bizottság felállítását!

– Recep Tayyip Erdogan azt mondta, hogy Németország megzsarolta Törökországot a szavazással. De a török államfő egyúttal azt is megígérte, hogy ezek után Törökország többé nem lesz gát Európa problémáinak útjában. Ez talán nem zsarolás?
– Március 18-án megegyeztünk az Európai Unióval, hogy minden egyes Törökországba visszaküldött illegális migránsért cserébe az unió átvesz egy szíriait. Mindkét fél beleegyezett ebbe. Aztán egyszer csak a Bundestag hoz egy nem túl barátságos döntést. Meg kell hát vizsgálnunk a konkrét lépéseket, hogy ezek után mi következzen.

– Nem lenne pragmatikusabb Törökországnak egyszerűen csak elismernie a népirtást, és a vitát a történészekre hagyni?
– Miért kellene Törökországnak elismernie egy ilyen szégyenteljes dolgot? Mi már 2008-ban javasoltuk Örményországnak, hogy állítsunk fel egy örményekből, törökökből, és harmadik országokból delegált független történészekből álló közös történelmi bizottságot. Leszögeztük, hogy elfogadjuk majd a bizottság döntését. Ez nagyon pragmatikus hozzáállás. De Örményország nem fogadta el a javaslatunkat. Nemcsak török, de neves nyugati történészek, mint például Bernard Lewis, Stanford Shaw, Andrew Mango, Edward Erickson, Jeremy Salt, Guenter Lewy és Justin McCarthy is úgy gondolják, hogy nem történt népirtás. A dolog még mindig ellentmondásos és vita tárgya. Miért kellene Törökországnak elismernie? Az örmény álláspont gyengesége az, ami miatt parlamenteket provokálnak ahelyett, hogy történészeket kérdeznének.

– Több mint száz év telt már el a tragikus események óta, de még mindig tart a történelmi-politikai vita. Véget érhet valaha?
– Ez nem olyan kérdés, amelyről más országok parlamentjeinek kellene dönteniük. Ez nem politikai kérdés. Sokkal inkább történelmi. Sokszor kértük Örményországot, hogy állítsunk fel együtt egy történelmi bizottságot. Ez Törökország és Örményország ügye. Miért kellene Németországot is bevonni? Vagy éppen Luxemburgot, amikor ez nem az ő problémájuk? Ha a kívülálló országok segíteni akarnak, azzal tudnak, hogy arra bátorítják a feleket, rendezzék a kérdést egymás közt, nem pedig határozatok elfogadásával. Törökországot és Örményországot kellene közvetlen párbeszédre biztatniuk!

– Pedig az Európai Unióban már úgy tűnt, hogy végre sikerült egy működő migránsalkut megkötni, legalábbis az érkezők száma határozottan csökkent. A megegyezés is borulhat?

– Érdekes, hogy a Bundestag döntése éppen akkor jött, mikor a Törökország és az Európai Unió közötti megegyezést kezdtük sikerrel végrehajtani, és úgy tűnt, a törököknek június végéig megadják a vízummentességet. Mostanában mindkét fél állandóan megvitatja, hogy folytassák. Mint tudja, Törökország számos terrorfenyegetéssel néz szembe, így nem változtathatunk a terrorellenes törvényeinken. Nem hátráltunk meg az uniós tagság elnyerését illetően sem, ez még mindig nagy jelentőséggel bíró és stratégiai fontosságú külpolitikai célunk. Ugyanakkor szeretnénk, ha alkalmaznánk a vízummentességet, és a visszafogadási egyezményt is. Másrészt azt is észben kell tartani, hogy a két egyezmény együttes alkalmazásáról volt szó. Ez se nem fenyegetés, se zsarolás. Ha az egyik fél nem teljesíti a kötelességeit, akkor nem lenne igazságos a másikat a ráeső rész elvégzésére kötelezni. De biztos vagyok benne, hogy találunk működő megoldást.

– Ugyanakkor nem mindenki ért egyet abban, hogy Törökország „megérdemli” a vízummentességet. Sokan attól félnek, hogy törökök és kurdok árasztják el Európát. Joggal aggódnak?
– Meg tudná mondani, hogy melyik nép vagy ország nem érdemelné meg? Szerintünk mi „megérdemeljük” a vízummentességet. Az Európai Unió a visszafogadási egyezményhez kötötte a vízummentességet. Mikor Brüsszel vízumfeltételekről tárgyal Moldovával, Grúziával vagy Ukrajnával, először is kikötik, hogy el kell fogadnod a visszafogadási egyezményt, és akkor megkapod a vízummentességet. Ugyanezt mondták nekünk is: ha Törökország aláírja az egyezményt és megfelel a feltételeknek, megkapja a vízummentességet. Mára már kis híján az elvárások több mint kilencven százalékát sikeresen teljesítettük. Ha pedig ezt megtetted, akkor ki is érdemelted. Ha Törökország ma belépne az unióba, a hatodik legnagyobb tagja lenne. Viszonylag jó és fejlődő gazdaságunk van. A népünk jól képzett. A foglalkoztatottság szintje jó. Az üzletembereink nagyon sikeresek. Európai országokban vannak befektetéseik. Szemben az 1960-as évekkel, most egy fordított migrációnak lehetünk a tanúi Törökország és Európa között. Szóval miért ne érdemelné meg Törökország?

– Annak ellenére, hogy az együttműködés és a jó kapcsolatok fontosabbak lennének, mint bármikor korábban, újabb és újabb vitás kérdések vetődnek fel. Mint most az örmény népirtás, vagy a kurdok, a vízum, a sajtószabadság, és még lehetne sorolni. Miért nem értjük egymást? Ennyire különbözők vagyunk? Vagy valamelyikünk mindig csak kifogást keres?
– Törökország a Nyugat szövetségese. Már több mint hatvan esztendeje a NATO tagja, és az Európai Unió megbízható partnere vagyunk. A török nép elkötelezettsége a demokratikus értékek iránt megkérdőjelezhetetlen. Úgy vélem, szükségünk van arra, hogy jobban megértsük egymást. Nem kellene megvárni a krízist ahhoz, hogy felismerjék Törökország valódi értékét. Amikor az a rengeteg migráns az országba érkezett, a nemzetközi közösség nem törődött vele, hogy Törökország segítséget kér a terhek megosztására. Tízmilliárd dollárt költöttünk a költségvetésből már az elmúlt öt évben a menekültekre, miközben a nemzetközi hozzájárulás, amit eddig kaptunk, nem több, mint 450 millió euró. A legnagyobb menekültbefogadó ország vagyunk az egész világon. Egyetlen másik állam sem szállásolt még el 2,7 millió embert egy időben. Az Európai Unió pedig csak akkor lépett, amikor már őt is megérintette a migrációs krízis.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »