Nagyjából azóta vagyok konnacionalista, mióta történelemmel és politikával foglalkozom. Magyarul egészen fiatal koromtól fogva. A hungarista világnézettel való megismerkedésem nyomán megértettem, hogy a Kárpát-medencében élő talajgyökeres népek egy sorsközösségbe vannak kovácsolódva, amely sorsközösséget időről időre megbontanak külső vagy belső viszályok. Úgy gondolom, hogy a konnacionalizmus talán még sosem volt olyan aktuális, mint manapság, lévén az egész kontinensünk ostrom alatt áll, az „erődön belül” pedig sokan működnek együtt a külső ellenséggel önként és dalolva.
Erre a kis bevezetőre azért volt szükség, hogy láttassam, milyen nehéz is nekem erről a mai témáról cikket írnom. Azontúl, hogy – bárki bármit mond – a román árulás igenis befolyásolta, vagy legalábbis meggyorsította a világháború kimenetelét, pontosan ezt a sorsközösséget döfte hátba vele (persze a történelem során már akkor sem először). Nem túlságosan jó dolog az, hogy ha egy-egy eseményből az ember túlságosan messzemenő következtetéseket von le, de az átállás és a fegyvertársak elárulása minden túlzás nélkül tényleg egy román sport. A dél-amerikai országok focizni tudnak, mi elsősorban a vízi sportokban jeleskedünk, mások megint másban jók, a románok pedig ebben. Viccen kívül megérne ez a jelenség egy néplélektani kutatást, hogy ez vajon miből eredhet, de most térjünk rá a konkrét témára.
Az 1944-es év új nehézségeket hozott a tengelyhatalmak életébe a keleti és nyugati fronton egyaránt. Magyar viszonylatban ez nagyjából azt jelenti, hogy március 19-ig bezárólag még folytatódik a két tábor közötti hintapolitikánk, amelynél kevesebb kártékony jelenség látott napvilágot történelmünk során. Ennek „eredménye” az lett, hogy a szövetségeseink bizalma megrendült bennünk, az ellentétes táborhoz való csatlakozás pedig sem erkölcsi sem gyakorlati szempontok alapján sem volt elfogadható. Keleten ekkor már lassan, de biztosan folyamatosan nyomult előre a Vörös Hadsereg, melynek feltartóztatása a szó legszorosabb értelmében volt élet-halál kérdése. Március végétől a Kállay-féle ámokfutásnak ugyan vége lett, de a keleti fronton továbbra is megállíthatatlan volt a vörös áradat.
A románok 1944 augusztusát megelőzően (már Sztálingrád után) is folytattak tapogatózó tárgyalásokat a szövetségesekkel, de az átállás belátható közelségbe akkor került, amikor a szovjet hadsereg megérkezett román földre. Végül 1944. augusztus 23-án I. Mihály román király letartóztatta Ion Antonescu marsallt, katonai vezetőt, aki többszöri kérésre sem volt hajlandó átállni az ellenséghez, majd árulókból álló katonai kormányt alakított Constantin Sănătescu vezetésével. Ezzel párhuzamosan pedig tájékoztatta a német követet a fegyverszünetről, Sănătescu pedig bekerítette a Bukarestben állomásozó német csapatokat, lezárva az oda vezető utakat. Késő este a rádióban I. Mihály bejelentette az Antonescu-féle katonai vezetés beszüntetését, a román erők csatlakozását a Vörös Hadsereghez, ezzel egy időben pedig felszólított a szövetségesek elleni harcok beszüntetésére.
Az elkövetkezendő napokban a románok támadásokat intéztek az egykor szövetséges német csapatok ellen, I. Mihály hadat üzent a Német Birodalomnak 25-én, utasítása nyomán pedig Észak-Erdély elfoglalására indultak a szovjetekkel karöltve. Aznap már meg is kezdődtek az első határ menti villongások a magyarok és a románok között.
A Kárpátokban kialakított védvonalak (Árpád-vonal, Hunyadi-állás) hosszú-hosszú ideig képesek lettek volna feltartóztatni a szovjeteket, ha a románok nem döfnek hátba minket, hanem velünk együtt védik azt. Az árulásnak köszönhetően viszont a 3. és 4. Ukrán front könnyedén megkerülhette a Kárpátokat délről, kikerülve a védvonalakat, katlanba zárással fenyegetve a német-magyar csapatokat. Augusztus 26-án az Úz völgyében pedig már magyar területen folytak a harcok a magyar és a szovjet-román csapatok között.
S hogy mit nyertek ezzel a románok? Újfent jogot formálhattak Észak-Erdélyre, miközben keleten cserébe tálcán kínálták az értékes Besszarábiát a szovjeteknek. Az árulókat persze sehol sem látják szívesen, így a Vörös Hadsereg előszeretettel küldte csatlósait golyófogónak különböző gócpontokon. Budapest ostroma során egy ilyen gócpont volt a Keleti pályaudvar is, ahol a városvédők vérfürdőt rendeztek a mészárszékre küldött román katonákból. A főváros elfoglalás után a román csapatokat pedig átvezényelték északi hadszínterekre, így a „halotti torból” és a győzelemmámorból is kimaradtak. Árulók bére.
Végezetül pedig úgy gondolom, mindezek ellenére akkor vagyok korrekt, ha elkerülöm az általánosítást és egy-egy mondat erejéig azokról sem feledkezem meg, akik bár románok voltak, nem adták a nevüket ehhez a gusztustalan tetthez, így például a volt Conducator, Ion Antonescu sem, vagy a románokból álló SS-alakulatok sem.
Persze nem lehet teljesen biztosan megjósolni, mi lett volna, ha akkor és ott a románok nem árulnak el minket, de annyi bizonyos, hogy a kiváló védelmi vonalainknak köszönhetően a Kárpát-medencébe még hosszú ideig nem tehette volna be a lábát egyetlen egy vörös sem. A közelmúlt eseményei viszont azt mutatják, hogy a románok semmit sem tanultak az eddigi történelmük során elkövetett hibáikból. Kár érte.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
