A cikk írója: Ádám László
Az alábbi fordítás ízelítő Dirk Lerxst tanulmányából (The MGTOW Solution.
Reclaiming your life, your happiness, and your freedom, 2017. Magyarul Az MGTOW
megoldás. Életed, boldogságod és szabadságod visszaszerzése. Részlet a második
fejezetből: Feminizmus).
A helyzet az – írja a szerző –, hogy míg a nők a férfiakéval egyenlő jogokat értek el
azon területeken, ahol ez előnyükre szolgál, nem küzdenek az egyenlőségért azon
tereken, ahol ez kényelmetlen lenne. Egyenlő jogokat értek el, de az egyenlő
felelősségből nem kérnek. Talán a legkirívóbb példa a Selective Service, ahol csak a
férfiaknak kell jelentkezniük sorkatonai szolgálatra. Nem látni senkit –
nőmozgalmárokat bizonyosan nem –, hogy törné magát az egyenlőségért e
kérdésben. Miért nem? A nőknek nincs joguk sorkatonai szolgálatot teljesíteni?
Biztosíthatok mindenkit, a szerzőnek – aki maga is katona – nem áll szándékában a
haza szolgálatára rábírni a jeles hölgyeket. Csupán a kettős mércére kívánja felhívni a
figyelmet: a Nőmozgalom a maga igazának bizonyítására bármit elfogad, de ugyanazt
más felfogás esetében elutasítja, nem tekinti bizonyító erejűnek.
A szóban forgó mű példa arra, magam mit tekintek megfelelő hozzáállásnak e
tárgyban. A szerző tegye félre – amennyire ez lehetséges – érzelmeit; foglalkozzon
mindenekelőtt a tényekkel; ne ítélkezzen, ne akarja hitét másokra ráerőltetni.
Az alábbi sorokat olvasván alighanem sokakban felmerül a kérdés: csalárdak a nők,
számítók? Hitem szerint csak élnek lehetőségeikkel, melyeket elsősorban mi, férfiak
biztosítunk nekik. A verebek is oda mennek, ahová ocsút szórnak. Ám csupán
gyermeteg ember hibáztatja ezért a jeles jószágokat.
És akkor ott van még a válás. Általában ki húzza a rövidebbet a forgatókönyv szerint?
Kétségtelenül a férfiak. Ezt mindenki tudja, és úgy fogadják el, mint a dolgok
természetes rendjét. De miért feltételezik, hogy a gyermekek a nőnél maradnak, míg a
férfi fizeti a nő számláit? Miért van „joga” a nőnek továbbra is a „megszokott
színvonalon” élni, míg a férfitól elvárják, hogy egy aprócska, vacak lakásban éljen,
melyhez nem szokott hozzá?
Mert a feminizmus nem az egyenlőségről szól.
A különbség megmagyarázza, hogy a nők általában miért házasodnak sokkal
szívesebben, mint a férfiak. Csak így van értelme. Jobb üzletet csinálnak, és ez a
találkák világában is így van. A férfiaknak egyenrangú félként kell kezelniük a nőket,
ám elvárják, hogy a számlát ők állják az első, és minden további találkozón.
Hogyan viszonyulna az átlagos nő, ha a férfi azt javasolná, hogy osszák meg a
vacsora költségeit az első találkozón? Az úr nem aratna sikert. Miért van ez így? Ez
esetben a férfit vesztesnek tartanák. Soha nem kapna lehetőséget második
találkozóra. Miért? Végül is egyszerűen csak egyenrangú félként kezelte a nőt,
ahogyan elvárják tőle.
A válasz általában valami ilyesmi: „Természetes, hogy egyenlő jogokat akarok, de
lovagiasságot is akarok”. Nos, tudod mit, Aranyásó? Nem lehet mindkettő a tiéd.
Végtére is, a lovagiasság arról szól, hogy a nőket különleges lényként kezeljük. A
kijelentés, hogy valaki egyszerre akar egyenlő és különleges lenni, megerősíti, hogy
sok nő úgy hiszi, valójában különb a férfiaknál, és ezért különleges bánásmódra
jogosult. Ezért ragaszkodnak az eltérő szabályokhoz. És meg is kapták őket.
A sajtóban is látni példákat. Ha hír érkezik valamilyen halálos szerencsétlenségről,
akkor ilyesmiket hallhatsz: „24 ember halt meg, köztük nők és gyermekek”. Ebből az
következik, hogy ha az áldozatok mindegyike férfi lenne, az kevésbé lenne
szörnyűség. Egyetértek azzal, hogy a gyermekek halála gyászosabb, mint a férfiaké,
de vajon egy nő halála nagyobb veszteség-e, mint egy férfié? Nem így lenne, ha
csakugyan egyenrangúak volnánk.
A szórakoztatóiparban azt látjuk, hogy a férfiakat hozzá nem értő bohócokként
ábrázolják, akik elbuknának az életben, ha nem lenne okos, tehetséges feleségük. Ez
vélhetően Homer Simpsonnal kezdődött, de számtalan rossz filmben sikeres képletté
vált. A férfiak elhízottak, nem túl okosak, és alapvetően lusta semmirekellők. A nők
ezzel szemben vonzók, magabiztosak, és képesek magukra ölteni a férfiúi lazaságot.
Ez a mai Hülyék Paradicsomában szórakoztatónak számít, de megerősíti azon
elképzelést is, hogy a nők hozzáértőbb emberi lények.
Így hát ma olyan helyzet áll előttünk, hogy a nőknek minden lehetőségük megvan, ami
a férfiaknak, de amikor nem tudnak kitűnni, még mindig a férfiakat hibáztatják. Végül is
ez nem lehet az ő hibájuk. Bizonyára az Üvegplafon az oka. Ha ezek közül
bármelyikre rámutatsz, elfogultnak minősítenek, esetleg gyűlöletbeszéddel vádolnak.
A nőközpontúság még az élet leghétköznapibb eseményeit is áthatja, lásd például a
vécéülőkével kapcsolatos udvariassági előírásokat. Gyakorlatilag az összes férfit
megdorgálták már – súlyosnak vélt szabályszegés, mely szerfölött borzolja a nők
kedélyét –, amiért felhajtva hagyta az ülőkét. De miért „le” a feltételezett alaphelyzet?
Mert ez némileg megkönnyíti a nők életét. Egyúttal tapintatos emlékeztetőként is
szolgál, hogy mindig az ő igényei az elsők. Szeretnél egy kis mókát kipróbálni a
mondottakkal kapcsolatban? Legközelebb, ha társasági összejövetelen vagy, amikor
kijössz a mosdóból, színlelj ingerültséget, és kérdezd meg a társaságot: „Ki hagyta
lehajtva az ülőkét?” Nézz vádlón a nőkre, és lásd, mi történik. Hamarosan a teremben
tartózkodó valamennyi nő kijavít, remélhetőleg felismerve a humort viselkedésedben.
(Erre azért ne nagyon számíts.) S ami még aggasztóbb, valószínűleg néhány férfi is
az ő oldalukra áll. „Ha szarkák közt lakunk, ugrálni kell.” Talpnyalók!
Nézzük meg közelebbről az otthoni nemi szerepeket.
Évtizedek óta azt mondják nekünk, hogy a házimunka, például a főzés, a takarítás és
a mosás valahogy megalázó, ezért a férfiaknak osztozniuk kell e feladatokban. De van
egy másik pont, melyről, úgy tűnik, soha senki nem beszél.
Magától értetődően feltételezik, hogy ha a tető beázik, az autó lerobban, és a füvet le
kell nyírni, a férfi gondoskodik mindezekről. Kifesti a házat, kerítést épít, és megjavít
mindent, ami elromlik.
Aztán amikor bejön a házba forróságból – miután, mondjuk, felszedte az összes
kutyagumit és kirángatta a gazt –, még mindig piszkos edények vannak a
mosogatóban, mert a házimunkát meg kell osztani. Valahogy ezen elv nem
érvényesül, ha az emésztőgödör kiásásáról vagy akár a szemét kihordásáról
beszélünk.
Vajon működne, ha egy férfi azt javasolná, hogy a nő menjen, és cserélje ki az olajat
az autóban, míg ő beteszi a szennyest a mosógépbe, és megnyomja a gombot? Vagy
ha a férfi elvárná, hogy a nő hordjon el egy nagy halom követ, miközben ő porszívózik
a nappaliban? Férfiassága is megkérdőjeleződne.
Példák arra, hogy a nemi szerepeket akkor használjuk, amikor kényelmes, és akkor
becsméreljük őket, amikor nem. Vacsorát főzni? – „Azt te is ugyanolyan jól tudod
csinálni, mint én!” Beázik a tető? – „Azt várod egy nőtől, hogy megjavítsa? Mi vagy te,
Nyuszi Pityu?” A nők követelni fogják hogy „vedd ki a részed”, ha mosogatásról van
szó, de lapítanak, amikor tűzifát kell vágni vagy havat lapátolni.
Egy tökéletes világban létezne valamiféle észszerű munkamegosztás egy adott
háztartáson belül. Ez volt a régi minta lényege. Mindenki azt csinálja, amiben a
legjobb, és mindenki kiveszi részét a feladatokból, a család javára.
Ám nem élünk tökéletes világban.
Tapasztalatom szerint a házimunka nem nagy dolog, hacsak nem élsz felelőtlen
emberrel. Mivel egyedülálló vagyok, nem fordítok sok időt karbantartásra, takarításra
és mindenféle elvégzendő háztartási feladatra. Ennek részben az az oka, hogy nem
élek hatalmas házban, részben pedig az, hogy ha egyszer megtisztítok valamit, az
általában tiszta marad. Nem okoz gondot, hogy mosogassak, mossak és főzzek
magamra. Őszintén szólva nem értem, hogy a nőknek miért van olyan nehéz dolguk,
tekintve, hogy annyi korszerű eszközt biztosítottak számukra. (Hozzáteszem, a
férfiak.)
Elég sok időbe telt, míg a férfiak ráébredtek e valóságra, és úgy döntöttek, hogy
cselekednek. Miért tűrtünk kezdetben? Leginkább azért, mert a férfiakban erős az
üzekedési vágy, és szinte mindent hajlandók elviselni, hogy kielégítsék ezen
késztetésüket. Úgy tűnik azonban, hogy elérkeztünk a fordulóponthoz, s ezt
tökéletesen összegzi egy nő megjegyzése egy nemrégiben lezajlott válóperben: „Azt
hiszem, túl messzire mentem”. Nos, igen. Az embereknek vannak határai. Mostanra
eljutottunk egy olyan pontra, amikor a férfiak egyszerűen rájönnek, „nem éri meg”.
A házasságkötések aránya zuhan, a válások száma emelkedik, és kezdjük
megtapasztalni a következményeket. A nők panaszkodnak, és azt kérdezik: „Miért
nem találok olyan férfit, akihez hozzámehetnék?” Azért, mert nem éred meg a
fáradságot, és a férfiak már nem hajlandóak elviselni ostobaságaidat csupán azért,
hogy hozzáférjenek vagyonkádhoz.
Egyszerűen túl sokba kerül. A nők valójában túlárazták magukat a piacon. Elvárják a
férfiaktól, hogy mindent megadjanak nekik, amit csak akarnak, és cserébe a férfi kap…
mit is? Üzekedést? Talán? Egy ideig? Amikor a nő úgy dönt? Nem éppen
gyümölcsöző befektetés.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
