1949. szeptember 24-e nem egy átlagos szombat délelőtt volt a budapestiek életében.
Teltházig zsúfolt tanácsterem és számos külföldi – köztük sok nyugati – sajtóorgánum jelenlétében hirdetett ítéletet a dr. Jankó Péter vezette népbírósági tanács Rajk László exkülügyminiszter és öt társa perében. A kirakattárgyalás során minden döntés, minden elhangzott beszéd, a szavak hangsúlya, de még a szereplők ruhaviselete is előre megtervezett koreográfia szerint zajlott. Hét szocialista csatlósállam „titóista” pere közül Rajk Lászlóé váltotta ki Sztálin legnagyobb elismerését; és valóban: a budapesti büntetőpert övezte a legnagyobb nemzetközi figyelem, és mindegyik „titóista” per közül Rajké zajlott a leggördülékenyebben mind az előkészítést, mind a végrehajtást illetően. Rákosi elégedetten nyugtázhatta a per után, hogy a „Gazda” balján ülhetett egy, a Kremlben rendezett lakomán, ami óriási kiváltságnak számított a szovjetológusok szerint. De milyen bakik csúsztak mégis a per során a gépezetbe? Miért lett etalon a Rajk-per a többi szocialista ország számára? Hány „Rajk-pert” rendeztek még a szocialista országok?
Amikor iskolai tanulmányaink során először találkoztunk a Rajk-per történetével, bizonyára mindannyiunkban felmerült a jogosnak tűnő kérdés, hogy hogyan is kerülhetett a vádlottak padjára egy (sőt több) hithű kommunista, éppen a pártállam „legvirágzóbb” korszakában.
Az okot a sztálinizmus jellegében kell keresnünk. A diktatúra kiépítésének utolsó lépcsőfokának része volt mindenütt ez a fajta „vezéráldozat”. A szalámi-taktika jegyében ugyanis a párt egyre szűkebb és szűkebb társadalmi körre csapott le. A tisztogatásoknak a végső állomása pedig maga az addig érintetlen kommunista párt volt.
A sztálini doktrína jegyében a társadalom „káros, kizsákmányoló elemeitől” való megtisztítása után az osztályharcnak nem lett vége, sőt: fokozódott. Az ellenséget ugyanis immár magában a pártban, annak is a legfelső rétegeiben kellett keresni.
Az időzítéshez mindenesetre a külpolitikai helyzet is kapóra jött. Ugyanis a szocializmusba igen, de a szovjet rendszerbe betagolódni nem hajlandó, különutas jugoszláv vezér, Josip Broz Tito elítéléséhez, dehonesztálásához szükség volt arra, hogy minden csatlós állam megformálja a titói ellenségképet és „bebizonyítsa”, hogy a belgrádi vezetés az amerikai imperializmus szolgálatába lépett.
A hajsza tehát megkezdődött a pártba befurakodott „imperialista kémek” után. Amint a sztálini boszorkányüldözés, árulókeresés kezdetét vette, minden egyes párttag feje felett ott lebegett Damoklész kardja, nem lehetett biztosan tudni, kiből lesz „a nép ellensége”. Ahogy a prágai Rudolf Slánsky-per is bebizonyította, még maga a pártfőtitkár is a vallatószobába, majd a vérbírák elé kerülhetett.
A sors iróniája, hogy a Rajk-per eredményét nyugtázva éppen a később „titóista” kivégzetté váló Slánsky mondta ki, hogy nekik is meg kell találniuk a maguk Rajk Lászlóját. Legfeljebb egy ember érezhette magát biztonságban: az első számú vezető egymaga (Slánsky pártfőtitkársága ne tévesszen meg senkit: a szocialista Csehszlovákiában a köztársasági elnöki poszt jelentette a valódi vezető pozíciót).
Rajk László és társai letartóztatása nyitotta meg a klasszikus közép-európai „titóista” koncepciós perek sorozatát. Ami a budapesti helyzetet illeti, az viszonylag gyorsan eldőlt, hogy ez a választás éppen Rajk László külügyminiszterre esett. Rajk ugyanis nem volt sem a trojka, sem az úgynevezett „ötösfogat” tagja, de miniszterként elég magas pozíciót töltött be ahhoz, hogy vezetőnek lehessen tekinteni, és mindenekelőtt nem volt moszkovita.
Ez utóbbi védte ugyanis meg Nagy Imrét, Rajk elődjét a belügyminiszteri székben, ugyanis a perek egyik közös vonása volt, hogy a politikai vezetésen belül általában a volt moszkvai emigránsok számoltak le az úgynevezett hazaiakkal, akik nem a Vörös Hadsereggel jöttek be újonnan „felszabadított” hazájukba. Ez alól csak Románia és Rudolf Slánsky esete volt kivétel.
Rajk László emellett sok ellenséget és irigyet szerzett magának párttársai közül, míg barátot annál kevesebbet. Legfőbb riválisa az Államvédelmi Hatóságot irányító Péter Gábor volt, akit Rajk még mint belügyminiszter igyekezett (elvileg jogosan) felügyelete alá vonni, mint beosztottját, amit a politikai rendőrség feje nem nézett jó szemmel.
Péter ugyanis csak Rákosit tekintette feljebbvalójának. Rajk sovány, magas termete és értelmiségi viselkedése miatt egyébként is elütött sok párttársától.
Sokan már akkor Rajk vesztét jósolták, amikor 1948. augusztus 5-én kevés barátainak egyike, Kádár János váltotta őt a belügyminiszteri bársonyszékben. Rajk a kommunista államgépezetben sokkal súlytalanabb külügyminiszteri tárcát kapta, ami jelezte: politikai karrierje túl van a zenitjén.
Rajk nyaka körül 1949 januárjában kezdett szorulni a hurok, amikor az ÁVH megkezdte lehallgatását. Rákosi innentől csak a megfelelő alkalomra várt, hogy megkezdje a „kémbanda” leleplezését.
Kulcsfontosságú szerepet kapott három állam koncepciós pereiben is egy angol származású kommunista, bizonyos Noel H. Field és családja. Az amerikai állampolgár Noel a világháború alatt menekülteket és emigránsokat segélyezett a Truman-kormány és különböző nemzetközi szervezetek égisze alatt.
Zömmel Svájcban tartózkodott, ahol sok radikális baloldali politikus talált menedéket a háborús évek alatt szerte Európából. Noelt megpróbálta beszervezni az OSS (Office of Strategic Services, a CIA elődje) élén álló Alan Dulles, de ideológiájának megfelelően végül a szovjet NKVD csábításának engedett és a szovjetek ügynöke lett.
Field személye és működése így kapóra jöhetett bármelyik pártnak, ugyanis sok közép-európai kommunistával tartotta a kapcsolatot, az amerikai kémhistória koholmánya tehát tálcán jött Rákosinak és a többi „kis Sztálinnak”. 1949. május 11-én az éppen a prágai Palast-szállóban tartózkodó Noel Fieldet a cseh hatóságok elfogták és átadták az ÁVH-nak.
A hamarosan Budapestre érkező Noel így egy ötéves, vádemelés nélküli, kínvallatásokkal teli fogságnak nézett elébe. Az NKVD ügynökéből a „nép ellensége” lett, hogy ugródeszkaként szolgáljon a kirakatperekhez.
Azzal, hogy megkezdődött Field vallatása, a lavina elindult: „bevallotta” ugyanis, hogy kikkel működött együtt amerikai kémként svájci tartózkodása során. Május 18-án letartóztatták a Központi Bizottság egyik tagját, Szőnyi Tibort is, aki valóban tartott kapcsolatot Fielddel.
Szőnyi már aznap este Péter Gábor jelenlétében ismerkedhetett meg a gumibotozással. Május 22-én a varsói reptéren „eltűnt” a testvére keresésére induló Hermann Field is, aki hamarosan szintén egy budapesti vallatószobában találta magát. Május 29-én bezárult a kör: a letartóztatták Rajk Lászlót.
A koncepciós perek menetrendjét a legapróbb részletekig mindenütt a szovjet tanácsadók irányították. Lavrentyij Berija, az NKVD feje, a Szovjetunió második embere dolgozta ki a terveket és alárendeltjei hajtották azokat végre. Budapesten ennek legemblematikusabb figurái Mihail Bjelkin és két „vérebe”: Lihacsov és Makarov voltak.
Az első fázisban a vádlottakat veréssel, ébrentartással és különféle brutális kínzásokkal törték meg. Ezután következett a szovjet tanácsadók által otthonukban már kifejlesztett „jó rendőri” oldal: a foglyokat nem sanyargatták, ínyenc falatokkal etették, minden nap orvos látogatta őket, vitaminokat, fürdési lehetőséget kaptak, és még levelet is írhattak, hogy életjelet adjanak magukról.
A foglárok puhatalpú lábbelit használtak, hogy még a zajjal se zavarják a gyanúsítottak pihenését. Ezután kávé és cigaretta társaságában bogarászták át vallatóik irodai szobájában az addig kicsikart vallomásukat, melynek a végére sokszor már ilyenkor aláírás került.
Akik még ekkor sem hajtottak fejet a sztálini gépezet előtt, azt fenyegetésekkel próbálták jobb belátásra bírni, azaz a családjuk számára helyeztek kilátásba különféle szankciókat. Emellett ismert fegyver volt még a per rendezői kezében a meggyőzés egy sajátos, szovjet formája, mely során a meggyőződésükben még mindig töretlen kommunistákkal azt hitették el, hogy ha erőszak révén nem is, de a hőn szeretett párt érdekében működjön együtt vádlóival.
Ezzel ugyanis szolgálni fogja a kommunizmus ügyét, a propagandát segíti elő, ráadásul egy enyhe ítéletet kap, amit a lehető legjobb körülmények között kell majd letölteni – mondták a párttársak. Az úttörő példa erre Karl Radek, a moszkvai perek egyik áldozata volt, akit hasonló ígérgetéssel győztek meg az ellenségszerep elvállalására. Azt már kevesebben tudták, hogy Radeket 10 éves börtönbüntetésének második évében Szibériában agyonverték.
Rajkhoz mindenesetre régi barátját, Kádár János belügyminisztert küldték be, hogy ezzel is próbálják őt jobb belátásra bírni. Hogy Kádár győzködése vezetett-e el Rajk engedelmes vallomástételéhez, ma már nehezen megállapítható. Ami tény: Rajk László és vádlott-társai mindent bevallottak a bíróságon, bűnösségüket elismerték, egész életművüket átírták.
Rajk például a Horthy-időszak rendőrségének, a spanyolországi harcok után a német Gestapónak, majd a nyilas korszak rendőrségének volt a besúgója, mielőtt az amerikaiaknak és Belgrádnak kezdett volna kémkedni – vallotta a bíróságon. Vádlott-társai kitértek arra, hogy céljuk egy jugoszlávbarát puccs előkészítése volt Budapesten.
Még a legabszurdabb részleteket is sikerült a per rendezőinek Rajkék szájába adniuk. Leghírhedtebb ezek közül a paksi csőszkunyhó esete volt.
A történet szerint Aleksandar Ranković jugoszláv belügyminiszter Pálffy György határőrparancsnok (a vádlottak egyike) segítségével a Duna mentén átjutott a jugoszláv-magyar határon, majd Klein Antal kisgazda politikus vadászbirtokára ment. Rajkot a budapesti jugoszláv követ kísérte itt egy csőszkunyhóhoz, ahol a két miniszter között két és félórás megbeszélés folyt.
Az állítólag Rákosi kreálta történeten az ÁVH berkein belül is csak nevetni tudtak. A történetbe, ahogy magába a perbe is sok hiba csúszott.
Ekkora földje 1948-ra már nem volt egy birtokosnak sem, a vadászidény nem kezdődik október elején, de még tart a szüreti időszak – nehéz lehetett tehát üres csőszkunyhót találni. Már az is furcsának hatott, hogy egy magyar belügyminisztert egy idegennek kellett kalauzolnia a saját hazájában.
Annyi „alapja” volt a történetnek, hogy Klein Antal volt országgyűlési képviselő valóban szervezett egy vadászatot 1948 elején (persze nem saját földbirtokán), ahol Rajk és a jugoszláv követ is ott volt, valamint a két említett belügyminiszter is találkozott egy alkalommal Tito magyarországi látogatásakor.
A koncepciós perek boszorkánykonyhájában tehát ennyi is elég volt a szenzációs történetek gyártásához, amit aztán a vádlottak beismerő vallomása tett „megkérdőjelezhetetlen igazsággá”. Feltehetően a paksi történet ihlette Bacsó Péter A Tanú című filmjében említésre kerülő dunai békaembereket is.
Rajk László és társai tehát mindent bevallottak, sorsukba beletörődve ültek a vádlottak padján. Azazhogy mégis sikerült üzenniük a külvilág felé: a személyes adatokat illetően Rajk 1909. május 8-át jelölte meg születési dátumául, ami valójában márciusra esett.
Ez az apró tévesztés elkerülte a bírák figyelmét, de Györk Viktor, a fővádlott unokaöccse kitért rá visszaemlékezéseiben, hogy Rajk ezzel a jellel akarta fölhívni a figyelmet az egész per színjáték jellegére.
Mindenesetre a műsor elérte hatását: mind a vádlottak utolsó szó jogán elmondott beszéde, mind az ügyvédek védőbeszéde kitért arra, hogy a vádlottak nem igazából Rajkék, hanem a háborús feszültséget szító amerikai imperializmus, és az annak szolgálatába állt Tito és bandája. Ezen a ponton lehet(ett) komolyan venni a pert, itt nyilatkozott meg Rákosiék valódi célja, propagandájuk lényege.
Kevéssé ismert mozzanata volt a pernek a vádlottak származásának boncolgatása. Jankó Péter főbíró hívta fel a figyelmet, hogy a székelyudvarhelyi születésű Rajk László törvénytelenül használta vezetéknevét, ugyanis anyakönyvébe még „Rájk” néven van bejegyezve, mivel erdélyi szász nagyapja Reich vezetéknevét magyarosította kiejtés szerint „Rájk”-ra, amit így Jankó szavai szerint nem használhatott volna a fővádlott.
Hangsúlyozásra kerültek más vádlottak névváltoztatásai is: Pálffy György Österreicherről, Szőnyi Tibor Hoffmannról, Korondi Béla Dergánról míg Szalai András Ländler Ervinről magyarosította család-, utóbbi esetén teljes nevét.
Ne feledjük: az 1940-es évek második felében járunk, erős németellenes hangulat közepette és a németek kitelepítése után, így a vádlók ezen a síkon is igyekeztek megszégyeníteni a bűnbakokat. Korondi Béla délszlávos hangzású korábbi neve pedig a Tito-ellenességbe illett bele.
Rajk Lászlót és hét vádlott-társát az 1949. szeptember 24-i ítélet mind elmarasztalta, zömüket hűtlenség, népellenes bűntett és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló cselekmények elkövetéséért.
A népbíróság Rajkra, Szőnyi Tiborra és Szalai Andrásra halálbüntetést szabott ki, amelyet – a semmisség megállapítása iránti és a kegyelmi kérvények elutasítása után – október 15-én végre is hajtottak.
A Rajk-ügy mellékperei Magyarországon még több mint egy évig eltartottak. Az utolsó ilyen ítéletet 1950 novemberében hozták, titkos tárgyaláson. Ám a „titóista” koncepciós perek tovább folytatódtak, immár az országhatárokon túl.
A budapesti nyomozások során tett vallomások alapján kezdődött meg a csehszlovák kommunista pártba beférkőzött „kémek” iránti hajsza, de egy német összekötőről kicsikart vallomás indította be a Kelet-Berlini nyomozásokat is. Rákosi nemcsak példamutatóan elvégezte a Sztálin és Berija által rábízott feladatot, de még túl is teljesítette moszkvai elvtársai elvárásait.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
