Június 8-án este a Szentatya a Santiago Bernabéu stadionba utazott, hogy a madridi egyházmegye közösségével találkozzon.
A stadionba érkezve a pápa golfkocsin körbejárt a hívők között.
Ezután Madrid metropolita érseke, José Cobo Cano bíboros a közösség köszöntésének jeléül egy fehér parpusát, hagyományos madridi kalapot adott neki.
A pápa az ének, az érsek köszöntő szavai, a Madrid valósága című videó levetítése, három tanúságtétel, a Convivium hivatalos himnuszának meghallgatása, egy rövid tévériport, majd újabb két tanúságtétel után mondta el beszédét. A találkozó a Miatyánk elimádkozásával, az apostoli áldással és záróénekkel ért véget.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közöljük.
Kedves testvéreim, jó estét kívánok!
Azt hiszem, egy labdarúgó számára életre szóló élmény lehet gólt szerezni ebben a stadionban. De José atya, ma a madridi egyház egy örökre emlékezetes hatalmas gólt lőtt! [Nagy taps.] Köszönöm!
Ez az este a hit nagy himnusza, és örömmel kapcsolódom hangommal a tietekhez, hogy dicsőítsük Istent és megerősítsük egy ilyen szép egyházi család kötelékeit, mely tanulja a polifónia művészetét, vagyis az egységet a sokféleségben. Köszönöm érseketeknek, José atyának, hogy bevezette az énekről szóló példázatot, amely megmutatja, hogy a számok, az adatok és a tények önmagukban nem elegendők közösség létrehozásához:
Az egyház számára ez sajátos módon a liturgiában történik meg, mely annak a történelemnek a nagy emlékezete, amely üdvösséget hozott számunkra.
Az éneklés olyan szükséglet, amely áthatja az együttélést, és megszólítja a kultúrát, arra ösztönözve, hogy nyitott maradjon és állandóan fejlődjön. Ti vagytok az egyházmegyei egyház egy olyan nép körében, amely szereti a zenét, a táncot és az együttlétet, ugyanakkor ismeri a konfliktusokat, a csüggedést és olykor a kétségbeesést is, melyek mind olyan helyzetek, amelyekben az evangélium utat nyithat a remény előtt. Ti tanúságot tesztek az evangéliumról egy nagy európai ország fővárosában, amely olyan intézményeknek és szervezeteknek ad otthont, ahol a jelen és a jövő szempontjából fontos döntések születnek, ugyanakkor amely milliónyi látogató, valamint új lehetőségeket kereső testvérek célpontja is.
Örömötök akkor lesz ragadós, ha múló érzelemből maradandó létmóddá válik, olyan mély érzéssé, amely megújítja a személyeket, a csoportokat és az egyházmegyei közösséget. Nem véletlen, hogy írásaikban az apostolok gyakran hívják örömre az egyházakat, szinte parancsként ajánlva azt. Ez az evangelii gaudium,
Krisztus szeretete ma is sürget bennünket (vö. 2Kor 5,14) – a Szent Pál által használt görög ige, a szünekhó azt is jelenti, hogy „lebilincsel”, „egységben tart”, „birtokba vesz”, s így a cselekvés felelősségére hív bennünket.
Igen, kedves testvéreim, amint néhányan közületek ma este tanúságot tettek róla, a keresztség valóban megváltoztatja az életet. Érzékenységeink, származásunk és prioritásaink Krisztusban találkoznak, és az ő életéből kapják éltető nedvüket, mint a szőlővesszők a szőlőtőről. Konkrétan ez azt jelenti, hogy sok minden, ami már korábban is bennünk volt, átalakul, mert a szolgálat irányába fordul, megszűnik magánajándék lenni, és a közjót szolgálja. Nem kell attól tartani, hogy ez valaha is egyformasághoz vezetne.
Az Újszövetség épp ellenkezőleg hangjainak sokféleségében a különbözőségben megvalósuló egységről tesz tanúságot, vagyis annak a megértésnek a helyreállításáról, amely elveszett Bábelnél, ahol a bibliai elbeszélés szerint mindenki egy totalitárius és pusztán emberi terv szolgálatába kényszerülve végül már nem értette meg felebarátját.
A Magnifica humanitas enciklikában az egyformává kényszerítés és az összezavarodás alternatívájaként Nehemiás alakját javasoltam, aki az egész közösséget bevonja Jeruzsálem falainak újjáépítésébe. „Ma az újjáépítés annak felismerését jelenti, hogy a hangok és látásmódok sokféleségében – mely olykor a nyelvek szétszóródására emlékeztet –, mégis ott rejlik egy ragyogó lehetőség: az, hogy együtt építsünk, a különbözőséget erőforrássá alakítva, valamint a meghallgatást és a párbeszédet olyan közös talajjá téve, amelyen növekedhet az igazságosság és a testvériség. És ebben a közös munkában a keresztények megtalálják saját építési módjukat: Isten felé irányítani a cselekvést, hogy az ő világosságában a pluralizmus ne a rendetlenségben szóródjon szét, hanem a szinodalitás gyakorlata által olyan térré váljon, amelyben az emberiség visszanyeri szilárd alapjait és végső célját” (Magnifica humanitas enciklika az emberi személy védelméről a mesterséges intelligencia korában [2026. május 15.], 10).
Így tehát különleges kapcsolat áll fenn az egyház és a város között, amely még nagyobb jelentőségre tesz szert abban a korszakváltásban, amelyben jelenleg élünk: olyan kapcsolat ez, amely – természetesen – hús-vér emberek között valósul meg, a munkahelyi és szomszédsági kapcsolatokban, de a különféle közösségekben, egyesületekben és helyi szervezetekben is. Egyre nyilvánvalóbbá válik a keresztény küldetés sajátossága a nagyvárosi valóságok szívében, ahol „egy új kultúra kel életre és formálódik” (Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban [2013. november 24.], 73).
A tisztánlátás ezen a téren sokat javult a szinodális út során, mely lehetővé tette számunkra, hogy mélyebben megismerjük és meghallgassuk egymást azokban a környezetekben, ahol az egyházmegyei közösség él és formálódik. A legfontosabb kérdéssé ez válik:
Igaz, hogy erre a kérdésre nehéz válaszolni, de lehetséges, ha együtt keressük az igazságot.
Ezért olyan fontos, hogy ne szóródjunk szét, és ne zárkózzunk be abba a csoportba vagy környezetbe, ahol biztonságban érezzük magunkat, olyan emberek közé, akik mindig ugyanazt a szólamot éneklik. Ahhoz, hogy eljussunk a város szívéhez, ápolnunk kell annak tudatát, hogy az igazság szimfonikus, és mindig meghalad bennünket; ápolnunk kell azt a vágyat, hogy találkozzunk a feltámadt Krisztussal, aki mindig előttünk jár, megelőz bennünket, és talán már ott is jelen van, ahol még nem kerestük. Ezért annak feltétele, hogy másoknak is megmutassuk őt, az, hogy keressük és kövessük őt; különben nincs evangelizáció, és ezt ma már talán jobban értjük, mint korábban. A nagyvárosokban – talán még inkább, mint másutt – olykor úgy érezzük, hogy már nincsenek térképeink a biztos eligazodáshoz. Ilyenkor újra meg kell tanulnunk a szívélyesség művészetét, amely nélkül még az evangélium hirdetése is személytelen ismételgetéssé válhat, és hatékonyságát elveszítve helyet ad a csalódottságnak és a bizalmatlanságnak.
Kedves testvéreim, Madrid nagy város, ahol különböző hagyományok és „lelkek” élnek együtt. Isten egyenként ismeri lakóinak szívét. Úgy ismeri őket, ahogyan csak ő képes: szeretetben és – következésképpen – szabadságban. Ő végtelen irgalom, és azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön. Annyira akarja ezt, hogy testté lett, és magára vette a világ minden bűnét, baját és negatívumát. Íme, Jézus Krisztus! Íme, az örömhír, a kegyelem, amelyet kaptunk, és amelyet mindenkivel meg kell osztanunk! Mert Isten kivétel nélkül mindenkit életre és teljes életre teremtett.
Az egyház jelenléte egy nagyvárosban ennek az üdvösségmisztériumnak a példázata. Jónás könyve, a Biblia egyik gyöngyszeme jut eszembe, melynek elolvasására vagy újraolvasására hívlak benneteket, személyesen és közösségben. Nem véletlen, hogy az apostolok éppen a városokban indították el a születő egyházat, ahol nemcsak elutasítással, hanem befogadással is találkoztak, hiszen ott az emberek természetesebb módon találkoznak a sokféleséggel és a változással.
Semmi ne zavarjon meg benneteket, semmitől ne ijedjetek meg! Együtt, egyházmegyei egyházként, olyan evangéliumi tanúságtételt nyújthattok, amely felszabadítja a legjobb erőit annak az emberiségnek, amelyet képek és szavak árasztanak el, ugyanakkor igazságosságra éhezik és igazságra szomjazik. Bízzatok abban a mind nyilvánvalóbb tényben, hogy a hithez vissza lehet térni, vagy hogy valaki a hitet először felnőttkorában ismeri meg. Legyetek készek arra, hogy az új kezdeteket ne kivételnek, hanem a misszió szabályának tekintsétek! Az egyházközségi képviselőtestületekbe és az egyházmegyei tanácsokba fektetett energia nem kisebb célt szolgál, mint azt, hogy mindannyiunk érzékenységét átalakítsa annak mélyebb meghallása által, amit a Lélek mond az egyháznak. Nagy kár lenne pusztán bürokratikus ügyintézésre redukálni őket.
Amikor gondot fordítunk ezekre a terekre, akkor a liturgia életté válik, az emberek között testvéri kapcsolatok és szolidaritási kezdeményezések születnek.
Arra hívom a papokat, hogy ismerjék fel a közösségi megkülönböztetés gyakorlatát mint az egyik legnagyobb lehetőséget, amelyet a szinodalitás kínál szolgálatuk számára. Kedves paptestvéreim, anélkül, hogy eltávolodnátok a lényegtől, az, hogy rendszeresen megálltok a rátok bízott emberekkel együtt, hogy az evangélium fényében értelmezzétek a városrészek életét, a kulturális változásokat, a társadalmi feszültségeket és az egyházi gyakorlatokat, gazdagítani és vigasztalni fogja szolgálatotokat. Segíteni fog abban is, hogy mindenki és minden közösség kilépjen az elszigeteltségből, és megtapasztalja a Szentlélek örömét. Amikor ugyanis az egyházi életet rutinná redukáljuk, melyben mindenki bezárkózik szokásaiba és szerepébe, akkor éppen a Lélek hiányzik belőle.
Azok a történetek, amelyeket ma este hallottunk, azt mondják el – jobban mondva –, azt „éneklik el” nekünk, mennyi élet van ebben az egyházban. Valaki ezt a tanúságot tette: „Habozás nélkül mondhatom, hogy mélységesen szeretem az egyházat, Isten családját, ahol mindenkinek van helye.” Valaki más ezt mondta: „Nagy örömöt és felelősséget éreztem, amikor a közösség aktívabb tagjává váltam, és megoszthattam ajándékaimat az egyház többi tagjával.” Ismét mások így vallottak: „Számunkra az ezeken a programokon való szolgálat nemcsak segítségnyújtás, hanem annak a sok szeretetnek és támogatásnak a viszonzása is, amelyet kaptunk.” Íme, az egyház, kedves testvéreim! Íme, az evangélium zenéje a maga megragadó ritmusával. Amikor eljut a szívhez, arra indítja az embert, hogy úgy érezze: tárt karokkal fogadták, mint azt a nővérünket, aki Peruból érkezett Madridba. Sokan, hozzá és családjához hasonlóan, kezdetben félnek közeledni, mert előítéletekről és csalódásokról hallottak. A jóság – még ha csak keveseké is – képes legyőzni sokak félelmét. Mindenki számára olyanok legyetek, mint egy nyitott Biblia: arcotokon és életeteken keresztül az emberek Isten igéjére találhassanak! A szeretet ugyanis az a nyelv, amelynek köszönhetően mindenki otthon érezheti magát.
Köszönöm szépen!
Most imádkozzunk együtt azokkal a szavakkal, amelyeket Jézus tanított nekünk.
[Miatyánk]
[Áldás]
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
