Talán pont ez az a kor

Korunk legihletettebb magyar előadója, Kovács Ákos Kossuth-díjas zene- és dalszerző, költő, az elmúlt kerek harminc évben harminckét albumot adott ki magyar és angol nyelven, ebből tucatnyi lett platinalemez, közülük egy duplaplatina, további hét pedig aranylemez. Pályája is bizonyítja, hogy az igaz kultúrában nem a mennyiség csap át minőségbe, hanem a minőség mennyiségbe. A korhangulatidéző daloktól kezdve a generációteremtő korérzések megfogalmazásán át a korszellemet felkeltő darabokig terjed az Ákos-skála. Az egyedi hangzásvilág és az összetéveszthetetlen orgánum együtt biztosítja a legemlékezetesebb szerzemények ikonikusságát, hogy gyakran arra is emlékezzünk, mit csináltunk akkor, amikor először hallottuk felcsendülni őket. Mindenen túl s mindenekelőtt: az Ákos-szöveg metafizika.

RÉGI JÖVŐ

Noha „minden évtized jelent valamit” (Oswald Spengler), csak a költői igazságszolgáltatás vonhatja hitelesen ítélőszéke elé az éveket. De nem úgy, mint a történész, aki az „utólagos születés kegyelméből” (Tőkéczki László) mond ítéletet, hanem úgy, hogy benne él. A költő és a kor kapcsolatának természetéről sokat elmond, ahogyan Hölderlin A korszellemhez címzett versében szólongatta azt, aki „fellegsötétben régen uralkodol fejem fölött már, korszakok istene” (ford. Bernáth István). Herder szerint a kor szellemének „hatalma nagy, de észrevétlen; a hozzáértő képes nyomon követni és kiaknázni, a balga viszont rendszerint túl későn és csak a bekövetkezett hatásai alapján veszi észre”. A tapasztalatok szerint valóban joggal állapíthatjuk meg, hogy „a kortársak mindig a legkevesebbet tudják saját korukról” (Stefan Zweig). Kivéve a költőt, aki rejtelmes tudása birtokában nem utólag kutatja vagy csupán másoknál jobban ismeri, hanem magában hordja a kort, melyben él. Nem egyszerűen regisztrál, hanem vele „jelez egy új világ”, sőt azt is megérzi, mi van a „kezdet előtt”. A látomásos költészet legnagyobbjai (Ady, Stefan George) hasonlóan forrtak az idővel, mint a legnagyobb filozófusok (Heidegger, Nietzsche), akik maguk is írtak verseket.

Szokványos megállapítás, hogy a múlt sci-fije a jelen valósága. Érdekesmód a tudományos-fantasztikus irodalom és filmtermés jövőfürkészése akkor aktuálisan korszerű és mindig időszerű egyszerre, vagyis élvezhető elkészülte idején és fél évszázaddal később is, ha nem pusztán meglévő jelenségeket extrapolál vagy éppen teljesen elrugaszkodik minden ismert körülménytől, hanem ha a történelmi kor egyik-másik elemét változtatja csak. Pontosan ilyen az orosz–ukrán háború kitörése előtt egy évvel (!) született Ákos-középlemez, Az utolsó békeév címadása, a rajta hallható, eljövendő csatára hívó, manicheus felvetésű Fel a szívekkellel („új fénnyel lángol a jel”), illetve a 2012-ben kiadott 2084 című album azonos címet viselő előhangja. Ez utóbbi különösen profetikusnak hat, a maga irónia-utániságával a következőképpen szólva:

Ákos művészetére az elejétől fogva jellemző a jövendőt megsejtő prófécia és az adott kor szokatlan élességű megragadásának párhuzamos érvényesülése. A minden lehetséges verzióban korszakos Bonanza Banzai közismert dala, az azonos című album címadó szerzeménye, az Induljon a banzáj! indusztriális-marciális kiáltványa a rendszerváltoztatás emblematikus felvétele, a maga ’80-as évek közepét-végét idéző visszhangos hangulatával. Soraival azonban nem csak a rendszerváltoztatás áthallásos szocio(szub)kulturális környezetét (dark new wave), hanem a jövőt is megidézte, amit a katonaköltős militáns-lírai hanghordozás csak nyomatékosított, íme:

A részlet első két sora maga volt az 1989-es év földrajzi-kereskedelmi záróegyenlege, a második kettő viszont csak most, egy emberöltővel később érthető igazán, pontosan abban a történeti kontextusban, amelyet a nyugati ízlésnek a kelet-európai népeken aratott diadala teremtett. Főleg, ha mindehhez hozzátesszük a rákövetkező sorokat, melyek szerint „a múltad beszédes, a jövőd hallgatag”, merthiszen „jövőd még nincsen, a múltad már nem kеll”. Mennyivel magasabbrendű ez, mint a globális Go west! éppen ekkortájt kibővülő kínálatának bárgyúsága! Legyen hát világos, hogy a keleti múltat mindenestül rögvest megtagadó és a nyugati jövőt készen kapva kötelezően választó korparancs nemcsak elvette a rendszerváltoztató népektől a győzelem lehetőségét, hanem egyszersmind a Nyugat függelékévé tette őket, gazdasági-katonai és politikai-kulturális szempontból egyaránt, aminek közös magyarázata az, hogy megtagadták tőlük a saját történelemhez való jogot.