Franciaország ugyan néhány hét alatt áldozatul esett a német villámháborúnak, a francia tengeri flotta továbbra is komoly tényező maradt a háború további részében. A britek joggal tartottak attól, hogy ha a Vichy-kormány fennhatósága alá került hajók a németek oldalán folytatják a háborút, akkor elveszhet a létfontosságú tengeri fölényük. Ezt megelőzendő, a brit flotta egy nap váratlanul felbukkant az algériai Mers el-Kebir kikötőjénél, ahol az addig szövetséges francia flotta jelentős része horgonyzott.
Miután Németország 1939. szeptemberében lerohanta Lengyelországot, az Egyesült Királyság és Franciaország (valamint Ausztrália és Új-Zéland) válaszul hadat üzent a Harmadik Birodalomnak. A német hadigépezet azonban elsöprő erővel tarolt végig a kontinensen. Kevesebb mint egy év leforgása alatt Lengyelország, Dánia, Norvégia, a Benelux államok, majd végül 1940. június 22-én Franciaország is letette a fegyvert a Wehrmacht előtt.
Franciaország északi része – Párizst is beleértve – ekkor már német megszállás alatt állt. A compiégne-i erdőben megkötött fegyverszüneti egyezmény értelmében pedig „szentesítették” is a francia állam felosztását. A német, illetve egy jóval kisebb olasz megszállási övezet által közrefogva, az ország déli részén, Vichy központtal alakult meg az úgynevezett szabad zóna, amelynek élén a Pétain marsall vezette bábkormány állt.
Az újdonsült francia állam mozgástere erősen korlátozott volt, belső működése pedig gyorsan autoriter és elnyomó jelleget öltött. Ugyanakkor a németekkel való együttműködést választó francia politikusok számára lehetőséget biztosított a függetlenség legalább részleges megőrzésére. A megállapodás értelmében ugyanis a tengerentúli francia gyarmatok, valamint a tengeri flotta Vichy irányítása alatt maradhatott, cserébe azért, hogy a hajókat és egyéb fegyverzetet nem adnak át a még továbbra is harcoló angoloknak.
A francia flotta kérdése ezután érthető módon a háború egyik legégetőbb kérdésévé vált. A tengeren egyébként is komoly hátrányban lévő németek mindenképpen el akarták kerülni, hogy a francia hadihajók brit kézre jussanak, ugyanakkor a Churchill vezette londoni kormány számára katasztrófát jelentett volna, ha azok a német flotta kötelékében kapcsolódnak be a háború következő szakaszába. Ezesetben ugyanis a brit tengeri fölény könnyedén elenyészhetett volna.
Bár a francia haditengerészet főparancsnoka, Francois Darlan admirális ígéretet tett az angoloknak, hogy a francia tengeri erők semlegesek maradnak a konfliktus során, Churchill nem akart semmiféle kockázatot vállalni. 1940. július 3-án a Katapult hadművelet néven elhíresült akció során James Somerville parancsnoksága alatt a brit flotta megjelent az algériai Mers el-Kebir kikötőjénél, ahol a francia flotta jelentős része horgonyzott. Sommerville parancsa egyértelmű volt: a francia hajókat bármi áron semlegesítenie kell a háború hátralévő részére.
A britek ultimátumot intéztek a francia erőkhöz. Ennek értelmében a francia flotta előtt három lehetőség nyílt: csatlakoznak a brit flottához és velük folytatják a háborút, átadják a hajókat legénység nélkül vagy a teljes flotta áthajózik a Francia Antillákra, ahol utána lefegyverzik a hajókat. Amennyiben egyik felkínált lehetőséggel sem élnek, úgy az angolok erővel fogják elsüllyeszteni a hajóikat – szóltak a két ország korábbi szövetségére ugyan tekintettel lévő, de mégis kíméletlenül határozott feltételek.
Churchill nem habozott (a kép csak illusztráció, a fotó a brit támadás után, 1941-ben készült)
A franciák hat órát kaptak arra, hogy meghozzák a lehetetlen döntést. Bármely brit feltétel teljesítése a németekkel kötött fegyverszünet felrúgása lett volna, ami egyben Vichy Franciaország törékeny önállóságát is veszélybe sodorhatta volna. A túlerőben lévő britekkel szembeni ellenállás azonban öngyilkossággal ért volna fel. A francia tisztek tárgyalásokba kezdtek és próbálták húzni az időt, amíg erősítés érkezik – a britek azonban tartották magukat a szigorú parancshoz.
Amikor a tárgyalások elakadtak és nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog időben megállapodás születni, az angol hajók tüzet nyitottak a francia flottára. A brit támadás eredményeképpen elsüllyedt egy csatahajó és három romboló, és súlyosan megsérült további két csatahajó és egy romboló. Összesen 1297 francia tengerész vesztette életét ezen a napon, és további 350 szenvedett sérüléseket. A britek veszteségei hat repülőgépet és két halottat számláltak.
Bár Churchill eme lépése katonai célját egyértelműen elérte, diplomáciai szempontból erősen vitatott volt. Az Egyesült Királyság ugyanis saját szövetségese ellen intézett támadást, ami nagymértékben ártott a francia-angol kapcsolatoknak. (Néhány héttel később Vichy Franciaország repülőgépei már Gibraltárt is bombázták a Mers-el Kebirnél történt incidensre válaszul.) Ugyanakkor – ahogy az angol miniszterelnök is érvelt döntése mellett – a támadás egyértelmű üzenet volt a világ közvéleménye felé, miszerint a Brit Birodalom akár egymaga is a végsőkig hajlandó folytatni a háborút a hitleri Németországgal szemben.
Az angolok aggodalma mindazonáltal nem volt hiábavaló. Két évvel később, 1942 novemberében a németek felrúgták a Vichy Franciaországgal fennálló megállapodásukat, és kísérletet tettek a megmaradt francia hadihajók megszerzésére. A Lila hadművelet névre keresztelt akció november 19-én vette kezdetét és a tervek szerint november 27-én ért volna véget, a Toulon kikötőjében horgonyzó francia flotta hajóinak megszerzésével. Az SS páncéloshadosztály közeledtével azonban a franciák elkeseredett lépésre szánták el magukat és elsüllyesztették saját hajóikat. 3 csatahajó, 7 cirkáló, 15 romboló, 13 torpedóromboló, 12 tengeralattjáró és további 67 kisebb hajó süllyedt ekkor hullámsírba.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
