A nemzeti múlt, történelem rendszeresen visszatérő történetpolitikai viták tárgya, különösen a jelentős kerek évfordulók alkalmával. Azt is megfigyelhetjük, hogy a különféle politikai erők és szereplők között éles polémiákat kiváltó viták esetében nem mindig igazán kitapinthatóak a megalapozott, tényszerű álláspontok.
A nemzeti múlt, történelem rendszeresen visszatérő történetpolitikai viták tárgya, különösen a jelentős kerek évfordulók alkalmával. Azt is megfigyelhetjük, hogy a különféle politikai erők és szereplők között éles polémiákat kiváltó viták esetében nem mindig igazán kitapinthatóak a megalapozott, tényszerű álláspontok.
Kiindulópontként tényszerűen leszögezhetjük, nagy vonalakban hazánk igazán csak 1918-ig, majd talán 1920-44 között volt tekinthető nagyjából független államnak, bár ezen időszakokban is kimutatható volt a különböző külső hatalmak nyomása, befolyásolási törekvése. Itt az tekinthető kérdésesnek, az adott, különböző, bizonyos értelemben, arányban külső befolyás alatt álló korszakok rendszerei esetében mennyi mozgásteret, lehetőséget, objektív igazságot találunk, vagy milyen értelemben kötődtek a tényleges nemzeti érdekekhez.
Csak vázlatosan, az 1918 októbere és 1919. március 21. közötti rendszerre a nemzetközi szabadkőművesség, de az országot feldaraboló környező államok is gyakoroltak nyomást, a megszállással szembeforduló magyar kommün a nemzetközi bolsevizmushoz kötődött. Az 1944. március 19-ei német megszállás után a III. Birodalom kül- és katonapolitikai céljai érvényesültek, 1944 után pedig a szovjet világhatalom szempontjai, szinte az élet minden területén.
Éles polémiákat váltott ki az 1956. november 4-ei szovjet agresszióval szembeni ellenállás megítélése. Közismert Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója vitatott megnyilvánulása, miszerint: „Pont 56-ból kiindulva, mi nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 évvel azelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett…”
Magyar Péter azonnal lecsapta a labdát, a lemondását követelve. Somkúti Bálintnak az MCC vezetésében betöltött állásába került az Orbán Balázs álláspontja melletti véleménye.
Egyértelműsítenünk, pontosítanunk kell, az orosz-ukrán háború nem hasonlítható az 1956-os forradalom leveréséhez. A magyar forradalom és szabadságharc egy függő helyzetbe kényszerített nemzet szabadságküzdelme volt egy világhatalom által rákényszerített, teljesen idegen és elnyomó rendszer ellen.
Tehát teljesen téves a magyar forradalom és szabadságharc valamint egy a nyugati hatalmak által támogatott soviniszta regionális hatalom és egy szuperhatalom geopolitikai konfliktusának egyáltalán párhuzamba állítása is.
Tény, hogy 1956-ban nemigen volt lehetőség a nemzeti függetlenség kivívására. Az is igaz lehet, hogy a szovjet vezetésben egy pillanatra felmerülhetett Magyarország elengedése. Az SZKP KB október 30-án kiadott határozata elismerte a zsarnoki rendszer lerázásának jogos mivoltát.
Nem tudhatjuk, hogy ez taktikai lépés, vagy reális elképzelés lehetett. Az biztos, hogy a szovjet vezetés legfeljebb egy osztrák, vagy finn típusú semlegességet fogadott volna el, enyhébb esetben a lengyel nemzeti beállítottságú kommunista vezető, Gomulka nevével fémjelezhető pártvezetéshez hasonló belpolitikai reformokat.
Nyilvánvaló, hogy a szovjet pártvezetés hezitálása csak pár óráig tarthatott. Nemigen publikus hazánkban, hogy a szovjet vezetés számára döntő lökést jelenthetett álláspontja megváltoztatásában Szueznél, október 30-án Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország támadása a Szuezi-csatornát államosító Nasszer elnök Egyiptoma ellen. John Foster Dulles amerikai külügyminiszter már október 27-én kijelentette, hogy az USA nem tekinti „potenciális katonai szövetségesének” a szovjet függésbe kényszerített államokat.
Eisenhower, az USA elnöke november 14-én Washingtonban tartott sajtóértekezletén kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem tesz semmit annak érdekében, hogy felbátorítsa a fegyvertelen lakosságot, hogy „reménytelen harcba kezdjen a túlsúlyban lévő erőkkel, ami csak pusztuláshoz vezetne.”
A tárgyilagos brit Foreign Office is felhívta a State Department figyelmét, hogy „nem szabad bátorítani a magyarok felesleges önmészárlását”.
Ettől függetlenül az USA irányította Szabad Európa Rádió a nyugati segítséget sugalmazva bátorította a szabadságharcosokat az erőviszonyok tükrében lényegében reménytelen ellenállásra.
Egyedül Spanyolország, az erőteljesen antikommunista Franco-rendszer szándékozott tényleges lépéseket tenni a magyar forradalom katonai megsegítésére.
Madridban november 4-én este Franco államfő kormányülést hívott össze, amelyre meghívta a formálisan a spanyol állam által fenntartott Magyar Királyi Nagykövetség vezetőjét, Marosy Ferencet. Csak zárójelben, az Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1945-ben megszakította hazánk diplomáciai kapcsolatait Spanyolországgal.
E kormányülésen döntés született mintegy hadtestnyi katonai erő Magyarországra küldéséről. Parancsnokául az államfő Agustin Munoz Grandes (1896-1970) tábornokot nevezte ki, aki a II. világháborúban a Szovjetunió ellen harcoló Kék Hadosztály (Division Azul) parancsnoka volt. Emellett főként páncélelhárító fegyverekkel is szándékoztak küldeni a magyar szabadságharcosoknak.
A katonai segítség, beavatkozás több ok miatt is meghiúsult. Egyrészt a spanyol egységek átszállításához szükséges lett volna a szállítógépek németországi leszállása és üzemanyag felvétele, melyet az NSZK területén lévő USA NATO parancsnokságai egyértelműen megtagadtak, másrészt az USA diplomáciája nyíltan eltanácsolta Francót a beavatkozástól.
Ettől függetlenül a spanyol kormánypárt, a Falange, és a hozzá kapcsolódó korporációk, a JONS (Juntas de Ofensiva Nacional-Sindicalista – Nemzeti-Szindikalista Offenzíva Tanácsai) köreiben erőteljes volt a rokonszenv a magyar forradalom irányába. A tényszerű igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Spanyol Köztársaság Párizsban működő emigráns kormánya nevében Fernando Varela külügyminiszter elítélte a szovjet beavatkozást. Ellenkező példa, Palmiro Togliatti és Pietro Secchia az Olasz Kommunista Párt vezetői koccintva ünnepelték. 1956 novemberében egész Európában kommunista-ellenes zavargások robbantak ki.
Mindemellett mire Ausztriába érkezett volna az esetleges beavatkozó erő, az események már eldőltek, a 17 szovjet hadosztály és a mintegy 1000 harckocsi eltiporta a magyar szabadságharcosok, nemzetőrök, honvédek hősies ellenállását. Tehát semmi esély nem volt bármiféle külső beavatkozásra. Mindamellett, hogy az orosz-ukrán konfliktus és a magyar forradalom viszonylatai összehasonlíthatatlanok, közös szempontok alapján nem definiálhatóak, Magyarország még fegyvereket sem kaphatott Spanyolországtól.
Nem tudhatjuk, Spanyolország esetleges beavatkozása milyen következményekkel járt volna. Csak szaktörténészek tudnák a korabeli politikai és katonai viszonyok tükrében pontosítani, megrendült volna-e a szovjet blokk, esetleg maga a szovjet rendszer. Vagy világháborúvá szélesedhetett volna a konfliktus. Tudjuk, Spanyolország 1957 novembere és 1958 júniusa között megnyert egy háborút Marokkó ellen, de ez nem hasonlítható az szovjetek elleni esetleges konfliktushoz.
Az erőviszonyok tehát döntöttek, hazánk számára nem maradt más lehetőség. Csak idealista hősök, példaként a dunántúli bányászok próbálkoztak fegyveres ellenállást szervezni 1967-ben, de annak éppúgy tragikus vége lett, mint a 90 évvel azelőtti, a Bach-rendszerrel szembeni szervezkedéseknek.
Tehát mindezek tükrében érdemes mérlegre helyezni az elhangzott álláspontokat, és a NER politika felszínére helyezett, kiemelt fiatal személyek megalapozatlan álláspontját semmiképp sem szabad komolyan venni. Azért itt megjegyezhetjük, a NER rendszerében nem csak alaptalanul magas lóra helyezett fiatalemberek tevékenykedtek. Itt lehet talán kifejezni megrendülésünket Potápi Árpád elvesztése miatt, aki hatalmas elkötelezettséggel és akaraterővel dolgozott az elszakított magyarság jogvédelme, kulturális identitásának megtartása érdekében.
Immár történelmi dimenzióba lépő alakját csak a Kállay-kormány külügyi államtitkárához, Pataky Tiborhoz (1889-1953) hasonlíthatjuk, aki ugyanezt tette, csak éppen az 1941-es határokon kívül maradt magyarság érdekében.
1956-hoz visszatérve, az itt maradt magyar emberek túlnyomó része 1956-89 között becsületesen, munkájában élte meg mindennapi életét, a túlnyomó többség nem csatlakozott az előnyöket, érvényesülést nyújtó MSZMP-hez, mely tagságának túlnyomó része is csendesen élő, hétköznapi ember volt.
Csak egy példa az alkalmazkodásra: már írtunk az ENSZ Ötös Bizottsága szovjet megszállást elítélő nyilatkozata elleni írói tiltakozásról az ÉS 1957 szeptemberi számában.
Természetesen nem volt kötelező a 276 író a Kádár-kormány melletti kiállása, de ez az érintettek számára a szellemi élet felszínén történő maradást jelentette. Az aláírók között találkozhatunk népiesekkel, urbánusokkal, jobboldali radikálisokkal, kommunistákkal, liberálisokkal, konzervatívokkal, katolikusokkal, protestánsokkal, zsidókkal, de ateistákkal is.
Összegezve, a nemzetközi hatalmi- és erőviszonyok figyelembevételével aligha történhetett más, mint ami bekövetkezett 1956 novemberében, és ami a következő 33 évet meghatározta. Ennek tükrében lehet megítélni a szabadságharcosok önfeláldozó hősiességét is, áldozatuk értelmét.
Természetesen más mérlegelés alá eshet a jelképszerű hősies ellenállás, mely szembesítette a nyugatot XIX. századi szabadságeszményeivel, és más, személyes szempont a nagyszámú fiatal élet elvesztése. Ismertes, hogy 1968 augusztusában a csehszlovák pártvezetés még reformer képviselői is kérték a hadsereget, hogy ne tanúsítsanak ellenállást a Varsói Szerződés bevonuló erőivel szemben. Esetleg az angolszász politikai kultúra iránt elfogult, elkötelezett, egyébként maximálisan tisztelt 56-osok is elgondolkodhatnának azon, hogy 1955-57 között kicsiben az történt Cipruson, mint 1956-57-ben hazánkban.
Viták tárgya lehet 1956 jellegének megítélése. Mi is volt a külső szemlélők előtt két hét alatt lezajlott tragikus és dicsőséges eseménysor?
A világtörténelemben páratlan, mondhatni sűrített gyorsasággal lezajló, megrázó eseménysor folyamatában számtalan törekvés, célkitűzés jelent meg, eddig szinte példátlan, harmadikutas nemzeti egység keretében.
Kik voltak, mit akartak? – tették fel a kérdést a pártállam történészei, Hollós Ervin (1923-2008) és felesége, Lajtai Vera a kádári narratívát tükröző művükben.
Hát semmiképp sem azok, akiket művükben megfelelő szereposztásba állítottak.
Összességében az egész magyar nemzet kiállt a demokráciáért, a nemzeti függetlenségért és értékekért.
A volt „uralkodó osztályok”, néven emlegetett földbirtokos, polgári tulajdonos réteg maximálisan emberi méltóságát, hivatása gyakorlásának lehetőségét, személyes tulajdonát akarta visszakapni.
A középrétegek, az értelmiség szintén emberi méltóságuk, nagyrészt elvett egzisztenciájuk visszaszerzéséért csatlakoztak a forradalomhoz. A kistulajdonos réteg azért, hogy kis üzletében, műhelyében normálisan dolgozhasson, meg tudjon élni. A szövetkezetekbe kényszerített parasztság egyéni földtulajdonáért lépett fel.
Egyoldalúság, mikor a baloldali sajtótermékek TGM alapján „szocialista forradalom” minősítést adnak az eseményeknek. Kétségtelenül megjelent egy jogos, munkástanácsi önigazgatási igény, azonban e kérdésben jóval több szempont merült fel.
Tehát 1956 tiltott, a pártállam számára különösen érzékeny jelkép maradt mintegy 33 éven át, ezért számított még felemlítése is első számú ideológiai veszélynek.
Egyébként nem teljesen mellékesen, ha akár a kormánypártokban, akár az ellenzékben ennyi hazafiság van, nehezen értelmezhető, hogy miért nem fejeződött ki tiltakozás azzal szemben, hogy 1991-ben, majd 2011-ben megismételt kormányrendelet tiltotta meg a Felvidéki-, Erdélyi-, és Délvidéki Emlékérem használatát.
Néhány gondolat erejéig azért térjünk ki a 80 évvel ezelőtti hónapokra is. Korábbiakban már kitértünk a Kormányzó kiugrási kísérletére, majd a hungarista hatalomátvételre. Pár gondolattal próbáljuk meg összefoglalni a 80 évvel ezelőtt hatalomra jutott rendszer néhány jellemzőjét. A helyzet értékeléséhez meg kell érteni, Magyarország eddigi történetében még nem létezett ilyen pusztító háború. Egyik oldalon a magyar és német csapatok álltak, a másikon pedig a két szovjet hadseregcsoport (2. és 3. Ukrán Front), mellettük jugoszláv, bolgár, román csapatok, a levegőből pedig az angolszász légierő támadta hazánkat. Ilyen történelmi helyzetben, a frontok hullámzásához a különféle diverzáns-, szabotázs- és partizánakciók is kapcsolódtak. Hazánkban ezek sokkal kisebb arányban jelentek meg, mint példaként Olaszországban, a volt SHS állam területén, vagy Franciaországban. E feltételek lényegében lehetetlenné tesznek bármiféle társadalmi építkezést.
Az október 16-án hatalomra került hungarista kormánynak már kialakult társadalompolitikai célkitűzései voltak. Ez inkább az olasz, kevésbé a német koncepciókból származott. A magyar társadalom már régen igényt tartott jelentős reformokra, ezt a baloldal, a népiesek és a nyilas mozgalom egyaránt feszegették. A hungarista-nyilas mozgalom társadalomjavító céljai részben indokoltak voltak, azonban tévedésnek tekinthető minden társadalmi probléma zsidókérdéshez kapcsolása. Voltak közöttük, akik sokakat segítettek, mentettek, menleveleket adtak ki, példaként br. Kemény Gábor (1910-46), vagy korábban a MÁV Tisztképző Intézetében tanító v. Csia Sándor (1894-1946). Téves tehát a Fegyveres Nemzetszolgálatba beáramlott lumpen elemek által elkövetett, egyébként teljesen elítélhető atrocitások teljes általánosítása.
E rendszer a Német Birodalomhoz kapcsolódva védelmi harcokat folytatott a szovjetek ellen, a magyar hadseregek védelmi küzdelme, mint minden háborús helytállás tiszteletet érdemel.
Szintén nehéz kérdéskör, a katonai ellenállás szerepének értékelése. 1981-ben nagy vitákat váltott ki Simonffy András (1941-95) író Kompország katonái című műve. Édesapja Simonffy-Tóth Ernő örökségét folytatva megörökítette a katonai ellenállási mozgalom németek elleni fellépési kísérletét. Érdekes, hogy a szerző szándéka az adott pillanatban bizonyos hazafias értékek megjelenítése volt. Amennyire lehetett. Az egyoldalú, szélsőséges kommunisták, partizánok bírálták is a könyvet, mely megjelenését a Kádár-rendszer éppen megengedhette.
Nagyon röviden, 1944. november 9-én Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886-1944) vezetésével megszerveződött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. A hozzá kapcsolódó katonai parancsnokokkal azt tervezték, hogy magyar katonai egységek megszállják a fővárosi hidakat, utat nyitnak a szovjet csapatoknak, ezáltal megmentik a fővárost a pusztulástól, és talán jobb békealku-pozíciót érhetnek el.
November 22-én a Nemzeti Számonkérő Szék nyomozói az Andrássy út egyik lakásában rajtaütöttek a szervezkedőkön. A nyomozók tűzharcba keveredtek az akciójukat megakadályozni szándékozó Messik János (1915-44) hadnaggyal és Széchenyi Pál (1918-44) zászlóssal, akik itt életüket vesztették.
A nyomozók letartóztatták a vezetőket, vád alá helyezték őket. A tragikus végkifejlet következményeképp 1944. december 8-án a Margit körúti börtönben kivégezték Kiss János altábornagyot (1883-1944), Nagy Jenő ezredest (1898-1944), Tartsay Vilmos századost (1901-44). A halálos ítéletet ezúttal elkerülő Révay Kálmán (1911-50), akkor már vezérőrnagyot 1950-ben a Rákosi-rendszer végeztette ki. Bajcsy-Zsilinszky Endrét 1944. december 24-én Sopronkőhidán végezték ki.
Bajcsy-Zsilinszky Endre
A tragikusan pengeélre került történelmi helyzetben nagyon nehéz igazságot tenni. 80 év távlatából csak a saját tetteik, távlataik, céljaik alapján ítélhetjük meg a szereplőket. Hősöknek minősülhetnek a szovjet hadsereg ellen védekezők, de a kitörés résztvevői is. Szintén a hazáért akarhattak áldozatot hozni azok, akik e tragikus helyzetben meg akarták menteni a fővárost a pusztulástól.
A fentiekhez képest részletproblémának tűnhet a következő, az említettekkel részben összefüggő kérdéskör. A jelenlegi főként kormánypárti maistream szerint a háború alatt a romák csak áldozatok lehettek. E tónusban hangzanak el a megemlékezések, a vidéki városokban, példaként Kecskeméten is. Kétségtelen jár a kegyelet példaként a frontzónából összeszedett, s a komáromi erődbe szállított, ott meghalt személyeknek, azonban a tényszerűség alapján kimondhatjuk, mindegyik oldalon ott voltak.
Kádár Gyula vezérkari ezredest (1898-1982) mint a nyilasok egyik foglyát Németországba vitték. A „börtönben volt egy cigány tizedes, ez akasztotta fel Bajcsy-Zsilinszkyt. Ezzel hencegett, és tudatta velünk, ha Barcsaytól (az őrparancsnok) parancsot kap, bármelyikünket szívesen felakasztja.” (Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig, Magvető Kiadó Bp., 1978. 787.)
1944. szeptember 30. körül a front hullámzása során a magyar-német csapatok visszafoglalták Nagyszalontát és kivégeztek 18 cigány származású személyt. Egyes források szerint a rögtönbíráskodásra azért került sor, mert pár nappal korábban vörös zászlókkal fogadták a beérkező szovjet és román katonákat, majd ők vezették őket házakhoz a női lakosság meggyalázása céljából. (Illésfalvi-Szabó-Számvéber: Erdély a hadak útján Puedlo Kiadó Bp. 2005 145.)
Cseres Tibor az 1944-es bácskai tragédiát elemző művében kimutatja: Verbászon közel 350 magyar és sváb személy esett a megtorlás áldozatául. Az elkövetők: „Tito partizánjai…s néhány hozzájuk csapódó helyi cigánylegény.” (Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, Magvető Kiadó Bp., 1991. 221.)
Tehát a történelmi kutatás, az emlékezetpolitika jövőbeli feladata lehet, hogy minden személyt, eseményt a legtárgyilagosabb, legkiegyensúlyozottabb módon tárjon fel, tényszerűen és előítéletek nélkül ismertessen. Eddig csak az olasz jobboldali politikai kultúra tudott erre az útra lépni az 1943-45 közötti polgárháborús tragédiák feltárásában.
Ha nem ez történik, akkor csak a feszültségek, indulatok fognak elszabadulni.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
