Elgondolkodva bandukolok estefelé kisvárosom utcáján, előttem néhány gimnazista korú suhanc hangosan vitázik, szájukon néha-néha ki-kicsúszik egy-két keresetlen szó. Bosszankodva figyelem őket. Ha én ilyenkoromban így beszéltem volna az utcán, estére megkaptam volna nagyanyámtól a magamét – mert ugye ezt azonnal megtudta volna és neveltetésem ilyet nem tűrt meg!
Elgondolkodva bandukolok estefelé kisvárosom utcáján, előttem néhány gimnazista korú suhanc hangosan vitázik, szájukon néha-néha ki-kicsúszik egy-két keresetlen szó. Bosszankodva figyelem őket. Ha én ilyenkoromban így beszéltem volna az utcán, estére megkaptam volna nagyanyámtól a magamét – mert ugye ezt azonnal megtudta volna és neveltetésem ilyet nem tűrt meg!
Morfondírozok, hogy szóljak-e nekik, vagy sem. Szlovákul beszélgetnek, néha kiabálnak, káromkodnak, szitkozódnak is. Végül döntök: elegen vannak ahhoz, hogy meglökdössenek, meg aztán nevelje őket apjuk-anyjuk meg a pedagógusaik. Közben folyik a „magas röptű“ eszmecsere. Egyszer csak azt hallom, hogy az egyikük talált egy mobiltelefont és vissza akarja adni tulajdonosának, kinek telefonszáma a bekapcsolásnál megjelent a telefon képkijelzőjén. Egyikük azonban így szól ingerülten: „Mi az, magyar vagy? Csak nem akarod visszaadni!“ (Čo si Maďar? Snáď to nechceš vrátiť!). Mintha azt mondta volna, hogy ne légy barom, ill.hülye, tartsd meg magadnak! A meglepetéstől megállok, kapkodom a levegőt – mire észhez térek, eltűnnek az egyik lakótömb sarka mögött.
Ez év november 3-án este 18:52-kor mit hallok véletlenül a Markíza televízió „Szalvéta nélkül“ (Bez servítky) című főzőcskéző műsorában? A vendéglátó szakács Jozef Heriban volt. Az egyik résztvevőhöz (Robo Csontoshoz – mint később kiderült – jól beszél magyarul) így szól a kollégája: „Ne légy magyar! Egyél normálisan!“ (Nebuď Maďar! Jedz normálne!). Felszisszenek az ismert szó- és fogalomkapcsolat miatt és figyelni kezdek. Csak nem azért mondta, hogy ha ő magyar, akkor nem eszik normálisan? Vagy talán más célja volt a megjegyzésével? Talán a vacsora résztvevőjeként pejoratívan gondolta? Vagy mégsem és csak arra hivatkozott, hogy a megszólított kolléga magyar nemzetiségű? Vagy nem normális az ízvilága? Ki tudja…!
Tudja ezt az a többi, talán százezer néző is, aki csak hallja a kijelentést és nem vizsgálja a körülményeket? Valószínű, hogy nem! Ezek után meg másnap az iskolában már szlogenként terjed: „Čo si Maďar…?“ (értsd: mi az, hülye vagy…?). És innentől kezdve érvényes a „száll az ige szájról szájra…“.
A televíziósok talán nem is tudatosítják, hogy milyen veszedelmes eszközhöz nyúltak. Ilyet egyszerűen nem illik mondani! Még akkor sem, ha ezt a speciális szituáció megengedi, mert a rossz példa ragadós. Ha pedig találkozik az iskolában a kobakokba alattomosan bevitt magyarellenességgel, vagy fóbiával, akkor kész a katasztrófa! Hova jutottunk! Az a szó, hogy „magyar“ mára társadalmunk egyes rétegeiben divatos szitokszóvá lett. Akkor használják, ha valakit le akarnak hülyézni, dorongolni, vagy ostobának akarnak nézni. Szánalmas egy szidalmazás!
Nehéz erre reagálni, mert más televíziókban még véletlenül sem hallottam, hogy valakit „butatótoztak“ volna! Remélem, nem is fognak – nem illik ez hozzánk még akkor sem, ha ezt történelmi sérelemként néha okkal verik a fejünkhöz.
Ezután megfogadtam, hogy ha csak egy normális alkalmam akad és találok rá fogadókészséget a kijelentést produkáló egyén oldaláról, bizony megszólítom és elmagyarázom kijelentésének bántó, lealacsonyító lényegét és megkérem, hogy ne tegye. Mert mit szólna hozzá, hogy ha őt valaki pl. „lebutatótozná“? Okkal feltételezhetem, hogy neki sem tetszene! Sőt…!
Agárdy Gábor
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Publicisztika
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
