NEM MINDEN ARANY – Berlinben és Brüsszelben már tudják, súlyos árat fizettek a szuverenitás feladásáért… Mi ne tegyük!
Más lett a világ. Tulajdonképpen szinte minden értelemben, és a változás nem szükségszerűen rossz. Hiszen sok tekintetben könnyebb lett az életünk: a technika és az ipar fejlődése számtalan vívmányt eredményezett, ami kiváltja a korábban kizárólag emberi erőforrással végezhető feladatokat. Ha pusztán a háztartást nézzük, megannyi gép, kütyü, okoseszköz és szerkezet állt az ember szolgálatába annak érdekében, hogy kényelmesebbé tegye a hétköznapi kötelező feladatokat, legfőképpen pedig időt szabadítson fel. Sok száz évvel ezelőtt például a ruhák mosása, az étel elkészítése, az életterünk tisztán tartása hosszú napok egyvégtében végzett, megfeszített munkája volt: ma már tulajdonképpen néhány gombnyomás. És ez alapvetően jó. Fontos kérdés azonban, hogy mire használjuk a felszabadult időnket.
Advent van, ma éppen a második gyertyát gyújtjuk meg a koszorún. A szentestével záruló időszak egyik fontos üzenete pedig, hogy megtanuljunk jól várakozni, vagyis a rendelkezésünkre álló időt értékkel megtölteni, elcsendesedni, számot vetni, a jó felé fordulni, önvizsgálatot tartani.
A keresztény kultúrkörben advent a várakozás megszentelése, rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk – mondja Pilinszky János. Hiszen készülődünk, Jézus Krisztus születésére.
Az európai keresztény ember számára ez az időszak különösen fontos, ugyanis hite szilárdságát újítja meg annak biztos tudatában, hogy a fény győzedelmeskedik majd a sötétség felett.
A várakozás szükségszerűen ünneplőbe öltözésünkről is szól, nemcsak kívül, hanem belül is. Aki pedig nem vallásos emberként éli meg ezt az időszakot, a varázsa, a titokzatossága, az idő lassú, mézeskalács illatú múlásának öröme őt is átjárja, tiszteletben tartva mindazokat, akik a belső megélésre (is) koncentrálnak. Európában élni adventben ezt jelenti.
Pontosabban eddig ezt jelentette. Hiszen minden itt élő ember számára az adventi időszak egyik fontos szimbóluma a karácsonyi vásár és a városok főterein felállított betlehemek. Prága, Budapest, Drezda, Berlin, Zürich, Bécs, Brüsszel – csak néhány nagyváros azok közül, amelyek minden évben tartották a hagyományt és büszkén vállalták keresztény gyökerüket. Tizenöt-húsz évvel ezelőttig pedig fel sem merült annak lehetősége, hogy vallási okokból ne lehessen felállítani ezekben a városokban a kis Jézust őrző Szűz Máriát és Szent Józsefet a jászolnál strázsáló pásztorokkal.
Néhány napja a konzervatív Die Welt írt arról,
Németországban több helyen elmaradnak a szokásos karácsonyi vásárok, mivel a szervezők önerőből nem tudják finanszírozni a terrorizmus ellen biztonsági intézkedések költségeit. Észak-Rajna-Vesztfáliában olyan közleményeket adtak ki, amelyek szerint a területlezárások és a megemelkedett biztonsági személyzet árát a vásár nem termeli ki, a városok pedig nem járulnak hozzá ilyenformán az esemény szervezéséhez.
Bonnban hasonlóan jártak az idei, hagyományos őszi fesztivállal is, a hosszadalmas egyeztetések során sem tudtak a szervezők és a városvezetés olyan koncepciót kidolgozni, ami megfelelt volna a jelenleg hatályos szabályozásnak.
Németországban, azon belül Berlinben (2016), majd Magdeburgban (2024) iszlamista terrortámadások tiporták földbe a karácsonyi vásárok ünnepi hangulatát: az egyik esetben kamionnal hajtottak a tömegbe tizenkét ember halálát és több tucat súlyos sérülést okozva, a másikban pedig egy személygépkocsival gyilkolták le a tömegben sétáló öt áldozatot, és okoztak több mint kétszáz embernek komoly sérüléseket. A történtek mélyen megrendítették a német társadalmat, ezt követően pedig olyan szigorú szabályozást vezettek be a szabadtéri események biztosítását illetően, amit nem könnyű betartani és finanszírozni – ennek estek idén áldozatul a karácsonyi vásárok is.
Ahhoz, hogy megértsük, miért fáj mindez olyan nagyon az európai népléleknek – túl az áldozatok veszteségén –, vissza kell mennünk a XX. század diktatúráinak idejébe. Mert, ha szigorúan vesszük, ezek az országok napjainkban nem egy zsarnok vezető önkényuralmától szenvednek, nem egy diktátor szűkíti szinte elviselhetetlen mértékben a szabadságjogaikat, mégis, az érzet szinte ugyanaz: nem gyakorolhatom szabadon a vallásomat, nem élhetem meg az ahhoz kötődő hagyományaimat, nem lehetek a saját földrészemen, a saját országom állampolgáraként szabad, vallásgyakorló keresztény, mert bár törvény nem tiltja, de minden alkalommal amikor kísérletet teszek rá, azzal a tudattal teszem, hogy akár az életembe is kerülhet. Például inni egy forralt bort Berlinben, a karácsonyi vásáron.
De most már Brüsszelben sem:
a multikulti és a woke európai bölcsőjében néhány nappal ezelőtt állították fel a karácsonyi betlehemet, amelynek szereplőit arc nélkül helyezték az installációra: a készítők bevallása szerint azért, hogy bárki bele tudja képzelni magát nemtől, bőrszíntől, vallástól és szexuális hovatartozástól függetlenül. Ám mindez még csak történet kerete, ugyanis nem sokkal később a betlehemi Kisjézus arctalan fejét valaki elrabolta – csak a fejét, így végül el kellett távolítani a megmaradt torzót a jászolból.
Az eset komoly felháborodást váltott ki a belgák körében, Thomas Meunier, a belga válogatott egyik tagja egyenesen úgy fogalmazott: – Elértük a mélypontot, és tovább ástunk! Milyen igaza van…
Nem elhanyagolható körülmény egyébként az sem, hogy nem sokkal a fej eltűnése előtt a területen megafonokkal, kiabálva, a legkevésbé sem ünnepi hangulatban palesztinpárti tüntetők vonultak végig csapatostul. Az eset körülményeit a hatóságok vizsgálják, ugyanakkor szerintem teljesen lényegtelen, hogy egy palesztinpárti tüntető, egy iszlám hátterű bevándorló, az LMBTQ-közösség valamely tagja vagy egy kétségbeesett belga állampolgár fosztotta meg a betlehemi Jézus figuráját a fejétől.
Lényegtelen, mert a kontextus maga sokkal felháborítóbb: Brüsszel főterén még úgy sem veszik emberszámba Isten fiát, hogy az összes létező etnikumnak, vallási és szexuális kisebbségnek, rassznak és kasztnak, nemzetiségnek, korosztálynak és ízlésnek megpróbálták megfelelővé tenni. Tudják, hogy ez mit jelent? Hogy
a baj nem az érzéseinkkel vagy a kívülről érkezettek felé tett gesztusokkal van: hanem velünk, keresztényekkel, az identitásunkkal, a létezésünkkel. És ez nagy baj. Mert itt most mi vagyunk itthon, ez a mi házunk, a mi templomaink, a mi főtereink, a mi karácsonyi vásáraink és hagyományaink, a mi hitrendszerünk és szimbólumaink és a mi adventünk.
Nem nekünk kéne LMBTQ-, palesztin-, iszlám- és ki tudja még milyen baráttá tenni, de még ha meg is tesszük, az üzenet ugyanaz marad: megszoksz, vagy kiszorítalak.
Magyarország az Európai Unión belül különutas. Keresztény és magyar akar maradni a saját hazájában. Vendégeket szívesen fogad, de, ha már beengedte az ajtón, elvárja, hogy betartsák a saját szabályait – és ennél komolyabb kiállást ma, 2025 decemberében nem is tehetne senki a saját hazájáért. Mert ez érték, sokan nem is tudják, mekkora: hogy
félelem nélkül sétálhatunk a karácsonyi fények között, hogy az ország fája alatt Szent József és Mária a pásztorok ölelésében repesve várhatják Jézus születését, hogy ünneplőbe öltözhet az egész város, az egész ország, hogy a kerület főterén minden vasárnap újabb láng pislákolhat… jelezve, hogy közeleg az örök világosság. Ha csak egy kis szuverenitásról mondanánk le, erről mind lemondanánk.
Más lett a világ. Várakozni talán nem tudunk már olyan jól. És elcsendesedni is sokkal nehezebb, hiszen minden létező körülmény ellene van. De sosem szabad szem elől téveszteni, mit jelentenek advent gyertyái: ma, 2025 decemberében legfőképpen azt, hogy mi itt Magyarországon még gyönyörködhetünk bennük szabadon. Felbecsülhetetlen érték – Berlinben és Brüsszelben már tudják, súlyos árat fizettek érte. Csak egy kis szuverenitást adtak fel… Mi ne tegyük!
Ambrus-Jobbágyi Zsófia – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
