A Szombathelyi Egyházmegye 2024-től bekapcsolódik a nevelőszülői rendszerbe. Kiépíti a saját hálózatát, amelybe szívesen fogadja a nevelőszülőség iránt érdeklődőket. Ennek kapcsán készített interjút a martinus.hu a nevelőszülőségről Meskóné Kovács Máriával, aki két gyermeket nevel. Az alábbiakban részleteket közlünk a beszélgetésből.
– Először egy játékra hívom: kérem, mondjon három okot, amiért jó nevelőszülőnek lenni.
– A Gyivi-ben (Gyermek-és Ifjúságvédő Intézet) dolgoztam több évet. Ott nagyon sok gyermeket láttam, találkoztam sok nevelőszülővel… Akkor még nem voltam férjnél, de szerettem volna gyermeket. Rendkívül pozitív véleménnyel voltam azokról a családokról, akik mint nevelőszülők nevelnek gyermeket. (…) először is azért jó nevelőszülőnek lenni, mert így is lehet gyermekem. Én a szívemben hordom a gyermekem. A második ok, hogy nagyon sok pozitív visszajelzést, energiát kapok a gyermekeimtől, sőt a felnőttektől is. A harmadik ok pedig, hogy a döntésünkkel egy életet megmentünk – és ez a legfontosabb. Egy életet mentünk meg azzal, ha egy gyermeket magunkhoz veszünk. Ez igaz akkor is, ha egy már nagyobb gyermeket veszünk magunkhoz, akinek már volt egy élete, esetleg már más nevelőszülőknél is élt, vagy intézetben. És igaz akkor is, ha egy csecsemőt veszünk magunkhoz. Őt a magunk képére tudjuk formálni, és úgy szeretjük, mint a sajátunkat. Én mindkét gyermekemet a sajátomként szeretem, és soha nem is gondoltam arra, hogy úgy nevelem őket, mint nevelőszülő.
– Két fiút nevelt, nevel: Zsolt az idősebb; ő már megnősült, gyermekei is vannak. Dániel, aki valóban a testvére, az öccse Zsoltnak, őnnel és férjével él, mivel sérült. Sokak számára talán teher lenne egy sérült gyermeket nevelni…
– Én nagyon jó helyzetben érzem magam. A nagy fiam egészséges, a kisfiam sérült. Ők valóban testvérek, tizenegyen vannak testvérek, mindegyikükkel tartjuk a kapcsolatot. A kisfiam középsúlyos értelmi sérült. Nehezen indult a kezdet: későn kezdett el beszélni, pösze is volt, nem tudott rendesen menni (…) voltak nehézségek, de ennek ellenére is szépség, hogy érte dolgozhattam. A betegségéből kifolyólag is nagyobb szeretetre képes, mint más. Ezt a mindennapi életben senki nem tudja elképzelni. Csak azt látják, hogy fogyatékos, de hogy milyen értékei vannak, azt senki nem látja, tudja. Sokat kell dolgozni, hogy az értékei a felszínre kerüljenek.
– Önt édesanyának szólítják a gyermekek. Hogy sikerült ezt a kapcsolatot kialakítania?
– Nincs saját gyermekem, így nem tudom, lehet-e másként szeretni egy gyermeket, másként, mint a sajátomat. Nekem ez magától értetődő volt. Amikor a férjemmel megismerkedtem, a két gyermekem már velem élt: Zsolt volt 14, Dániel 4 éves. Úgy gondoltam, hogy ha egy egészséges családban akarom felnevelni a fiúkat, akkor ahhoz kell egy apa. A férjemmel is tisztáztuk, hogy engem a gyerekekkel együtt kell elfogadnia. És a gyermekek véleményét is kikértem, akik nagyon örültek. A nagy fiam akkor úgy fogalmazott, hogy „akkor nekünk is lesz apukánk”. És valóban, a férjemet mint édesapjukat szeretik; úgy is szólítják.
– Akiket érdekel a nevelőszülőség, azoknak mit javasol, mielőtt belevágnának, mit mérlegeljenek?
– Minden ember más és más; más a lelkülete, a gondolatai. Én például nagyon szociális beállítottságú vagyok – ez abból is adódott, hogy a testvéreimet is én neveltem fel; az én életem arról szólt, hogy másokat segítsek (…) Nevelőszülőként meg kell gondolni, hogy el tudok-e fogadni egy idegent. Sokan mondták már nekem, hogy ők bizony nem tudnák más gyermekét felnevelni, mert ki tudja, honnan jött, milyen volt addig az élete. Én pedig mindig azt mondtam, hogy ez a szeretet nyelve. Milyen vagy a másik ember iránt? Mennyire tudsz szeretni? (…) ebből következik, hogy mennyire tudod a másik ember gyermekét szeretni. Mert ez a legfontosabb (…) Képes vagyok-e egy idegent szeretni? Ez lélekből jön. És ha ezt valaki nem érzi magában, az ne vállalja. (…) szeretve lenni. Ez a legfontosabb dolog a világon…
A nagy fiamat úgy választottam, hogy (…) karácsony előtt hozták be az intézetbe; amikor vitték fel az emeleti szintre, a lépcsőfordulóban visszanézett. Egy fogatlan, tejfehér, szőke, sovány gyermek volt. Ránéztem, és valami megmozdult bennem (…) aztán bejött hozzám a konyhára, sokat beszélgettünk, és 1993 márciusában már nálam volt. A kicsivel más volt a helyzet. Tudtam, hogy Zsoltnak vannak testvérei; Dániel is a gencsapáti otthonban élt. Amikor kimentem, hogy találkozzam vele, egy nagy teremben volt a többi gyerekkel. A nevelők nem mondták meg, hogy melyikük a Dániel, csak annyit, hogy kicsit elhagyatott, gondoskodásra szorul. Ahogy beléptem a terembe, a többi gyermek csak játszott, az én Dánielem viszont felém nézett…. tudtam, hogy ő az. Egy darabig látogattam, aztán őt is hazahoztam. 22 hónapos volt…
Számomra sosem volt fontos egyik gyermeknek sem a nemzetisége, fogyatékossága (…) később derült ki, hogy a fiaim vér szerinti szülei is sérültek; később derült ki az is, hogy a nagy fiamnak is gondjai vannak… De mindez nem jelent semmit. Úgy, ahogy a saját gyermekedet is formálod, úgy az intézetist is lehet. A gyermek olyan lesz, ahogy neveled.
– Mit mondjanak a gyereknek az igazi szüleikről?
– A fiaimat és testvéreiket a születéskor elvették a vér szerinti szüleiktől, mert nem tudtak róluk gondoskodni – de nem mondtak le róluk; ugyanakkor nem látogatták őket. Amikor egyszer volt egy találkozó a vér szerinti szülőkkel és testvérekkel, Zsolt fiamat nagyon rosszul érintette; Dani nem tudta mire vélni, hogy egy számára idegen nő próbálja megölelni… hozzám szaladt. A gyerekeknek mindent őszintén el kell mondani, fejlettségükhöz képest; nem szabad hazudni, mindig őszintének kell lenni. Zsoltnak sem engedtem, hogy rosszat mondjon a vér szerinti anyjáról. Azt mondtam neki: gondolj abba bele, ha nem szült volna meg téged, akkor nekem nem lenne gyermekem, és én hálás vagyok neki, hogy a világra hozott, mert így nekem is lehet gyermekem. Dani más téma, ő másként fogja fel: régi anyuka, régi apuka. A vér szerinti szülőket nem szabad rossz színben feltüntetni, nem szabad hagyni, hogy a gyermekek lemondjanak a szüleikről. A nagy fiam például tartja a kapcsolatot az édesapjával.
– Mi a helyzet, ha valakinek testvérei is vannak?
– Ők ugyanolyan fontosak egymásnak, mint én, aki nevelem őket. Mindig arra törekedtem, hogy ismerjék meg a testvéreiket: azokat is, akik intézetben élnek, és azt is, akit örökbe adtak. Érdekes, hogy utóbbi testvérével Dani egy iskolába járt, ismerték is egymást, csak mivel a vezetéknevük nem volt azonos, nem tudták a rokoni szálakat. A kapcsolattartás fontos – így tudják, hogy mik a gyökereik.
Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás és fotó: Székely János püspök Facebook-oldala; Szombathelyi Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
