Éveken át légi útvonalon ingázott. Bécs–Valencia, Valencia–Bécs. Kocsis Tibor 2009-ben utazott először Spanyolországba, de négy éve már ott is él. Vállalkozói engedéllyel versenytáncedzőként dolgozik a tengerparti városban.
Nemzetközi pontozóbíróként továbbra is rengeteget utazik. Hogy melyiket élvezi jobban? A bírói pozícióba akkor tud igazán beleolvadni, ha nincs saját párosa a versenyben. Azokhoz ugyanis mindig szigorúbb, mint a többiekkel szemben, akikhez nem kötik érzelmek. Ugyanis tudja róluk, hogy milyen teljesítményt nyújtanak az edzésen, és látja, hogy ahhoz képest hogyan teljesítenek a versenyen. S ha rontanak, az neki fáj a legjobban.
A Komáromi járásból, Szentpéterről indult, ott került kapcsolatba a tánccal. Pozsonyból már nemzetközi bajnokságokra járt, aztán tanítani kezdett, külföldön tartott kurzusokat, és most lehorgonyzott Spanyolországban. Milyen a tél Valenciában, és milyen az ottani járványhelyzet?
Valenciában én még nem láttam havat. De a helyiek sem. Délen legutóbb a 2000-es évek elején volt rövid havazás. Ott viszont, ahol én lakom, akkor sem. Azon a tájon most érik a narancs, a citrom, a mandarin. Lassan kezdődik a szüret. Nappal 17-20 fok van, éjjel 7-8 fokra hűl le a levegő. Mivel magas a páratartalom, nedves a szél, ami a tenger felől jön, ezért esténként hűvösebb a levegő. Valenciában mindig kékebb az ég, mint bárhol másutt Európában. Ha egyetlen napra beborul, akkor már mindenki arról beszél, hogy milyen ronda idő van. A napfény erősen befolyásolja a helybeliek hangulatát, lelkiállapotát. Ott az üdvözléssel nem azt kérdezik, hogy vagy, hanem azt, hogy jól vagy? Olyan válasz nincs, hogy nem! A járványhelyzet pedig szigorú rendeleteket szült. A maszk még a liftben is kötelező. Ha lecsúszik az orrom alá, azonnal rám szólnak, figyelmeztetnek. Magas az oltottak száma. De nyilvánosan senki nem beszél arról, hogy beoltatta-e magát, vagy sem. Ez ott tabutéma. És ami ugyancsak meglepő: erősen sportolnak az emberek.
Nagy lobbizás folyik azért, hogy a versenytánc is olimpiai sportág legyen. A mostani helyzetben, szövetségi sportedzőként mennyire telítettek a napjai?
Edzések vannak. A teremben meghatározott számban lehetünk jelen, a versenyeket is megtartják, csak nézők nincsenek. A szülők közül csak egyvalaki kísérheti el a gyerekét a bajnokságra.
Négy elemet pontoz a versenyeken: a technikai felkészültséget, a partnervezetést, a koreográfiát és a muzikalitást.
A nagy versenylázban feszítettebb idegállapotban táncol mindenki, mint a próbák során. Igazán akkor tudok elmélyülni a táncukban, ha nem az enyéimet látom. Ha viszont igen, a versenykörök között máris közlöm velük, hol és miben követtek el hibát. Verseny közben semmit nem tudok jelezni nekik. Tiltva van. A versenybírók elnöke figyel minket, pontozókat. A legapróbb gesztus után is bárkit leválthat.
Edzőként mi az első számú feladata?
A pár személyisége, mozgáskészsége, dinamikája alapján összeállítom a koreográfiát. Az előírt figurákat be kell tanítanom, a táncosoknak pedig a tökéletességig kell csiszolniuk. Az edző több, mint a koreográfus. Technikailag és zeneileg kivitelezi a koreográfiát. Én írom elő a figurákat, amelyeket be kell tartani a párnak. A bajnokságokra és a fontos versenyekre a fellépőruhát is én választom ki, hogy ne csak esztétikus legyen, hanem a mozgás dinamikáját, jellegzetességét, a pár előnyeit is kiemelje. Még a varrónővel is megbeszélem, milyen szabásminta alapján dolgozzon, hogy a ruha könnyedsége, lendülete szembetűnő legyen. Ha például kicsit alacsony a pár, sálakat kell hozzáilleszteni a ruhához. De még az anyag színére is ügyelnem kell. Jön az anyuka, hogy ő bordó színű ruhát szeretne a lányának. Elsőáldozásra igen, szoktam mondani, vagy ha koszorúslánynak megy, de a parkett színe elnyeli a bordót. Az arctípust is figyelembe kell vennem, vagy hogy milyen mély legyen a dekoltázs. Vagy hogy szélesíteni vagy karcsúsítani kell a testet. Vagy magasítani az alakot. A spanyol táncosnők vérmesek ugyan, de kosarat viselnek a mellükön, mert kicsit laposak. A párok férfitagjai soványak, mert tudják, hogy úgy sokkal könnyedebb és elegánsabb a mozgásuk.
Az év nagy részét már kint tölti Valenciában, de itthon is tart edzéseket. Milyen gyakran utazgat a két ország között?
Havonta jövök egy hétre. Vagy Pozsonyba, vagy Bécsbe. Ilyenkor azzal provokálom a spanyol barátaimat, hogy jaj, de boldog vagyok, megyek haza. A hidegbe! – vágják rá nyomban. De nálatok nincs fűtés, nálunk meg van, mondom. Belépek a lakásomba, és rám köszön a fűtőtest.
Mennyire eresztett gyökeret Valenciában?
Ma is a kétlakiság híve vagyok. Pozsonyból rendszeresen jártam Bécsbe edzésekre, ott volt a tanárom, Budapestre a Meinl cég magyar leányvállalatának igazgatójaként dolgozni jártam, miközben profi szinten versenyeztem. Valenciában már otthon érzem magam. Gyorsan befogadtak az ottaniak. A spanyolok szeretik és tisztelik a külföldit, ha rendszerető, és hozzá tud tenni valami különlegest a kultúrájukhoz. Felnéznek rá. Tudják, hogy Kelet-Európában magasabb szinten van a versenytánc, mint náluk, és látják a fegyelmet is mögötte. Örömmel fogadják azt, aki ezt képviselni tudja, és beléjük plántálja. Nagyon igényesek önmagukkal szemben. Imádják, ha a külső szem okkal szigorú velük. Kell, hogy lássák a célt, a lépcsőfokokat. Meg kell zabolázni a temperamentumukat, előbb azonban el kell hogy fogadjanak. Eredmény nélkül gyorsan elutasítanának.
Az itthoni táncosainak mit tud átadni abból, amit a spanyoloktól hoz? A tüzet? A szenvedélyt?
Onnan a temperamentumot hozom és a művészi vonalat, innen a technikát és a fegyelmezettséget viszem. Ha csak technikában lennék jó, az érzelmeket nem tudnám átadni. Ezért szeretem, ha ez a két vonal találkozik bennem. De érvényes ez fordított esetben is. Ha pusztán az érzelmekre építenék, borulnának az alapelemek. A tánc két nagyon fontos pillérét kell egyensúlyban tartani. A lendületet, a muzikalitást, az önkifejezést kintről hozom, innen meg viszem a technikai precizitást, az alapokat, amelyekre aztán színeket festek. Kassáról és Besztercebányáról most Pozsonyba járnak hozzám a táncosok, de dolgozom Nagyszombatban és Zólyomban is.
Feltöltődni haza jár?
Madridba. Négyszáz kilométer a távolság, de Valenciából másfél óra alatt ott vagyok gyorsvonattal. Madridban színvonalas táncfesztiválok és remek színházi előadások vannak. Valenciában prózai társulat van, ahhoz viszont fel kellett nőnöm nyelvileg. Az elmúlt három évben annyit fejlődtem, hogy már Ibsen Nóráját is megértettem spanyolul. De egy Lorca-esten sem érzem elveszettnek magam. Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy otthon legyek a spanyol nyelvben.
A flamencóhoz mennyire került közel?
Az külön világ. Abba bele kell születni. A flamenco az érzelmek, a vágy, a szenvedély magas fokú kifejezése táncban és énekben. Annyira kötődik az ottani gyökerekhez, hogy azt egy külföldi, bármennyire tehetséges és muzikális, akkor sem tudja százszázalékosan elsajátítani. Az ő táncából mindig hiányozni fog valami. Láttam nagy flamencotáncosokat Madridban. Sara Barast és Joaquín Cortést. Utóbbi túl kommersz lett. Show-elemekre épít, semmint az eredeti stílusra. Az igazi flamenco olyan, mint egy nagyon magas szintű jazzkoncert. Egy életforma szelete, amit érzelmileg az adott pillanat produkál. Az ott forr ki helyben, a táncost előttünk csókolja meg a múzsa. Ehhez társul a drámai erő, az energia, a rengeteg élettapasztalat.
Pedro Almodóvarhoz hogyan viszonyulnak a spanyolok?
Külföldön nagyobb sikere van. A spanyolok azt mondják: nincs benne semmi különös, hiszen a mindennapi életünket viszi filmre. Azt nézzük, amit otthon megélünk? Hogy vitázunk, veszekedünk, aztán mintha mi sem történt volna, hirtelen egymás nyakába borulunk? Mi ebben a csoda, a művészet? – csodálkoznak. Nekem Almodóvar a csúcs. Imádom a rendezéseit. De a táncpartnerem azt mondja: mintha csak az anyját és a testvérét látná a mozivásznon. Ezt nézzem két órán át? – méltatlankodik. A kritikusok is szigorúak vele. Nem érdekli őket, hogy külföldön ő a legelismertebb spanyol rendező. Most váltott. Komolyabb lett. Drámaibb. Antonio Banderasra és Penélope Cruzra büszkék a spanyolok. Mindkettőjüket fenntartás nélkül szeretik.
Azokon a napokon, amelyeket itthon tölt, mennyit tud magába szippantani a hazai kultúrából?
Keveset. Napközben cégoktatásokat tartok, esténként táncórákat adok. Ritkán jutok el színházba. Budapestre is inkább csak nyáron.
Valenciában tánc- és mozgásterápiát is tart.
Lábán Rudolf, az 1879-ben Pozsonyban született táncteoretikus, Európa táncművészetének jeles személyisége szerint a táncnak terápiás, gyógyító hatása is van. Gondoljunk csak bele: sokkal hamarabb kezd mozogni az ember, mint beszélni. Másfél éves korunkig testbeszéddel, a mozgáson keresztül értetjük meg magunkat. Lábán Rudolf mozgásterápiája az önfejlesztést, az önismeretet segíti elő. Milyen a megjelenésem, a dinamikám, mekkora teret foglalok el, milyen intenzitással lépek fel, hogyan élek meg bizonyos dolgokat fizikailag? Erről szólnak az előadásaim, amelyeket Szlovákiában és Csehországban cégvezetőknek tartok.
Szentpéter, ahol kamaszkoráig élt, a mai életében milyen súllyal van jelen?
Fiók, amelyet hol kihúzok, hol becsukok. Kerületi bajnokságon zsűriztem nemrég Gútán, a sportcsarnokban. Nagyon zsúfolt programom volt. Nem jutottam haza. De eljött utánam a bátyám és a családja, hozták a finom hazait. A húslevest, a rántott szeletet, a túrós pogácsát, a zserbót. Beültem az autóba, és már ettem is. Szentpéter soha, egy percre sem esett ki a látókörömből. Valenciából „hazalátok”. Tudom, milyen nagy távolságot tettem meg. A hazai szó, a hazai ízek továbbra is éltető elemeim.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
