A szentté avatás (kanonizáció) a keresztény vértanúk, a példaszerű életet élt hitvallók haláluk utáni tiszteletéből (kultuszából) alakult ki a 4. századra. Kezdetben spontaneitás jellemezte a folyamatot: az, hogy a nép szentként tekintett az illetőre, illetve a kultuszban részesített sírjánál, ereklyéinél a szentség mivoltát igazoló csodák történtek, elegendő volt a tisztelethez.
A folyamat kezdeténél általában megkeresték, majd megtalálták a szentté avatandó személy sírját (inventio), ezt követően a főpap felemelte (elevatio) a szent csontjait, és új nyugvóhelyre vitte át (translatio). Mindezt követte az ereklyék leválasztása után a sírba helyezés (depositio), majd az intézményesült tisztelet (cultus), a szentté avatást övező irodalmi tevékenység (viták, azaz legendák írása), ünnepnap kijelölése, templomoknak, oltároknak a szent tiszteletére szentelése (patrocinium). (Thoroczkay Gábor) * 1192-ben nagy dinasztikus elődjének nyomdokain járva III. Béla (1172–1196) maga is szentet adott országának. Követei útján a magyar király arra kérte III. Celesztin pápát (1191–1198), hogy írassa be a szentek katalógusába László királyt és engedélyezze nyilvános tiszteletét. A keresztény világ feje erre legátust küldött Magyarországra, aki Váradon, László sírjánál megvizsgálta az életszentséget tanúsító bizonyítékokat és – bár állítólag kételyek is merültek fel – a maradványokat kiemeltette a sírból, új, díszes sírhelyre temettette és jóváhagyta a tiszteletet.
A hosszú, több napig tartó eseménysort a hagyomány a szentté avatás kifejezésben szokta összegezni, aminek révén a kora Árpád-kori uralkodóról az egyház kinyilvánította, hogy meggyőződése szerint a király halálát követően közvetlenül Isten színelátására jutott és ott módja van közbenjárni az e világban élő honfitársaiért (is).
A szentté avatásnak ez az újfajta – alapvetően jogi eljárásra támaszkodó – módja a 12. század végétől, III. Sándor (1159–1181) és III. Ince (1198–1216) pápák pontifikátusától kezdett kiformálódni, és fontos eleme volt az életszentség bizonyítékainak beható vizsgálata. A szentként való tisztelet feltétele ugyanis az volt, hogy az illetővel kapcsolatban elterjedt legyen a „szentség híre” (fama sanctitatis), ami bizonyította, hogy evilági élete során igen magas fokon gyakorolta a legfőbb krisztusi parancsot, a szeretetet. A szent a benne lakozó szeretet révén Isten előtt kedves érdemeket szerzett, és ezek elismeréseként részint már evilági élete során, többnyire azonban halálát követően, a sírjánál vagy másutt, a közbenjárásának tulajdonított csodák történhettek. Ezen csodás eseményeket tekintették elsősorban a szentség bizonyítékainak, a későbbiekben rendszeresen összegyűjtették és bírói eljárás keretében tanúvallomásokkal is hitelesíttették ezeket. Írásba foglalt változatuk egy sajátos műfajt hívott létre, melyet a tudomány hagiográfiának nevez, s a szent élettörténetét – legendáit – érti alatta.
Ilyen legendát László király életéről is állítottak össze, nem is egyet. Az első életrajz feltehetően közvetlenül a szentté avatást megelőzően, 1192 körül született, talán éppen azzal a céllal, hogy Gergely bíborost, a vizsgálóbírót meggyőzze az életszentségről. Ez az első legendaszöveg ugyan nem maradt ránk, de a röviddel ezt követően keletkezett két, szövegében nagyobbrészt egymással is egyező, az őslegendát tartalmilag hűen követő leszármazottja már igen. Ezek a 13. század első évtizedeiben alakultak ki, annyiban különböznek egymástól, hogy az egyik bővebb szövegezésű, emiatt Nagyobb és Kisebb legendaként tartja számon őket az irodalomtörténet. A legendaszövegek az évszázadok során tovább formálódtak, újabb és újabb változataik születtek. A hagiografikus hagyomány gazdagsága önmagában is tanúsítja, mennyire inspirálólag hatott László király alakja közelebbi és távolabbi utókorára. (Szovák Kornél) * Szent László szentté avatásáról a legenda mint befejezett tényről tudósít: 1192-ben testét dicsőségesen szentté avatták. A 12. század végi Pray-kódex kalendáriumában a szentté avatás következményeképpen június 27. a király földi maradványainak exhumálása (elevatio) ünnepnapjaként szerepel. Az esetek többségében pápai oklevél (litterae) tette közzé, hogy az illetőt beírták a szentek katalógusába. A földi maradványok exhumálása nem része, hanem rendszerint következménye volt a szentté avatásnak, amely a közzétételt követően valósult meg előbb vagy utóbb. Az eljárásban a pápai legátus is részt vett. Gergely legátus küldetésének igazi célja László király szentté avatása lehetett. Mással nem tudjuk magyarázni, miért kellett alig négy év alatt kétszer is Magyarországra jönnie. Az eseményeket a következőképpen rekonstruálhatjuk. 1188 végén vagy 1189 elején a főpapok, mindenekelőtt Jób esztergomi érsek és a váradi püspök támogatásával III. Béla király kérvényt nyújtott be III. Kelemen pápához Szent László szentté avatása ügyében. A kérvényhez minden bizonnyal Szent László legrégebbi, ma már ismeretlen őslegendájának szövegét mellékelték.
A pápa Gergely bíborost bízta meg azzal, hogy megvizsgálja, teljesíthető-e a kérés. Gergely legátusként 1189-ben Magyarországra jött, ahol Váradon és másutt tanúkat hallgatott ki. Visszatérte után jelentése ismeretében III. Kelemen pápa még 1190-ben vagy legkésőbb az 1191 márciusában bekövetkezett halála előtt felvette a magyar uralkodót a szentek sorába, és erről oklevelet állított ki. De az is lehetséges, hogy ezt a feladatot 1191-ben (legkésőbb 1192 első napjaiban) már az új pápa, III. Celesztin látta el. Az biztos, hogy Gergely bíboros már tőle kapta újabb legátusi megbízatását. Második küldetése során, 1192. június 27-én Gergely főcelebránsként részt vett Váradon az ünnepélyes szertartáson, amely az exhumálást követően a földi maradványok átvitelét (translatio) foglalta magában. Végeredményben a szentté avatást kinyilvánító pápai oklevél Gergely legátus két magyarországi küldetése között, vagyis 1190. május 7. és 1192. január 11. között keletkezhetett, és kiadója a két pápa (III. Kelemen, III. Celesztin) bármelyike lehetett. Akárhogy is történt, a szentté avatási eljárásban valamilyen formában mindkét pápának része volt. (Solymosi László)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
