A falucska felső részén, a völgy tájékán újra tavaszodik. És ismét fel-felbukkan a szemét. Nem csak a fészkekbe visszatérő gólyák, virágok, az aranyeső jelzi az éledést, hanem a láthatóvá váló műanyag, rongy és nejlon árnyalatai. Pedig oly sokan nem is laknak errefelé, mégis némelyek rendszeresen gondoskodnak arról, hogy a lelkes falutakarítók ne érezzék fölöslegesnek magukat. Tavaszodik tehát, virágoznak a fák és színesedik, burjánzik a szemét. Mintha osztódással szaporodna, mint a pusztító kór hibbant sejtjei. Persze, nem túlzott mértékben, éppen annyi hever itt-ott, hogy az arra járó, a környéket kedvelő és szemlélő mérgelődjön. És sajnálkozzék: ennyit érne a zöld, a fa és a virág? Ennyi tiszteletet a még létező rendtartó atyafi?
Arrafelé amúgy semmi különös, csupán az egyszerűségében is szerethető kis, szentkirályi táj, elfogyó házakkal és néhány alaposabb homokkővel a patak medrében. Kisebb vízesés is rejtőzködik, békés, idilli is lehetne e kép, ha éppen a tőszomszédságában nem heverne egy odabuggyantott szemétkupac. Kékes, férfias ruhadarabokkal. Aztán a Kőhídról lepillantva a völgyben is felsejlik a hulladék, a robusztus átkelőn pedig széttört, vaskos, izmos üvegtest maradványai, jókora, termetes szilánkok. Valakik ripityára törték, feláldozták a haszontalanná vált tárgyat, éppen ott, a felújított híd kövein, mint annak idején az áldozathozatalra ítélt állatot.
Egy tündéri völgyecske az erdőből ér ki a Kőhídhoz. Rövidke és aprócska. Mégis, különleges, magával ragadó. Márgás rétegek, vastagabb kőtáblák tapossák egymást, rétegesen. Homokkövek, mohával. Rejtett, csendes zug, mely ilyenkor jól belátható, akárcsak a környéke. Ha e kis köves völgy valamiféle sivatagos, száraz és forró hely közelében lenne, mint oázisba, úgy zarándokolnának oda a hűvösséget keresők. Itt nem érdekes, ám a szemetet szóró, kevésbé jó emberek mégis megtalálták. Egy oldalsó mellékvölgy felső részéig szállították ki a mocskos szennyüket – kellett azért menniük egy adagot, erőlködhettek is valamelyest, akár szekérrel, akár autóval fuvaroztak –, s azt fentről behajították a kisebb vízfolyás medrébe. Onnan a szemét lefelé zuhant, egészen az érintetlennek vélt völgyecskéig. Lent tehát, a kis patakmederben lapul egy fehér, összekötözött zsák – ki lehetne bontani, s nyomokat keresgélni, ugyan ki, milyen környezetből lehetett ily gondos, de minek? –, feljebb, a mellékvölgyecskében pedig látható mindaz, ami ég és föld között még megmaradt a mocskos szennyből. A szemetelők mocskos szennyéből.
Miért jó ez? Miért történhet mindez, s még meddig? Meddig maradhat kevésbé jó emberek alkalmi szeméttelepe az erdő és a völgy?…
Sepsiszentkirályi jó emberek tavaszonként falutakarítást szerveznek.
Borítókép: Hulladék, szemét Sepsiszentkirály határában, egy erdei patak partján. Fotó: Mózes László
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
