Százéves az anyám

Százéves az anyám

Szándékosan nem azt írom, hogy lenne, mivel gondolataimban, álmaimban nagyon sokszor velem van ma is. Korán, 68 évesen hagyott minket magunkra e földi életben, és most én vagyok 68… Egyidősek lettünk, mama, december elején.

Matematika és testnevelés szakos tanár volt.

Nemcsak otthon, hanem az iskolában is boldogított osztályfőnökként az általános iskola felső tagozatán.

A kétismeretlenű egyenlet mellett a duplaszaltó és a svédszekrényes tigrisbukfenc volt a kedvence, csak úgy, futtában. Nekem később a svédasztalos fogadás…

Az egész érsekújvári magyar tannyelvű általános iskola a mi szocialista családi vállalkozásunk volt!

Apám iskolaigazgató volt húsz valahány évig, az anyám és keresztanyám – édesapám nővére – is ott tanítottak a kezdetektől a nyugdíjba vonulásukig, később unokanővérem is.

Azt gondolhatják sokan, hogy burokban tölthettem a kilenc évet az általános iskolában, hiszen keresztanyám tanított elsőben és másodikban, ő tanított meg írni, olvasni, számolni. Aztán jött Erzsi néni osztályfőnöknek az alsó tagozat többi osztályában, ő sem volt annyira „külső” – komasági, majdnem rokoni viszonyban állt szüleimmel. A felső tagozaton pedig anyám vette át tőle a váltóbotot iskolai neveltetésemben, osztályfőnököm és matektanárom volt, apám pedig kémiára tanított.

Hírdetés

Ez a „burok” azonban nem volt annyira kedvező számomra, mint ahogy azt sokan gondolták, és kényelmesnek sem volt mondható.

A gyerekeinknél igyekeztem is aztán ezt elkerülni, csak az anyjuk tanította őket történelemre, én kimaradtam a gimnáziumban ebből a nevelési folyamatból. Szüleim, mások szerint is, jó tanárok voltak, ennek ellenére a szó szoros értelmében sokat kellett harcolnom idősebb diáktársaimmal, akik mindig az igazgató fián akarták megbosszulni a vélt sérelmeiket, intőiket. Az volt a szerencsém, hogy a szigorú igazgató bácsi, kedves tanár néni megítélési párharcban általában az anyám kerekedett felül…

Fogadjunk, hogy hamarabb fent leszek a rúd tetején, mondta egyszer nekem a tornateremben! És még fel se néztem, ő már a rúd tetejéről integetett kisfiának. Szégyelld magad, gyerekverő rúdtáncos! Ettelek volna meg!

A csúcson kellett befejeznie az élsportot, negyvenkettőben még magyar bajnok volt szertornában,

negyvenöt után a nagyhatalmi döntések és Beneš elnök miatt hontalan magyar bajnok, aztán már csak kíntornában volt része. A második világháború vége felé a szőnyegbombázásokkal sújtott Érsekújvárban a bombázó gépek elől menekülve szinte többet tartózkodott kint a mezőn, mint az otthonában, ugyanis az angol és amerikai repülők főleg a város lakott területeit bombázták, a határt, a nyulakat és az őzeket megkímélték…

Nem is lehetett tudni, ki volt nagyobb bajban, ő, vagy az apám a hosszú fogságában. Engem kímélve nem nagyon szerettek beszélni erről az időszakról, talán kicsit szégyellték is a meghurcoltatást. Utána hamarosan lezárták a magyar–csehszlovák határt, választania kellett a budapesti ELTE és a csehszlovák semmi között. Maradt a szülőföldön apámmal együtt. Aztán 1947-ben már össze is csomagoltak az ifjú házasok, akik szerelme osztálytársakként még a Pázmány Péter Gimnáziumban szövődött. Törökbálint volt a kitelepítésre kijelölt hely, bátyám korai érkezése hiúsította meg a „nagy utazást”.

Pedig olimpiai álmokat is szövögetett szegény anyám, született Hecskóová.

Két fiúgyerek maradt belőle, s már csak egy van meg… Lehetett volna lánykori neve alapján akár Čáslavská is, ha már Keleti Ágnes nem lehetett, helyette később jött az Alzheimerová. Ez utóbbi legyőzte, Trianonová csak meglopta. Pedig a 16 fokos Csorba-tóban „tegnapelőtt” még együtt úszkáltunk, anya és fia. Bravo, bravo! – integettek elismerően a keletnémetek, pedig nekik se volt meleg a tengerük.

Felnőttebb koromban, magyarországi tartózkodásaim évei alatt anyám lánykori nevét nagyon sokszor kellett leírnom különböző nyomtatványokra, beadványokra. Az anyaországban az édesanya lánykori neve személyazonosítóként szerepel, valami olyasmi, mint Szlovákiában a személyi szám. Minden alkalommal, és volt belőle elég sok, picit pironkodva tettem ezt, mintha őt bántottam volna meg: Hecskóová – de az -ováról nem tehetett, életében még nem lehetett „ovátlanítani” a lánykori nevét sima Hecskóra. Ne haragudj, anyu!


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »