A világháborúban, 1915 szeptemberében vonultam be, mint hadnagy és századparancsnok, a bécsújhelyi akadémia elvégzése után.
Kéthavi megszakítással, amely gránátnyomás következtében ért sérülés folytán állott be, 36 hónapig teljesítettem arcvonalszolgálatot. Mindvégig gyalogos voltam, századparancsnok, rohamszázad-parancsnok és végül, a nyugati hadszíntéren, Verduntól északra, az utolsó két héten rohamzászlóalj-parancsnok.
A háború befejezése Verduntól északra ért, ahonnét nov. 6-án indultunk el gyalogmenetben. Bajorország határánál bevagoníroztunk, Salzburgban elvégeztem a rohamzászlóalj felszámolásával kapcsolatos teendőeket, majd onnét szüleim lakhelyére, Kassára mentem, ahová dec. 24-én érkeztem meg. A csehszlovák kormány akkor, 1919 január 1-én a Csehszlovákiához csatolandó területen tartózkodó tényleges tiszteket és általában a közalkalmazottakat felszólította, hogy döntsük el: ott maradunke vagy átmegyünk Magyarországra. Minthogy az ott maradásnak feltétele lett volna a csehszlovák hadseregbe való belépésem, átjöttem Csonka-Magyarországra, ahol akkor már forradalom volt.
Ezután Budapesten a hadügyminisztériumban a külügyi futárszolgálatot teljesítő osztályon nyertem beosztást. Még a márciusi proletárforradalom kitörése előtt Galíciába küldtek, ahol a magyar kormány hadifogolyfogadó-bizottságokat állított fel a visszatérő hadifoglyok istápolására és irányítására. Engem egy bajtársammal együtt azzal bíztak meg, hogy e bizottságoknak pénzt vigyünk ki, hogy a hadifoglyokat el tudják látni. Hazajövet erősen meghûltem, sokáig kórházban feküdtem, és ezalatt tört ki a proletárdiktatúra. A kórházból Miskolcra kerültem egy lovas pótosztaghoz és ott voltam a kommün bukásáig, egészen addig, amíg a nemzeti hadsereg Miskolcra be nem vonult. A proletárdiktatúra és a Horthy bevonulásával kapcsolatos események mellettem mentek el, anélkül, hogy egy általános érdeklődésen kívül közelebbről érintettek volna ezek az események.
A proletárdiktatúra bukása után Mezőkövesdre küldtek a nemzetőrség felállítására a román megszálló csapatok mellé. Itt egy fél évig tartózkodtam. Ezután a Gyöngyösön felállított vadászzászlóaljhoz kerültem, mint olyan katona, aki korábban a császárvadászoknál teljesített szolgálatot. 1921-ben a hadiiskolára jelentkeztem, hogy a vezérkarhoz kerüljek. 1923-ban kerültem a hadiiskolába és kb. 2 évet töltöttem ott. Ezt az időt előkészületi tanulmányokkal töltöttem. Ezek a tanulmányaim a legkülönbözőbb tudományok körét ölelték fel, elsősorban azonban szociológiával foglalkoztam. Így kerültem érintkezésbe a munkáskérdéssel.
Szociológiai tanulmányaim során foglalkoztam a kommunista kiáltvánnyal, Marx Tőkéjével és Kautsky magyarázó szövegeivel. Marx Tőkéjét német eredetiben olvastam, mert németül tökéletesen tudok, tekintettel arra, hogy a német-magyar közös katonai iskolában nevelkedtem, és a közös hadseregben is szolgáltam. Marx tanulmányozása azt a meggyőződést érlelte meg bennem, hogy az életnek csak bizonyos szektorát fogta meg és eszméje nem az élet teljességét fogja át. A munkáskérdést, mint katona a háborúval való viszonyában tanulmányoztam, főleg abból a szempontból vizsgálva a kérdést, hogy egy esetleges háború kitörése esetén, ha a hadsereget ütőképessé akarom tenni, akkor igen fontos, hogy a termelési rendet előre biztosítsam. Az 1918-19-es események tanulsága alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy a munkáskérdésen feltétlenül segíteni kell, mert ha egy háborút indítunk, akkor óhatatlanul szükséges, hogy a háború kitörésekor legalább négy hétre előre megfelelő anyagkészlettel rendelkezzünk, és a munkásság zavartalanul végezze el ezalatt az idő alatt azt a munkát, amely a békés termelésről a háborús termelésre való gyors átálláshoz elengedhetetlenül szükséges. Ha ugyanis a munkásság a háború kitörésekor sztrájkba lép, és csak 10 napig is sztrájkol, akkor ez már olyan zavart idézhet elő, amely 6-8 héttel később fegyver- és lőszerhiány miatt a fegyverletételre vezethet. A munkássággal nem elszigetelten foglalkoztam, hanem mint a nemzet testének egyik fontos részével, és így ehhez a kérdéshez szorosan kapcsolódott a nemzet egész felépítésének a terve, mert nézetem az volt, hogy nemcsak a munkásságot, hanem a nemzet egészét kell új eszmék és elgondolások szerint felépíteni. Nekem mint katonának és mint magyarnak az volt a nézetem, hogy a trianoni békekötés folytán előállott helyzetben feltétlenül sor fog kerülni a békeszerződés revíziójára, mégpedig vagy egy békés revízió útján, mert a Millerand-féle levél biztosítékot nyújtott minden magyar kormány számára, hogy a nemzet részére a békés revízió lehetősége fennáll, vagy ha ez nem sikerül, akkor bizonyosra vettem, hogy előbb-utóbb háborúra fog sor kerülni.
Az esetleges háború szempontjából Magyarország szövetségeseként az én akkori meglátásom szerint bármelyik európai nagyhatalom számításba jöhetett. Annak dacára, hogy a trianoni békét lényegileg Anglia és Franciaország hozta létre, egyáltalán nem tartottam kizártnak, hogy Magyarország európai kulcspozíciójánál fogva Magyarország célkitûzéseit esetleg ezek az államok is támogatni fogják egy háborúban. Ennek az elgondolásomnak a bizonyítékát későbbi eseményekben látom, így pl. abban is, hogy 1938-ban a benesi Csehszlovákia szétesésekor, helyesebben még azelőtt, a csehszlovák kormánnyal történt megegyezés alapján, valamint az angol és francia kormány hozzájárulásával egy vékonyabb sávot az elszakított északi területekből visszacsatoltak Magyarországhoz. Alátámasztotta ezt a nézetemet a későbbiek folyamán Lord Rothermere fellépése is, aki ugyancsak a hivatalos Anglia ellenzése nélkül támogatta a magyar revíziós törekvéseket. Azt, hogy a magyar nép a revíziót követeli, bizonyosra vettem. E tekintetben semmiféle kétségem nem állott fenn. Az volt a nézetem, hogy nem lehet olyan magyar kormány, amely ezt a gondolatot nem tartja ébren és nem igyekszik a kérdést megoldani. Természetesen, az európai nagyhatalmak közül a revízió támogatása és az esetleges háború szempontjából számításba vettem Németországot is, amely a háború másik nagy vesztese volt mellettünk, és e tekintetben egyáltalán nem zavart az a tény, hogy akkor Németországban a weimari alkotmány képezte a politika alapját.
A hadiiskolát 1925 nyarán végeztem el. Már 1924-ben soron kívül százados lettem. A hadiiskola elvégzése után Sopronba vezényeltek, hogy egy idegen fegyvernemmel, a tüzérséggel is megismerkedjem. 1925. decemberében vettek át a vezérkari állományba.
1926 februárjában felvezényeltek a Honvédelmi Minisztérium VI/4. osztályára, amely a vezérkari személyügyekkel és a tábornoki és vezérkari továbbképzéssel foglalkozott. Itt a továbbképző alosztályhoz kerültem.
Itt megjegyzem, hogy 1921-től 1930-ig állandóan rendszeres tanulmányokat folytattam, és különösen sokat foglalkoztam a magyarság földrajzával, néprajzával, nyelvi felépítésével és történelmével, hogy alaposan megismerjem azokat az alapvető tényeket, amelyek ismeretében lehetett csak tiszta képet kapnom az egész magyar nemzet életéről és azokról a szükségszerû változásokról, amelyeket a későbbiekben a hungarizmusnak elnevezett világ- és nemzetszemléletben és eszmerendszerben rögzítettem.
Mint vezérkari tiszt, az előbb említett időben gyakorlati politikát, értve ezen a mozgalmi életet, még nem folytattam.
1929-ben 3 hónapot töltöttem Párizsban tanulmányúton, mert a vezérkari tiszteket időnként külföldi tanulmányútra szokták küldeni, amelyről azután beszámolót kell készíteni. Párizsból történt hazatérésem után Debrecenbe kerültem a 11. gyalogezredhez csapatszolgálatra, mert a vezérkari tiszteknek előléptetésük előtt igazolniuk kellett, hogy a csapatvezetés területén nem vesztették el ismereteiket és gyakorlati érzéküket. Itt kb. egy évig voltam. 1930 nyarán Budapestre kerültem és a budapesti vegyesdandár vezérkari osztályának vezetője lettem. Ez két évig tartott.
***
1944. október 15-én a hatalom átvételekor a következőképpen láttam az európai háborút és benne Magyarország helyzetét. Mint katona egyáltalán nem láttam Németország helyzetét kétségbeejtőnek, sőt, rossznak sem. A hadtörténelem tanulságai alapján egyáltalán nem tartottam kizártnak, sőt, bíztam benne, hogy Németország helyzete meg fog változni. Semmi akadályát nem láttam annak, hogy úgy, ahogyan az orosz hadsereg vissza tudott vonulni Sztálingrádig és onnét kiindulva előretört egészen a Kárpátokig, a német hadsereg az újabb hatékony fegyverek birtokában megfordítja a hadi helyzetet. Ebben a feltevésemben megerősítettek azok az információk, amelyeket Németországból – különösen az ott járt magyar mérnökök felvilágosításai alapján – szereztem. Ezek az információk, amelyeket Veesenmayer mindenben megerősített, abban voltak összefoglalhatók, hogy Németországban már a háború kitörésétől kezdve olyan kísérletek folynak, amelyek a legalaposabb reményt nyújtják arra, hogy a szövetségeseknek az akkor tapasztalt katonai fölényét nemcsak, hogy ellensúlyozni, hanem azt jelentős mértékben túlszárnyalni is képesek.
Ezeket alátámasztották a portugál, spanyol és svéd szakirodalomban megjelent cikkek, valamint Churchillnek 1944-ben hangoztatott pesszimisztikus kijelentései, amelyek szerint, ha Anglia rövidesen (záros határidőn belül) nem nyeri meg a háborút, akkor olyan szörnyû helyzetbe kerül, amilyenben a történelem folyamán még nem volt. Ebben a vonatkozásban nem hagytam figyelmen kívül a szövetségesek inváziójának eredményét sem. Bíztam abban, hogy habár Magyarország területének jelentékeny része már a Vörös Hadsereg birtokában volt, még abban az esetben is, ha az egész ország területe vész el, a német ellentámadás segítségével sikerülni fog az egész magyar területet visszaszerezni. Megjegyzem, hogy abban az időben még nem voltak birtokomban olyan adatok, amelyekből megállapíthattam volna, hogy a németek mikorra remélik ennek a nagy ellentámadásnak az új fegyverek segítségével való megindítását. Csak az augsburgi fogságban történt beszélgetéseim során a magas rangú tisztektől értesültem arról, hogy a németeknek 1945 augusztusáig kellett volna időt nyerniük ahhoz, hogy ezeket az új fegyvereket bevethessék.
A fentiekben minden tekintetben megnyugtatott és megerősített Hitlerrel 1945. december 5-én (valójában dec. 4-én – a szerk.) történt találkozásom, amikor ő, Guderian és más tábornokok is, a politikusok jelenlétében a legteljesebb mértékben biztosítottak arról, hogy az új fegyverek segítségével Németország feltétlenül meg fogja nyerni a háborút. Hitler akkor szellemileg teljesen friss volt. Minthogy előbb nem találkoztam vele, fizikai állapotára vonatkozólag összehasonlítást tenni nem tudok, de az volt a benyomásom, hogy egy olyan öregedő férfit látok benne, akinek balkarja – bizonyosan a merényletnél szenvedett sérülések következtében – reszketett és az egyik kísérőm szerint az egyik lábát vonszolta maga után.
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy október 16-án a magyar társadalom minden rétegéből olyan megnyilatkozások jutottak el hozzám, amelyek azt a benyomást keltették bennem, hogy a magyar nép nagy tömegei elutasítják a Horthy kormányzó proklamációjában rögzített fegyverszüneti tervet. Közvetlen benyomásom nem lehetett a fronton harcoló magyar csapatok hangulatáról, de az onnét hozzám jutott hírek és hivatalos jelentések ugyanezeket a benyomásokat erősítették meg.
Visszatekintve a háború utolsó hónapjaira az a véleményem, hogy a németek a katonai és politikai vezetés súlyos hibái miatt vesztették el a háborút, sőt, ma már joggal tételezem fel azt, hogy a legfőbb vezetők közül számosan egyenesen szabotáltak. Az amerikai fogságban történt kihallgatásaim során arról értesültem, hogy Göring azt vallotta: már másfél évvel a háború befejezése előtt világosan látta Németország vereségét, de arról is informáltak, hogy a német foglyok vallomásai szerint Guderian tábornok szintén már egy évvel előbb, a német vezérkar vezetői pedig már három évvel előbb látták, hogy Németország elvesztette a háborút. Még ma is meggyőződésem, hogy ha ezek a hibák, ill. szándékos szabotázscselekmények nem következnek be és módjában lett volna Németországnak a szükséges időpontig kitartania, akkor az új fegyverek segítségével, amelyeknek meglétében ma sem kételkedem, sikerült volna a háborút megnyernie. Itt megjegyzem, hogy Hitler dec. 5-én nemcsak azt mondta, hogy az új fegyvereik megvannak, de azt is hangsúlyozta, hogy sikerült az ellenfegyvert is megtalálni, aminek azért van nagy jelentősége, mert az új fegyvereket bevetésük után valószínûleg sikerült volna lemásolni.
***
Visszatérve az 1930-1932-es évekre, vallom, hogy ebben az időben már Budapesten a tiszti étkezdékben, valamint egy asztaltársaság körében, amelynek a Belvárosi Kávéház volt a székhelye, katonapolitikai kérdésekről beszélgetve új elgondolásaim alapján szóltam ezekhez hozzá. Ezekre az összejövetelekre általánosságban már felfigyeltek, aminek folytán 1931-ben a politikai rendőrség egy átiratot intézett Gömbös Gyula akkori honvédelmi miniszterhez, amely engem katonai forradalmárnak nevezett és két körülmény miatt az eljárás megindítását kívánta velem szemben. Az egyik az volt, hogy olyan kijelentést tettem, miszerint fogok én még Gömbös helyére ülni, másrészt pedig, hogy bizonyos mértékû társadalomátalakító reformokról beszélek ezeken az összejöveteleken. Gömbösről mindaddig, amíg vele személyesen nem találkoztam, nagyon jó véleménnyel voltam, különösen szellemi képességeit becsültem igen nagyra.
A politikai rendőrség feljelentése után Gömbös magához hivatott (ill. rendelt kihallgatásra). A kihallgatáson jelen voltak: Rácz Jenő, a vezérkari főnök helyettese, Nánássy-Megai vegyesdandár-parancsnok és Deckleva Zoltán, a vegyesdandár vezérkari főnöke. Gömbös azzal kezdte, hogy „vedd tudomásul, hogy te soha nem fogsz a helyemen ülni”. „Nem is akarok – válaszoltam, majd így folytattam – azonban ennek dacára meg kell mondanom a véleményemet a helyzetről, mert ehhez mégis jogom van”. Gömbös akkor azt kérdezte, hogy véleményemet miért nem rögzítem le írásban, mire azt válaszoltam, hogy ezt hiába tenném, ugyanis ez amúgy is csak az irattárba kerülne és nem olvasnák el azok a felelős személyek, akik a döntéseket hozzák. A beszélgetés során az volt a benyomásom, hogy Gömbös túlérzékenységét sértette a jelentésnek az a része, amely szerint én a helyébe akarok ülni. Így azután a lényeggel nem is nagyon törődött, sőt, lehet, hogy azzal egyet is értett, mert elkérte munkámat és jegyzeteket is írt hozzá.
Rácz Jenőtől tudom, hogy Gömbös be akart csukni engem és azután csapathoz kitenni. Rácz javasolta, hogy ezt ne tegye, mert Szálasi ugyanolyan, mint Marx, felül a padlásszobájába és ott grüblizik tovább. Márpedig Rácz szerint így még több lett volna a forradalmi lehetőség előttem, ezért azt javasolta, hogy zökkentsenek ki elméleti elvonultságomból és küldjenek ki valahová katonai attasénak. Gömbös el is fogadta Rácznak ezt a javaslatát, és azt mondotta nekem, hogy készüljek fel a katonai attaséi szolgálatra. Én viszont azt válaszoltam, hogy erre nem vagyok hajlandó, mert akkor pár hét múlva valamilyen alkalomból vissza fognak hívni, ugyanis nem vagyok hajlandó képviselni külföldön azokat a disznóságokat, amelyeket a magyar kormány részéről esetleg nekem képviselnem kellene. Rácz azt mondta, hogy vegyem tudomásul, ez elhatározott dolog, maradjak nyugton, és ha majd kint leszek külföldön, akkor csináljak, amit akarok. Rácz Jenő katonai tudását nagyra becsülöm, egyébként nem rokonszenveztem vele túlzottan, mert nyárspolgárnak tartom, olyan embernek, akinek nézetei bizonytalanok.
Már korábban kialakult bennem az az elhatározás, hogy elméleti eszmerendszerem megvalósítása érdekében a gyakorlati politika útjára lépek, amihez a döntő lökést 1931-ben a politikai rendőrség feljelentése és az ennek nyomán Gömbösnél történt kihallgatásom adta meg. Akkor elhatároztam, hogy a vezérkarból kilépek, ill. nyugdíjaztatásomat kérem, bár határozott elképzelésem még nem volt arra nézvést, hogy eszmerendszerem gyakorlati megvalósítása érdekében milyen konkrét lépéseket fogok tenni.
A döntő lépést halogattam, mert a vezérkari törzstiszti vizsga letétele előtt álltam, és nem akartam olyan színben feltûnni, mintha ennek a vizsgának a letétele elől menekülve válnék ki a hadseregből. A vizsgát 1932-ben le is tettem sikerrel és 1933. május 1-én vezérkari őrnagy lettem.
Említettem, hogy 1931-ben Gömbös bekérte tőlem munkáimat azzal, hogy mindazt, amit azokból hasznosítani tud, fel fogja használni. 1932 őszén Gömbös miniszterelnöki kinevezése után kiadta közismert 95 pontját.
Amikor ezt megkaptam és elolvastam, csodálkozással láttam, hogy a 95 pontban számos olyan van, amely részben vagy egészben egyenesen átvétele az én elképzeléseimnek. Nemcsak én vettem ezt észre, hanem azok is, akik elképzeléseimet korábban ismerték, számosan felhívták figyelmemet erre, sőt voltak olyanok is, akik félig-meddig tréfásan, de azért komolyan szerencsekívánataikat fejezték ki, mert bizonyosra vették, hogy Gömbös ezek után legalábbis államtitkárnak vesz maga mellé.
A fenti tapasztalatok alapján elhatároztam, hogy elgondolásaimat „A magyar állam felépítésének terve” cím alatt folytatólagos füzetekben kiadom. Azonban csak az első füzetet tudtam megjelentetni, mert eljárást indítottak ellenem azon a címen, hogy mint tényleges tiszt engedély nélkül politikai röpiratot adtam ki. Előbb 20 napi állomásfogságot kaptam, majd Egerbe helyeztek csapatszolgálatra. Egerben szolgáltam 1934 októberéig, amikor is nyugdíjazásomat kértem.
A csapathoz való visszahelyezésem annak a politikai botránynak a következménye volt, amely az általam kiadott füzet folytán robbant ki. Gömböst ugyanis megkérdezték a parlamentben, hogy tulajdonképpen mi volt előbb, az ő 95 pontja, vagy az én tervem? A kérdés annál inkább is jogos volt, mert a szóban forgó füzetem előszavában megírtam, hogy ezek nem teljesen új gondolatok, már évekkel előbb kialakítottam őket.
1935 februárjában Gömbös magához hivatott és kétirányú ajánlatot tett. Az egyik az volt, hogy vállaljak a küszöbön álló választások során mandátumot, a másik pedig, hogy Marton Bélának a kormánypárt megszervezésében legyek a segítségére, tekintettel arra, hogy Martont nem tartja erre alkalmasnak. Volt még egy harmadik ajánlata is, ti. az, hogy ha nyugdíjba megyek, szerez nekem egy olyan állást, amely a nyugdíjamat havi 2000 pengő jövedelemre egészíti ki. Én ezeket az ajánlatokat elhárítottam, és akkor teljesen elhidegült közöttünk a viszony.
1935. március 1-jével kerültem nyugdíjba. Közvetlenül utána megalapítottam első pártomat, amelynek elnevezése a Nemzet Akaratának Pártja volt. Ennek a pártnak a programjával az 1935-ös választásoknál jelöltséget is vállaltam Hatvanban, de közvetlenül a választások előtt visszaléptem. A jelöltséget tulajdonképpen Csór Lajos érdekében vállaltam, aki a Nép Akaratának Pártja színeiben lépett fel a Hatvan mellett lévő Turán. Csórral az volt a megállapodásom, hogy ha ő mandátumot nyer, akkor a parlamentben vállalni fogja az én pártomnak a képviseletét, és azért léptem fel jelöltként közvetlenül a Tura melletti választókerületben, mert tudtam, hogy a hivatalos kormányzat minden erőszakos eszközt igénybe fog venni megválasztásom megakadályozására és így elvonja a csendőrséget a turai választókerületből, ahol sikerült is Csórnak mandátumot szereznie. Csór azonban a legteljesebb mértékben cserben hagyott a választások után annak kijelentésével, hogy ő túl gyáva ahhoz, hogy programom képviseletét a parlamentben vállalja. 1935 márciusában adtam ki a „Cél és követelések” címû brosúrámat. Ez politikai programomat foglalta magában.
1935 márciusától 1937. április közepéig a Nemzet Akaratának Pártja érdekében sokat jártam vidékre. Ezalatt az idő alatt megismerkedtem azokkal a különböző pártvezérekkel, (Pálffy, Festetich, Meskó, Eitnerék) akik úgy szólván szolgai módon a német nemzetiszocializmust és gyakorlatát másolgatták. Jellemző esetként említem meg, hogy 1936-ban Pálffy Fidél egy beszélgetés során rámutatott arra, hogy amit én mondok, az nincs benne a Mein Kampf-ban, és ez alkalommal megmutatta a Mein Kampf egyik példányát, amely a legkülönbözőbb színû ceruzákkal volt aláhúzogatva. Itt jegyzem meg, hogy Hitler Mein Kampf-ját akkor még nem ismertem, csak 1937-ben letartóztatásom után olvastam el e mûvet. Hitler Mein Kampf-ja azt a benyomást keltette bennem, hogy ő tulajdonképpen politikai programot ad mûvében, de nem ideológiai alapon. Az volt a benyomásom róla, hogy mûve egy ellenzéki vezér programja és nyomot hagyott rajta az a tény, hogy börtönben írta. Tehát mintegy a börtön ellensúlyozásául írta azzal, hogy most megmondhatja a véleményét a dolgokról.
Tekintettel arra, hogy ezek a német nemzetiszocializmust másoló pártok főleg az ország nyugati részében hódítottak, és onnét volt várható a német nemzetiszocialista gyakorlat beszivárgása Magyarországra, főleg ezeknek az országrészeknek a beszervezésére fektettem a fő súlyt, elég komoly eredménnyel. Meg kell azonban állapítanom, hogy jóllehet a társadalom különböző rétegeiben sokan voltak, akik pártommal rokonszenveztek, pártomnak mégis kevés tagja volt, mert ragaszkodtam a pártfegyelemhez, tehát ahhoz, hogy a tagoknak pártmunkát kell végezniük és ahhoz is, hogy a tagok fizessenek tagdíjat is. Így sok olyan ember került érintkezésbe pártommal, akik azután rövid idő múlva kimaradtak, de tovább rokonszenveztek velünk.
1936-ban haláleset folytán megüresedett a pomázi választókerület, ahol én is felléptem képviselőjelöltként.
Annak dacára, hogy jelentékeny számban kaptam ajánlásokat, mégis kisebbségben maradtam, sőt csúnyán megbuktam, mert Gömbös a választás napján elhíresztelte Rácz Kálmán útján, hogy én visszaléptem a jelöltségtől, mert egyrészt előléptettek vezérkari ezredesnek, s habár további szolgálatot nem fogok teljesíteni, mégis ezredesi nyugdíjat fogok kapni, másrészt, hogy megegyezett velem, hogy egy másik kerületben fogok mandátumhoz jutni.
1937. április közepe táján a politikai rendőrség megszállta párthelyiségemet, amely a Nap utcában volt.
Felszámolták az egész pártot és engem az 1921. évi III. tc-be ütköző bûncselekményekkel vádolva bíróság elé állítottak. Nézetem szerint ennek a lépésnek indító oka az volt, hogy a Hungarista Mozgalom szervezkedése mind nagyobb méreteket öltött az országban.
A politikai rendőrség előzetes letartóztatásba helyezett, de innét 10 nap múlva kiszabadultam. A törvényszéken és a táblán szabadlábon védekeztem. A törvényszék Szemák-tanácsa 10 hónapi államfogház-büntetést szabott ki rám. 1938 júliusában tárgyalta az ítélőtábla a bûnügyemet és 3 évi fegyházbüntetést mondott ki. Az ítélet kihirdetése után, július 6-án a vádhatóság indítványára letartóztattak. Semmiségi panaszom folytán az ügy a Kúria Töreky-tanácsa elé került, amely 1938 augusztusában a háromévi fegyházbüntetést jogerőre emelte.
Megjegyzem, hogy 1938 augusztusában újból letartóztattak egy röpirat miatt. Hetényi ugyanis első letartóztatásom során azt a tanácsot adta, hogy menjek ki Dél-Amerikába, mire a későbbiekben egy röpiratban válaszoltam erre a tanácsára.
Aláírás: Szálasi Ferenc
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
