– Azt már nem! Vége a játszmának, da Vinci papa! – hallottak Lencsiék a hátuk mögül egy jól ismert hangot: mögöttük Hanszóló rontott be, Monalizával az oldalán. Kornél és Fülöp rögvest odaugrott, hogy fedezze őket. Hanszóló egy mozdulattal kikapta Lencsi kristályát a kezéből, és hatalmas erővel az óra tartályának vágta. Majd mielőtt a többiek a megdöbbenéstől magukhoz térhettek volna, már ugrott is utána, és a kristályt visszacsúsztatta a lány kezébe. A kilyukasztott tárolóból kéken gomolygó köd áradt szét a teremben, és a ködben képek villantak fel: magasba szálló strandlabda, a tenger hullámzása, leszopogatott jégkrémpálcika, egy öreg, erekkel hálózott kéz, kavicsokkal díszített homokvár… És hangok: tücsökciripelés, cicadorombolás, verstöredékek, egy magányos hegedű hangja, esőkopogás, tapsvihar, barátnők kuncogása. És mindezek után kék tündérek, hosszú orrú goblinok, megelevenedő pálcikaemberek, víz alatti városok és távoli, idegen világok képei sosem látott, ezerszínű növényekkel. A kiáradt fantázia anyaga mindannyiukra lefegyverző hatással volt. Megtorpantak, és magukba szívták a bódító képeket és hangokat, míg a fantázia kék füstje lassan kifelé gomolygott a folyosókra, hogy elárassza az épületet. A láthatatlanok sem küzdöttek tovább, a legtöbben egyszerűen hanyatt feküdtek, és míg a kék köd besűrűsödött körülöttük, és megrohanták őket az elveszített fantáziaképek és emlékek, letépték a nyakukból a medált és messzire hajították. De Honóra és Miniszter még mindig dühösen vagdalkozva küzdött az agyába befurakodó ködképek ellen. Magára Leonardóra azonban egyáltalán nem hatott a fantasztankból áradó köd. – Azt hiszitek, erre nem gondoltam? – kérdezte lekicsinylően, és mintha mi sem történt volna, az órába helyezte Fülöp kristályát. A szobában ekkor lobogó köpenyes, fiatal láthatatlan jelent meg, és mielőtt észbe kaphattak volna, egy kék köddel teli palackból már fel is töltötte az órát. – Theodor! – bukott ki Fülöpből, mire a taláros férfi gúnyosan felé legyintett. – Nocsak, megérkezett a kölyök – kommentálta. És akkor Fülöp végre rájött, kinek a karján látta korábban a skorpiós karkötőt: Tivadar, a Mézes Bálna pincére! Nyilván kihallgatta a beszélgetésüket, és kémkedett utána. Vak dühében, minden óvatosságot félretéve Fülöp nekirontott Tivadarnak, aki a váratlan rohamtól kuglibábuként dőlt el. Mire magához tért, a medálja már Fülöp kezében volt. – Ezt még megbánod, te taknyos! – sziszegte Tivadar, de Leonardo csak gonoszul felnevetett. – Úgy látszik, a taknyosnak több helye lenne közöttünk, mint neked, Theodor. – Nem igaz, Nagymester – próbált felkelni Tivadar. – Pofa be, tapírfej! – dörrent a pincérre Hanszóló, és egy jobb horoggal kiütötte. – Ez igen, tanár úr! – füttyentett Tomi, de Honóra kihasználta a figyelme pillanatnyi lankadását, és megbénította a fiút. Az időlasszó markolata a földre zuhant, ám Monaliza egy szemvillanás alatt felkapta, és azonnal körülfogta vele Honórát. – Köszönöm, tanárnő! – kászálódott fel Tomi. – Ezer örömmel – felelte Monaliza. – Ez a boszorkány megpróbált kivallatni! – Fiatalság, bolondság – csóválta a fejét Leonardo. – Minek a sok küzdelem, ha mostantól új világ kezdődik? Mindannyian ostoba szolgák vagytok! – rikoltotta, és megragadta az óra ingáját, hogy beindítsa. A sötét Mesterre nem hatottak a fegyvereik, sem a tükör, sem a lasszó nem tudta megállítani. Kornél azonban az utolsó pillanatban vakmerően elépenderült: – Maga nem az igazi Leonardo – mondta. – Mindenki tudja, hogy Leonardo da Vinci balkezes volt! Leonardo keze megállt a levegőben. A teremben pisszenést sem lehetett hallani, mindannyian jól látták, hogy a sötét Nagymester jobb kézzel tartja az ingát.
(Forrás – Somfai Anna: Barátságháló. A képzelet órái. Cerkabella Könyvkiadó, Budapest, 2021)
Somfai Anna a SepsiBook vendégeként május 27-én 12 órától mutatja be a Barátságháló regénytrilógiát. A beszélgetésre 10–12 éves diákokat várnak.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
