Az Új-Mexikói Egyetem kutatói szerint az alábukási zónákban – ahol az óceáni lemez a kontinentális lemez alá bukik – a jelenleg becsültnél nagyobb lehet a cunamik és földrengések kockázata.
A legpusztítóbb természeti katasztrófák közé tartozó földrengések és cunamik a jelenlegi becsléseknél nagyobb fenyegetést jelenthetnek az Új-Mexikói Egyetem (USA) és a Nanjangi Műszaki Egyetem (Szingapúr) frissen közzétett kutatása szerint – írja az Origo.
A Nature Geoscience folyóirat által közölt tanulmányban a kutatók új módszereket dolgoztak ki a parttól legtávolabb eső szubdukciós (alábukási) zónák hordozta földrengés- és cunamiveszély kiszámítására, és azt találták, hogy egyes területekre vonatkozóan a korábbi számítások módszeresen alulbecsülték a rizikót.
Véleményük szerint az eredmények tükrében e rizikóbecsléseket újra el kell végezni.
A tektonikai törésvonalak mentén bekövetkező ún. megathrust földrengések, amelyek a földgolyón tapasztalható legerősebb földrengések közé tartoznak, az alábukási vagy szubdukciós zónákban következnek be, ahol a földkérget alkotó tektonikai lemezek találkoznak, és az egyik a másik alá gyűrődik.
A lemezek folyamatosan egymás felé tartanak, ám a határuknál található törésvonal hosszabb időre megrekedhet, ezért elcsúszási deficit halmozódik fel.
Ha a rengés a törésvonal sekélyen fekvő, a tengerfenékhez közeli részét érinti, hirtelen megemelheti a tengerfenéket, ami a rengésen kívül még egy pusztító cunamit is elindít.
Ezért a megathrust földrengések kipattanási mintázatának megértése – különösen a törésvonalak sekély part menti régióiban, ahol a leginkább romboló hatású cunamik keletkeznek – a földtudomány egyik sürgető feladata, hiszen nélkülözhetetlen a törésvonalaknál bekövetkező szeizmikus események és óriáshullámok kialakulásának megjóslásához. A szeizmikus események valószínűségét laboratóriumi kísérletek és a törésvonalból származó anyagminták alapján hagyományosan viszonylag alacsonynak becslik a törésvonal sekély szakaszán.
Azt, hogy a törésvonal elcsúszási deficitje milyen ütemben halmozódik fel, a földfelszín elmozdulásait az időben nyomon követő földmérési eszközökkel, például a felszínre telepített nagy pontosságú GPS-szenzorokkal figyelhetjük meg, feltéve,
hogy rendelkezünk egy modellel arról, miként mozdulnak el a szenzoraink a törésvonal csúszásának hatására.
Ugyanakkor ez a technika nagyon közvetett, és nehéz rajta keresztül pontosan látni, mi is történik a törésvonal sekély szakaszán, amely messze esik a parttól és kilométerekkel a vízfelszín alatt fekszik, vagyis olyan helyen van, ahol hagyományos GPS-eszközök nem tudnak működni.
Most az Új-Mexikói Egyetem és a szingapúri Nanjang Műszaki Egyetem tudósai új földmérési módszert fejlesztettek ki az elcsúszási deficit értékének kikövetkeztetésére, amely tekintetbe veszi a törésvonal különböző részei közötti kölcsönhatásokat is, ezért fizikailag sokkal pontosabb eredményt szolgáltat.
Eric Lindsey és csoportja rámutatnak: a korábbi modellek nem vették figyelembe azt a tényt, hogy ha a törésvonal mély szakasza két földrengés közötti időszakban megreked, akkor a sekély szakasz sem mozoghat, hanem az általuk „stresszárnyék”-nak nevezett állapotba kerül. Ebben az állapotban nincs olyan felhalmozódott energia, amely a sekély szakaszt elcsúszásra késztetné.
Ezáltal a kutatók újraértékelhetik azt a veszélyt, amit az alábukási zónák parttól távoli, a cunamik keletkezése szempontjából leginkább kockázatos területei hordoznak.
„Ezt a technikát az Észak-Amerika csendes-óceáni partvidéke, illetve Japán partjai mentén húzódó alábukási zónákra alkalmazva azt találtuk, hogy ahol elakadt törésvonalszakaszok találhatók a mélyben, ott a törésvonal sekély része is a saját súrlódási sajátságaitól függetlenül jelentős elcsúszási deficitet halmoz fel – mondta el Lindsey, aki az Új-Mexikói Egyetem Föld- és Bolygótudományi Tanszékének tanára, de a Nanjangi Műszaki Egyetem vendégeként a szingapúri Föld Obszervatóriumban végezte a kutatásokat.
Ha ezek a területek szeizmikusan elcsúszhatnak, akkor a globális cunamiveszély nagyobb lehet a jelenleg felismertnél.
Módszerünk segítségével azonosíthatjuk azokat a kritikus helyeket, ahol a tengerfenéki megfigyelések információt szolgáltathatnak a törésvonal súrlódási sajátságairól, így segíthetik az elcsúszási viselkedés jobb megértését.”
A tanulmány felhívja tehát a földtudomány figyelmét arra, hogy azok a korábbi modellek, amelyeket a megathrust események nyomán kialakuló cunamik kockázatának becslésére használnak, felülvizsgálatra szorulnak világszerte.
Mivel ezt a már rendelkezésre álló mérési adatok alapján is megtehetjük, a frissített kockázatbecslés viszonylag gyorsan elvégezhető. Remélhetőleg ez hozzásegíti a part menti területek lakosságát ahhoz, hogy jobban felkészüljön a jövőbeli lehetséges katasztrófákra.
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
