229 éve, 1791. szeptember 21-én született Bécsben Széchenyi István gróf, „a legnagyobb magyar”, a reformkor kiemelkedő egyénisége. Széchenyit, akit nagy ellenfele, Kossuth nevezett „a legnagyobb magyarnak”, hazaszeretete, haladásba vetett hite, akaratereje, harca a reformokért, alkotó szenvedélye, áldozatkészsége, gyakorlati munkássága a magyar történelem kiemelkedő személyiségévé avatta.
Az egyik leggazdagabb arisztokrata család sarja volt, apja, Széchényi Ferenc a Nemzeti Múzeum alapítójaként írta be magát a magyar történelem lapjaira. Az ifjú gróf, aki nevét középen e-vel írta, a bencéseknél és a piaristáknál tanult, majd filozófiát hallgatott a szombathelyi akadémián.
A napóleoni háborúk idején, 1809-ben részt vett az utolsó nemesi felkelésben, harcolt a vesztes győri csatában. 1813-ban, a lipcsei „népek csatája” előtt kulcsfontosságú küldetést hajtott végre, a csatamezőn kilőtték alóla a lovát, bátorságáért több kitüntetést is kapott, csak az uralkodótól, I. Ferenctől nem kapott semmit, mert bírálta az osztrák hadsereget. Ott volt az 1815-ös bécsi kongresszuson, majd bejárta Európát, és barátságot kötött Wesselényi Miklós báróval. 1824-ben beleszeretett Zichy Károlyné Seilern Crescentiába, akit csak tíz év múlva, megözvegyülése után vehetett feleségül.
Külföldi tapasztalatai alapján változtatni akart az elmaradott hazai állapotokon. Első könyve, a Lovakrúl 1828-ban jelent meg, majd megírta programadó műveit: a reformkor „harsonájaként” méltatott Hitelt, az inkább vitairatnak szánt Világot és a Stádiumot, amelyben tizenkét pontba foglalta az ősiség eltörlésére, a nemzeti pénzalap gyarapítására, a földesúr-jobbágy viszonyra, a nem nemesek birtokvásárlására, a törvény előtti egyenlőségre, a közös adózásra, a közteherviselésre, a magyar nyelv hivatalossá tételére, a közlekedés fejlesztésére, a kereskedelmet gátló egyedáruságok eltörlésére, a szólásszabadságra vonatkozó javaslatait.
Mindezek megvalósítása érdekében folytatott tevékenységét még felsorolni is nehéz. 1822-ben vezette be a lóversenyeket, 1825-ben a diétán egy évi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Ő szólalt fel elsőként magyarul a főrendiházban, majd 1827-ben a nemzeti közművelődés, a közhasznú eszmecsere színhelyeként létrehozta a Nemzeti Kaszinót. Részt vett a dunai gőzhajózás életre hívásában, 1835 és 1837 között királyi biztosként irányította az Al-Duna szabályozását, oroszlánrésze volt az állandó Duna-híd, a végül csak 1849-ben átadott Széchenyi lánchíd megépítésében.
Bankot és gyárakat alapított, támogatta a magyar színház ügyét, ösztönözte a bortermelést és a selyemhernyó-tenyésztést. Ő szervezte meg a Tisza 1846-ban megkezdődött szabályozását, kezdeményezője és anyagi támogatója volt a balatoni gőzhajózásnak, az első gőzhajó 1846. szeptember 21-én, Széchenyi születésnapján indult útjára a balatonfüredi kikötőből.
Az 1840-es évek elején kezdődtek ellentétei Kossuth Lajossal. Abban mindketten egyetértettek, hogy az ország csak akkor fejlődhet, ha a magyar nemesekből „nemes magyarok” lesznek, de ezt teljesen eltérő módon képzelték el. Széchenyi a reformokat nem az udvar ellenében, hanem az arisztokrácia meggyőzésével, fokozatosan akarta bevezetni, míg a köznemesi sorból származó Kossuth a Bécshez fűződő viszony újrarendezését tartotta a reformok előfeltételének, a köznemesekre és az értelmiségre támaszkodott volna.
Széchenyi úgy érezte, hogy Kossuth modora és taktikája összeütközésekhez vezet az udvarral, a kiváltságosokat elriasztja, a népet lázítja, az ellenzéket megosztja, azaz „sírba dönti a magyart”. 1841-ben megjelent Kelet népe című írásában izgatással vádolta meg, szenvedélyes vitájuk egészen 1848-ig tartott. 1847-ben közfelkiáltással választották meg mosoni követnek, Széchenyi azért jelöltette magát, hogy a diétán ellensúlyozza Kossuthot.
Az 1848-as forradalmat örömmel fogadta, a Batthyány Lajos gróf vezette első felelős magyar kormány közlekedési és közmunkaügyi minisztere lett. Az egyre élesebb ellentétek az udvarral azonban megviselték idegeit, szeptember 4-én lemondott posztjáról. Orvosa tanácsára a Bécshez közeli döblingi elmegyógyintézetbe indult, útközben azonban megszökött, hogy a Dunába vesse magát.
Az intézet falai között nyugtalansága hosszú évekig tartó fásultságba csapott át, elméje csak 1856-ban derült fel annyira, hogy ismét dolgozni kezdjen. Magyar nyelvű feljegyzéseiben, amelyeket halála után elkoboztak, és csak 1920-ban adtak ki Nagy magyar szatíra címmel, kigúnyolta az abszolutizmust, majd 1859-ben német nyelven írt választ egy Bach-rendszert dicsőítő röpiratra, az Ein Blick auf dem anonymen Rückblick (Pillantás a névtelen visszapillantásra) Londonban, név nélkül jelent meg.
Az egyre tevékenyebb, memorandumokat és röpiratokat készítő Széchenyit rendőri felügyelet alá helyezték, a hatóságok folyamatosan zaklatták, és értésére adták: tisztában vannak azzal, hogy az elmegyógyintézetet politikai menedékhelynek használja. Széchenyi ezt fenyegetésnek vette, és 1860. április 8-án szétroncsolódott fejjel, kezében pisztollyal találták szobájában. A történészek közül szinte senki nem vitatja, hogy öngyilkos lett, de sokan még ma is azt hiszik, hogy gyilkosság áldozata lett. Holttestét az akadémia küldöttsége kísérte Nagycenkre, egész Magyarország hetekre gyászba öltözött.
Széchenyit, akit nagy ellenfele, Kossuth nevezett „a legnagyobb magyarnak”, hazaszeretete, haladásba vetett hite, akaratereje, harca a reformokért, alkotó szenvedélye, áldozatkészsége, gyakorlati munkássága a magyar történelem kiemelkedő személyiségévé avatta. Számtalan közterület, intézmény viseli nevét, Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia épülete előtti Széchenyi téren 1880-ban avatták fel Engel József által tervezett, négy és fél méter magas szobrát, amelynek négy mellékalakja sokoldalú tevékenységét jelképezi.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
