Ötödik beszélgetés Arról, hogy a nehéz kezdet után hirtelen megváltozik az élet, eltűnnek a nagy kaptatók és a veszélyes kanyarok, de aztán jönnek másfajta megpróbáltatások, és a nagy gyermekből megint kicsi lesz, ifjú legény, kezdő a felnőttek sorában.
– Nehezen tudtam megérteni, hogy apám miért volt ilyen. Illetve olyan, amilyennek megismertem. Hogy állandóan elégedetlen volt, hogy hajtott, minket az egészünköt, anyánkot is erősen kordában tartotta. És mindig nála volt a pénz. Pedig nem is értett hozzá a valóságban. Gyakran elszámolta magát, de észre sem vette a tévedéseit, aztán szidta a rendszert, a Jóistent, a kommunista pártot, Csaucseszkut, s mit tudom én, kiket. Pedig legtöbbször ő cseszte el a dolgokot. De menni kellett előre. Meg volt húzva nekünk a csík feszt, s úgy, hogy azon kellett haladni. És akkor nálam az volt a nagy haladás, hogy vettem egy csitkót a nyolcadik befejezése után a nyári keresetemből, ami igen szépen fejlődött. Nagy terveim voltak vele. Gondoltam, hadd nőjön, alakuljon, aztán megveszünk neki minden felszerelést, és mi fogjuk bétanítani. Főleg én. Mert elhatároztam, hogy ipar ide, asztalosság oda, mer’ akkor egy kicsi ideig a kőművesség kimaradt nálam, nekem az állami munka csak egy kényszer, de a gazdálkodás tényleg az a lényeg, az az igazi. Az a jó, amikor az embernek szép háza van, családja, s annyi fődje, hogy abból gazdálkodva megél, úgy teszi-veszi a dolgokot, tart állatokat, hogy a fizetése, amit megkeres, amit kap az állásában, az állami munkahelyén, az csak egyfajta kiegészítés, arra jó, hogy pockolja, hogy bésegítsen, amikor meg kell vásárolni valamit vagy béfektetni a kicsi gazdaságába, hogy legyen benne haladás.
Volt egy öreg rokonunk, Száraz Pista bá, akitől hámot szereltem. Soha nem felejtem el, régi volt, ócska volt, kiszáradt, tiszta por és mocsok az egész, imitt-amott foszladozott, el voltak szakadozva a szerelékek rajta, ez-az hiányzott is róla, de azért megjárt. Kétszázért varrták meg, s pótolták a részeit. Olyan lett, hogy mindjárt mondták is többen, megér az egy ezrest. Erre a szerzeményemre szintén büszke voltam, mert a saját munkámmal kerestem ki az árát, az agyusztálást is én fizettem. Apám csodálkozott, elfogadta nagy kegyesen, s mondta, hogy ő nem szól belé, ha paraszt akarok lenni, legyek paraszt, nem bánja, az is lehetek még eleget, de a mesterség az igazi, az ipar. És nehogy másra gondoljak, az iskolát el kell végezni, mert megköttük a szerződést. De azért megkegyelmezett, és megengedte, hogy azt a hámot felakasszam a kicsi pajta eresziben, mert a nagyban ő asztalosműhelyt rendezett volt be magának. Mivel – mondtam – régebb ideje folytattak valamilyen ipart, mármint a szülei, a nagyszülei, földjük is mindig csak kicsi volt, lenézte a falusiakat. Engem ez nem érdekelt különösebben. Teljesüljön a szándéka – gondoltam –, mert nem haragudtam reja, tiszteltem valamennyire, elvégzem én azt a szakiskolát, nem volt különösebb gondom a szakma megtanulásával. Azonban, hogy én gazdálkodni fogok, az egyszer százas, döntöttem el magamban, s ha lehet, minél hamarabb, ha odajutok, hogy bé tudjak állni a faluba.
Mer’ van olyan a paraszt, mint a gyári munkás akármikor! A gyárban parancsolnak, kiadják a feladatot. Ha főded van, s kicsi gazdaságod, akkor te magad kell észnél legyél, kell tudjad, hogy ma mi a tehendő, s mi vár reád holnap. Jönnek szépen egymás után a feladatok. De az időjárás is hordozza. Tudni kell élni a lehetőségekkel, s megtanulni, megszokni, hogy igazodjunk az idő változásaihoz. Ha felhasználsz minden percet, az a jó. De nem úgy, hogy hajtnak hátulról, hanem menj saját magadtól. Akkor vagy ember, ha kitalálod a dolgokot, s végig is viszed mind. A Jóisten is egyedül volt, s azt mondják az Ószövetségben, hogy hat nap alatt összehozta. Nagy dolog volt. Tarthatta nyugodtan a vásárnapot. A kicsi életünk azonban arra való, hogy kitaláljuk és csináljuk meg mi is, vigyük véghez a feladatainkat. Nem vagyok én okos ember, de tudom, hogy ez így a jó. Bárcsak mindenki így tenne, mert akkor jobban menne eléfelé a világ, s nem lenne benne annyi huncutság.
Amikor odabent voltam Várhelyen a bentlakásban, a szüleim úgy rendezték, hogy zsebpénz nekem nem jutott szinte semmi. Ha jó emlékszem, 11 lej volt a busz. Ha mentünk vissza vasárnap délután vagy hétfőn hajnalban, adtak 25 lejt. A busz oda-vissza 22 lejbe került. Pontosabban apám számolta ki, mert ő kezelte a pénzt, mindent neki kellett leadni. Anyám rendesen kunyerálta tőle a konyhára valót, de akkor is, ha nekünk valami ruhadarabot vagy cipőt kellett vásárolnia. Emlékszem, akkor jött volt bé divatba a trapéznadrág. Szerettem volna, hogy legyen olyan nekem is. Nagy nehezen anyám kiszorította valahonnét az árát, azt a titkot csak ő tudta, megvettük, de abból akkora cirkusz lett, hogy csak. Na, ilyenek történtek nálunk. Szóval, általában maradt három lejem költőpénznek… Az akkor sem volt túl jelentős összeg. Volt valamekkora darab szalonna, szerencsére azt pakoltak, az mentett meg… De nemcsak én voltam ilyen ágrólszakadt. Voltak osztálytársaim is, akik félárvák voltak, vagy valami okból még nehezebb családi helyzetből érkeztek. Úgyhogy okoskodtunk, s kitaláltunk ezt-azt.
Míg a másodévet jártuk, és ott laktunk a kapusfülkében mint ügyeletesek, volt egy olyan időszak, amikor óvodák számára készítettünk székeket és asztalokat a műhelyünkben. Ez volt a legelső gyakorlatunk élesben, élőben, igazi terméket kellett előállítani, hogy valami hasznunkat is vegyék. Milyen büszkék voltunk! Első évben megmutatták a gépeket, a nyersanyagokat, sokat beszéltek nekünk a munkavédelemről, a technikáról, a szerszámokról, az élezésről, de inkább csak maketteket, egyedi munkadarabokat kellett előállítanunk. Jegyre. Ez az igazi munka azonban nagyon tetszett. Olyan férfiasnak tűnt azonnal. És komolyan is vettük… Valamelyikünk kitalálta, hogy kellene közben maszekelni. Ez azt jelentette akkor, hogy a maszekben, a magánúton, suttyomban vállalt megrendelést, a tárgyat, amelyről szó volt, a munkahelyen, a gyár anyagából, az ott rendelkezésre álló gépek, eszközök és az energia felhasználásával állítottuk elő. Ha lehet, teljesen titokban. Ha az lehetetlen, akkor valamelyik kisebb főnök beleegyezésével. Akkortájt kezdtük észrevenni, hogy a szocialista ipar olyan, hogy a hivatalos mellett létezik benne egy másik tevékenységi forma, ami azt jelenti, hogy a dolgozó ezt-azt ki tud vinni a munkahelyéről, s azt valamilyen formában értékesíti. Aki nem gyakorolta s nem élt a lehetőségekkel, ha nem volt szemfüles, arra azt mondták, hogy tökéletlen, hogy képtelen bármire is. Az olyan, aki erősen becsületes, az nem is viszi soha semmire. Egy-egy kicsit el lehet venni, el is kell, mer’ a gyár is a miénk. Nem érdemes élhetetlennek lenni. Mert minek! Ha egy kicsit ügyeskedsz, akkor már könnyebb neked s a családodnak is. És végül, az államéból vettünk el valamit, ami tulajdonképpen a miénkből lett. A többség így kezelte a szocializmust és a közvagyont. Csak ne váljék nyilvánossá. Ne legyen túl sok, ne legyen túl jelentős, mert akkor lecsukják az embert… Ne vegyék észre.
Ilyenformán, a praktikázás mellett megtanultunk a felnőttekhez hasonló módon viselkedni, eppeg úgy, mint a felnőtt szakik… Hogy biztos legyen, amit kitaláltunk, azt tettük, hogy fogtunk egy-egy széklábat – főleg a hátsókkal kellett így tenni, amelyekre rájött a támla, mert azok hosszabbak voltak –, béraktuk a nadrágunk szárába, s úgy kibicegtünk vele valahogy. Nekünk a kollégával egyszerű dolgunk volt, mert csak a kapusszobáig kellett vinni. Ott tároltuk a darabokat, mígnem aztán éjszakánként, amikor nem volt semmi mozgás, s nem kellett félnünk a lebukástól, összeállítottuk. Négy ilyen kicsi szék kellett egy közelben lakó családnak. Kaptunk száz lejt ketten. Becsületesen elosztottuk. Negyven lejünk megmaradt mind a kettőnknek, azt félretettük. Tíz-tíz lejt pedig mozira költöttünk…
Ilyen csip-csup munkáink voltak. Vagy került néha gyermekfelügyelet a tanárainknál. Én megismerkedtem egy idős nénivel, akinek időnként elvégeztem a bevásárlásait. Csurrant-cseppent valami. Hol öt lej, hol tíz, hol egy. Volt olyan is, hogy csak uzsonnát adtak, pénzt nem, de az étel is jólesett, mert pótolta a kosztot. És legalább tovább tartott az otthoni szalonna.
Nem volt egyszerű ez a kuporgatás. Nagy lelkierő kellett hozzá, de megtanultam már akkor a takarékoskodást. Ha célja van az embernek, akkor oda kell figyelnie mindenre, mert ha nem, úgy szétfolyik, hogy semmid sem marad. A költéshez nem kell sok idő. Viszont a munka révén kicsi idő alatt is lehet valamit keresni. És a sok kicsi sokra menyen. Ilyen aprópénzekből gyűlt össze a csitkó ára. Lassan, de biztosan. Úgy számoltam, hogy még egy év, s végzek az iskolával. Akkorra jó nagyot fejlődik. Aztán másfél év a katonaság, s mire leszerelek, addigra papó elkezdi bétanítani, béfogja. Az is lehet, hogy el sem visznek, csak akkor, ha betöltöm a húszat. Addig azonban még van három év. De az lenne a jó, ha tudnék venni társat melléje. Hátha még nem kell bérukkolni. Hátha bé tudom állítani a pár lovat! Mert egyes fogatuk a gyengébb embereknek szokott lenni. Egy pár ló ára sem a világ. Ha van kitartás, akkor sikerül. S egy pár jó lóval már annyit lehet dolgozni, hogy utánuk a gazdájuk is megél faluhelyen. És a szeker. Az volt a következő nagyobb falat. Mégiscsak jó lenne, minél hamarabb túl kellene lenni a szolgálaton, hogy aztán lássam, merre-hova.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
